Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-16 / 166. szám
1994• JÚLIUS l6., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete uMmírepedt az ezüst csengettyű Szondi Erika I |g - g W ' * V A társadalom tagjainak alapvető szükséglete a kölcsönös érintkezés. Az emberek egymás közti érintkezése, közlése nélkül nem volna lehetséges a társadalmi élet, nélküle nem jöhetne létre a tevékenység közös megszervezése, a társas kapcsolatokat is magában foglaló munkafolyamat. A nyelv az egész személyiség eszköze, amelynek segítségével önmagát megvalósítva társadalmi lénnyé válik. Hivatalosan és deffiníciószerűen így is megfogalmazhatja a beszéd lényegét. De maradhatunk-e hűvösen hivatalosak, amikor gyermekeink nyelvecskéje formálja a csodát, amikor először kimondja azt a szót, mama. Amikor ebben az egyetlen szóban benne van minden. A szeretet, a ragaszkodás, a kétségbeesés, a kérés és alkalomadtán a düh is, aztán ahogy értelme fejlődik, egyre összetettebben fejezi ki önmagát. Kezdetben kedvesen pöszén, majd tisztán, szépen magyarul. Ám mi van azokkal az emberekkel, akiknél nem megy minden ilyen zökkenő- mentesen, vagy később, felnőtt korukban vesztik el a beszéd képességét? Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad? — Az éjszaka csendjében ez a dalocska dünnyög fel, immár ki tudja hányadszor, és úgy kóvályog körbe-körbe, mint a sebzett madarak verdeső szárnyakkal. Gólya, gólya, gilice... Kinek énekel ez a kicsiny öregasszony egyre fáradtabb, tompább hangjával? Egy beteg kisfiú fekszik az ágyban, nem tud elaludni. Néha felcsattan ijesztő kacaja, s olyan ez, mintha egyszerre száz üveg pattanna szét: beleborzong a fal, az asztal, a mindenség. Nyitott ingecskéje odatapad a karcsú bordákra. Neki dalol a nagymama, hogy álmot varázsoljon a fekete szemekre. Néha feléje hajol, s úgy kérleli, de ő nem felel, mert nem tud felelni. Kilenc esztendeje, hogy elpattant a hegedűhúr, megrepedt az ezüst csengettyű, egy szélroham ereje eloltotta a lángot. Hároméves volt, amikor az encephalitis reátört, és homályba borította lelkét. — Vihar Béla: Párbeszéd az idővel című írása jutott eszembe, amikor megláttam a kezét tördelő fiatal édesanyát, amint gyermeke vizsgálati eredményeit várta a szakértői bizottság ajtaja előtt. — Olyan ez, mint egy ítélethirdetés, talán még rosszabb — mondja, s szeméből lassan peregnek a könnyek. — Mikor a kisfiam megszületett, az egész család boldog volt. Lestük nap mint nap minden mozdulatát. Egy ideig semmi feltűnőt nem tapasztaltunk. Aztán észrevettük, keveset mozog, nem követi szemecskéjével a tárgyakat úgy, ahogy a nagyobbik annak idején. Lustácska — mondta a gyermekorvos — később érik, majd hirtelen utoléri társait — vigasztaltak. — Amikor egyéves lett, már szemmel láthatóvá vált a lemaradás, még nem tudott felállni, nem érdeklődött a környezete iránt, éjszakáról éjszakára tépelődtünk a férjemmel, mit tegyünk, aztán elindultunk. Vittük mindenhová, ahová csak lehetett, gyermekorvostól pszichológusig, akku- punkturástól természetgyógyászig rohangáltunk sikertelenül. Most hároméves a kisfiam, bizonytalanul jár, csak a pé- pesített ételeket képes megenni, azt csak akkor, ha etetem. — Elhoztuk most a szakértői bizottsághoz, adjanak tanácsot, mit tehetünk érte. Nem akarom elhinni, hogy ilyen nagy a baj. Kell, hogy csoda történjen! Mindig azt remélem, ez csak egy rossz álom és ha felébredek, minden elmúlik. Sajnos éppen fordítva van minden. Éjszakánként