Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-16 / 166. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete 1994. JÚLIUS 16., SZOMBAT Nyíregyháza — A Sóstói Múzeumfalu külföldi kapcsolatai több-kevesebb rendszerességgel már több mint tíz éve megindultak, ám azok kiteljesedésére csak az utóbbi négy évben került sor. A korábbi időszak kiállításcseréi, egymás intézményeinek kölcsönös meglátogatása a magasabb kultúrpolitika jegyében, a megyei pártbizottság és a megyei tanács külkapcsolatainak hordalékaként valósult meg, bár a múzeumok egy-egy saját kezdeményt is be tudtak szorítani az éves kapcsolatok közé. így sikerült együttműködni az eperjesi, valamint egy alkalommal a kassai múzeum munkatársaival, de nem egy alkalommal a pozsonyi néprajzi intézet kutatói is végeztek kutatómunkát a a Nyíregyháza környéki bokortanyák tirpák lakossága között. Ezek a kapcsolatok azonban szinte kivétel nélkül egyéniek és nem intézmények közöttiek voltak. Egyoldalúságukat mutatja, hogy a mi meghívásainkat egyetlen kivételtől eltekintve nem követték viszontmeg- hívások, így azok lassan elsorvadtak. Az 1990-es fordulat után lehetővé vált a múzeumok saját kezdeményezéseinek megvalósítása is. A Sóstói Múzeumfalu előbb a Litván Szabadtéri Néprajzi Múzeummal kötött együttműködési szerződést, minek révén több munkatársunk tanulmányozhatta a rumsiskeslmúzeumi gyűjteményt s vendégül láthattuk az ottani kollégákat is. Litvánia függetlenné válása a kapcsolatok további ápolásának anyagi lehetőségeit szűkítette be, de remélhetően a helyzet konszolidálódása után azok még feléleszthetek. A Kárpátok Eurorégió létrejöttével új lehetőségek születtek az e területen található hasonló jellegű intézmények együttműködésére. Bár nem minden kezdeményezésünk járt sikerrel (gondolok itt az ungvári szabadtéri múzeummal való többször elvetélt kapcsolatfelvételi kísérletre), ez évben — úgy tűnik — megtört a jég. Az alkalmat a Sóstói Múzeumfalu megnyitásának 15. évfordulóján rendezett konferenciának adta, ahová a magyarországi kollégákon kívül meghívtuk a nagybányai, a máramarosszigeti, az ungvári, a svidniki és a sanoki szabadtéri múzeumok munkatársait is. A májusban rendezett kétnapos ülésen — amit a Nagyalföld Alapítvány és az MTA Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Testületé anyagi támogatásával a Múzeumfalu Baráti Köre rendezett — Máramarosszigetről Michail Dancus múzeumigazgató vezetésével négytagú küldöttség, a dél-lengyelországi Sanokból pedig Jerzy Czajkowski igazgató és két muzeológus munkatársa vett részt és tartott előadást a múzeumainkat érintő kérdésekről. A nagybányaiak kimentették magukat, de az ungvári és a svidniki múzeumok nem reagáltak a meghívásra. Úgy tűnik, a kapcsolatok kiépítése inkább a román és a lengyel kollégákkal lehetséges, akik inkább igénylik egymás megismerését, a tapasztalatok cseréjét. Erre egyébként már a múzeumfaluban tavaly felépült harangtorony készítése során is volt példa, hiszen a torony a romániai Szat- már megyéből származó faanyagokból, román ácsok kivitelezésében készült el alig három hónap alatt (igaz, az előkészületek majdnem két évet vettek igénybe, de ez egy induló piac- gazdaság keretébe még belefér). Munkájukra a későbbiekben is számítunk, hiszen a közeljövőben felépítendő templomunk és a szárazmalom famunkáinak elkészítésére a tornyon végzett kiváló munka miatt szintén ezt a szatmárnémeti céget szeretnénk felkérni. A dél-lengyelországi kapcsolat e nyáron egy tanulmányúttal folytatódik, amikor is múzeumunk munkatársai keresik fel a sanoki múzeumot. Dr. Kuknyő János A közalkalmazotti törvény végrehajtása során kialakult iskolai gondok sok egyéb tanulság mellett arra is felhívták a figyelmet, hogy az oktatás ügyének, az iskolának, a pedagógus társadalomnak nemcsak az érdekérvényesítési ereje gyenge, hanem ez az ágazat még a szakmai lobbyk működésének csaknem teljes hiányát is kénytelen megszenvedni. Ez utóbbi kijelentés lényegében azért figyelemre méltó, mert a jelenlegi magyar társadalom, melyre a lobbyzás, a lobbyk szerveződése és uralma oly mértékben jellemzővé vált, hogy nélkülük vagy ellenük egyetlen terület, így az oktatás sem képes sem rövi- debb, sem hosszabb távon sikeres belső fejlesztésekre, figyelemre méltó szerkezeti és tartalmi átalakulások vitelére. A magyar oktatásügy nem mondhatja el magáról, hogy történelme során bármikor napi vagy távlatos érdekeit jól szervezett tekintélyes szakmai csoportok menedzselték volna. Ez még akkor is igaz, ha elismerjük, hogy ha ritkán is, de akadtak oktatástörténetünknek olyan személyiségei, akik a mai szóhasználat szerint az országházi lobbyzást sikerre vitték. Ennek igazolására elég, ha csak Eötvös József kiegyezés utáni népoktatást sikeresen szervező munkájára, Trefort Ágostonnak a múlt század 70-es és 80-as éveiben — a polgáriasodást siettető — középiskolai reformjaira, vagy a trianoni sokk után a magyar oktatást újra teremtő Klebelsberg-i iskolapolitikára utalunk. E