azt álmodom, fogócskázunk az én kicsi fiammal és ő kiabál nekem: Anya! Kapj el, ha tudsz! Érti? Azt mondja nekem, anya. Igen, sajnos csak álmomban. Lehet, hogy valójában soha nem tudja kimondani ezt a szót. S mintegy vezényszóra kinyílik a bizottság ajtaja, s a kilépő hölgy kezében a részletes vizsgálati eredmény. Diagnózis: súlyos értelmi fogyatékosság. Az anya nem látja könnyeitől a betűket. Tudta, számított rá, ám papíron feketén fehéren leírva a megváloztathatatlan lezárta lelkében a reményt. Magához szorítja kisfiát és kitámolyog a szobából. n □ □ Életerős, 40—50 év közötti férfi ül a logopédus szobája előtt. Aliig begombolt inge takarja a kanült, amit a gégeeltávolítás után nyakába helyeztek. — Két hónapja volt a műtét — magyarázza suttogva. Nem is suttogás ez, inkább csak a száj mozgásáról tudom leolvasni, mit akar. — Várjon, inkább leírom. — S előveszi a kis jegyzetfüzetet, amit a „beszélgetés” segítségére mindig magánál hord. — Szobafestő voltam, szívesen beszélgettem az emberekkel. Munka közben sokat énekeltem, fütyörésztem a létra tetején — rója íráshoz nem szokott keze papírra a sorokat. — Na, most már nem fütyörészek és még az asszonnyal sem tudok egy jót veszekedni — mutatja a füzetlapot, s ironikusan mosolyog. — Azt mondták a klinikán, még megtanulhatok beszélni, azért jöttem ide. Hamarosan megszületik a kis- unokám, mennyi mindent szerettem volna neki elmondani. Úgy érzem, nemcsak a gégémet operálták ki a műtétnél, hanem a lelkemből is kivettek egy darabot. □ O □ Az idegosztály kórházi ágyán mosolygós nénike fekszik. Haja színe beleolvad a párna fehérségébe. Lassan elhagyhatja a kórházat, rendeződött az állapota az agyvérzés után. — Mióta tetszik itt lenni? — kérdezem bizonytalanul. A néni szólásra nyitja száját, ám válasz helyett görcsbe rándul ajka, s látszik nagyon szeretne mondani valamit, de nem bír. Nem engedelmeskednek az izmok, nem mozdul meg a bénult nyelv, csak egyre szomorúbbá váló melegbarna szemei árulkodnak állapotáról. — Nem tud szegényke beszélni mióta az agyvérzése volt — tájékoztat az egyik szobatárs. Azt mondták, nem is valószínű, hogy újra megtanul majd — magyarázza tovább. A néni szeméből kibuggyannak az összegyűlt könnycseppek, aztán erőtlenül megszorítja a kezem, úgy érzem, feladta. A beszéd az ember emberhez való viszonyának legfontosabb eszköze, híd, melyen keresztül utat találunk a másikhoz. Olyan képesség, mely emberré tette az embert. Csak sérülése vagy hiánya esetén vesszük észre mekkora adomány, milyen csoda ez. A szerző felvételei JL A KM VENDÉGE Útravaló Ibiányból Bodnár István Őszinte lelkesedéssel, lírai hevülettel beszél a népszerű színész, Hegedűs D Géza a régmúlt időkről, a gyökerekről, a kötődésről és gyermekeiről. Számunkra mindez azért is érdekes, mert köztudomású, hogy a művész ibrányi származású, és ma is családi, rokoni szálak fűzik a mostanában várossá vált településhez. Bizonyára a szabolcsi kötődések miatt is azonnal igent mondott Man- daláék meghívására, és fellépett a szabadtéri színpadon A padlás című musical-ben. A Vígszínház közismert színészének itt is nagy sikere volt. Gesztusai is rokonszenvesek voltak. Legelőször is arról beszélgettünk vele, hogyan vezetett az út az ibrányi általános iskolából a főváros egyik legnagyobb színpadához. — Az ibrányi általános iskola elvégzése után Debrecenbe kerültem, az ottani építőipari technikumba. A cívis városban alakult ki bennem a vágy, hogy a szín- művészeti főiskolára jelentkezzem. Azt hiszem, ehhez az is hozzájárult, hogy — mivel Ibrányban nemigen volt lehetőség színházi előadások megtekintésére — pedagógus szüleim összeálltak a többi tanárral, és színházat játszottak. Két összenyitható tanterem lett a színház, a mi lakásunk az öltöző. Szüleim még Mágnás Miska főszerepét is eljátszották. Lánytestvéreimmel örömmel vettük ezt tudomásul. Ott érintett meg a színház varázsa először. □ Mégis először az építőipart választotta. Ez nem mondható színházközeli világnak.. — Valóban ennek nem sok köze volt a humán világhoz. Mégis Debrecenben sokszor vetődtem el színházba; jó társulat volt, jó rendező... Az irodalom felé is ott fordultam, nagyon mélyen érintettek a versek és más olvasmányok. Kamaszodó gyermekfejjel nagyon sok vágy ébredt bennem. S amikor választani kellett a műszaki egyetem mellett a szín- művészeti főiskolára is beadtam a fel- vételit. Nagy | meglepetésemre fel is vettek, pedig nem is igazán mondhattam jól a verseket. Mindez 1971- ben történt. □ Véleménye szerint minek köszönhető, hogy Ibrányból, több tehetséges ember röppent ki a fészekből, akik meg is állták a helyüket, többen is szép karriert futottak be. Meg tudná fogalmazni, hogy mit kaptak Ibránybant — Egy elég meleg, konfortos családi környezetben éltem, aminek a tápláló ereje megmaradt még Debrecenben is, amely nincs messze Ibránytól. Talán ezért is tudtam a nehezebb időket átvészelni még a főiskolán is. Persze rengeteg ibrányi embertől kaptam útravalót. Láttam azt, hogy ragaszkodnak a munkájukhoz, hogy a fájdalmaikkal együtt tudnak élni, ha valamit elhatároznak, azt foggal körömmel, nagyon szívósan végigviszik. Nincsenek önfeladások. Édesapám nyugdíjas éveiben megírta Ibrány történetét. Elolvasva arra jöttem rá, hogy mind a mai napig eleven példa a sok-sok ember élete, akik semmi mást nem csináltak, csak tették a dolgukat, ki földműves volt, ki halász, ki tanított, ki pap volt. A világ nagy eseményeiből ők kimaradtak. De Magyar- ország mégsem lenne nélkülük. A szívósság, a kitartás, a mélyen gyökerező Csutkái Csaba felvétele hit az életben, az élni akarás, a többe- takarás. Nem hagyni magunkat legyűrni az élet által. Ezt tapasztaltam a környezetemben, és mindebből rengeteget merítettem. □ A mesebeli vidéki fiú, az otthonról kapott hamubasült pogácsával így aztán a nehézségeket legyőzve elvégezte a főiskolát. Hogyan alakult aztán a pályája,? — 1975-ben végeztem el a főiskolát, s azóta a Vígszínház tagja vagyok. Érdekesség még, hogy ’88-ban visszavittek a mestereim a főiskolára tanítani. Ott aztán rájöttem, hogy a pedagógusszakma, rendezői feladatokat is ró rám. így hát én is beültem a padba, és egy posztgraduális rendezői szakot is elvégeztem, így rendezői feladatokat is kapok mostanában. □ Hallom, boldog családi életet él... — Feleségem építészmérnök. Jól kiegészítjük egymást. Két lányom van, Fanni ötéves, Barbara hétéves. □ Hogyan viselik a lányok édesapjuk színészségét, közismertségét? — Hosszú ideig nem láttak színpadon. Nem akartam, hogy megzavarja őket, hogy ott látnak, esetleg megtapsolnak. Hagytam, hogy érjen szellemileg mind a kettő. Épp A Padlás című darabban láttak először. Nem zavarta meg őket. Olyanok mint minden gyerek: csupa játékosság, kedvesség. Csupa zene, csupa költészet egy gyerek. Velük élhetem meg az újrafelfedezés gyönyörűségeit. Naponta rájuk csodálkozhat az ember. Rengeteg örömöm telik bennük. Olyan ez, mmt egy iteletmrdetes, tálán meg rosszabb