nagy, történelmi oktatási lobbyzások azonban döntően a politika csúcsrégióiban zajlottak. Lefelé kevésbé szerveződtek. Sőt gyakran a reformokat — a pedagógus társadalom cselekvő bevonása nélkül — a helyi politikai és gazdasági erők erőteljes ellenállásával szemben kellett megvívniuk. Nem sok szerencsénk volt az elmúlt évtizedekben sem az ágazati érdekek mani- fesztálását vállaló csoportok szerveződésében sem. Bár a hatalom az oktatást mindig is — ideológiai és politikai értelemben is — stratégiai ágazatnak tekintette. A szakma belső önmozgását a szakmai elit ön- szerveződését azonban — éppen a tervutasításos szisztémák működtetésével — mindig is pórázon igyekezett tartani. Ám a 80- as évek eleje, elsősorban a kormányzati szintről beindult reformfolyamatok, ha bukdácsolva is, mégis eljutott egy olyan erőteljes szakmai lobbyzáshoz, amely a korabeli törvényalkotásban az 1985-ös oktatási törvény elfogadásához vezetett. Mely törvény elsőként az egykori táboron belül, a tanszabadság, az iskolai alternatívitás és pluralizmus garantálásával legmesszebb jutott az iskolarendszer polgári átalakításának előkészítésében. E törvény életbelépést követően — a közoktatási, általában a kulturális lobbyzásban, a rendszerváltás előtt és után — egy figyelemre méltó mozgás indult meg, mely szorosan összefüggött az iskolai alternatívitás gondolatával, amely végső soron az iskolai piacok (iskolafenntartás, iskola- fejlesztések, tankönyvpiac, taneszközpiac, stb.) újraszerveződésének ígéretét is jelentette. Ennek nyomán az iskola iránt automatikusan megnöveli a tőke érdeklődését, és a mögötte álló érdekcsoportok aktivizálódását is. Hogy mégis csalódni kellett, az döntően az alábbiakkal magyarázható. Az iskolában végbemenő tartalmi, szakmai átalakulások rendkívül tőkeszegény iskolai környezetben zajlanak. Az iskolák döntő többsége ezekhez a fejlesztésekhez saját anyagi eszközökkel nem rendelkezik. E fejlesztések financiálisán továbbra is erőteljesen centralizáltak, felettük döntően nem pedagógus szakmai csoportok, hanem gazdasági pénzügyi lobbyk rendelkeznek. Ez által is az iskola — mint piaci tényező — nem megrendelő, hanem pénzfelhajtó (pályáztató és pályázó) szereplőként lép fel. Ä tényleges, csaknem kizárólagos piaci megrendelések így a pénzt adományozó testületek (személyek), kuratóriumok keIskolaszövetségek regionális tanácskozása Vásárosnaményban, a közelmúltban zében maradtak. Mindezek nyomán az a fura helyzet állt elő, hogy az iskoláért folyó financiális természetű lobbyküzdelmek az iskola világán kívüli szférákban vívódnak meg a maguk sajátos — sajátos érdekeitől vezérelt — küzdelmeikben. Más szóval az iskolai, társadalmi ráfordítások profitját nem az iskola vagy az azokat képviselő személyek, hanem az iskolán kívüli lobbyk osztozkodnak. A lobbyzás hatékony ágazati eszközei (intézményei) lehetnének azok a szakmai, ágazatpolitikai szervezetek, amelyek az utóbbi években döntően intézeti szintből kezdeményezve országos, regionális vagy megyei szervezetté nőtték ki magukat. Ilyenek pl a pedagógus kamarák, iskola- szövetségek, szaktanári szervezetek, szaktárgyi közösségek, iskolai, szülői szervezetek stb. Azonban ezek szervezettsége ma még alacsony szintű, autonómiájuk elsősorban financiális okok miatt kialakulatlan, szervező és érdekérvényesítő erejük — részben ezekkel is magyarázva — csekély. A lobbyzás ezen a szinten is döntően önérvényesítő, saját elfogadtatásukat és struktúrájuk kiépítését szolgálja. Emiatt is pedagógus körökben elfogadottságuk és támogatottságuk alacsony szintű. A több ágra szakadt szakszervezetek inkább egymás kiszorítására, mintsem az ágazatokban végbemenő folyamatok iskolai hatására figyeltek. így a tömegtámogatásukat fokozatosan elvesztő, az egymással folyamatosan oppozícióban lévő szak- szervezetek súlya a politikai és kormányzati hatalom szemében oly mértékben meginog, hogy a legfontosabb döntéseit, e szakmai mezbe bújva — az acsarkodó lobbykat megkerülve — hozza meg. Mindezeknek az apparátusoknak, intézményeknek erózióját megyei szinten mi sem bizonyíthatja szemléletesebben, mint az a tény, hogy az egykori megyei apparátusok — a hatáskörök átrendeződése folytán saját intézményfenntartó szerepükhöz igazodva 2-3 főre zsugorodtak, a megyei szakmai és szakszolgáltatás (pedagógiai intézet, nevelési tanácsadó, logopédiai ellátás, szaktanácsadói rendszer) a jelentős leépítések és elvárások következtében az iskolák egy része számára szinte elérhetetlen távolságba kerültek. A helyi ön- kormányzati iskolairányítói apparátusok még a kisvárosokban sem épültek ki, az oktatási bizottságokban a pedagógus jelenlét sokféle ugyancsak erőteljesen vitatható. Mindezek együttes eredőjeként az iskolák saját szintjükről, alulnézetből nemhogy hatékony ágazati lobbyk jelenlétét érzékelnék, hanem helyenként inkább a dilettantizmus szorongatásától is terjedő magára hagyatottság neurózisától szenvednek. Mindezek ellenére, vagy ezek összegzése, illetve éppen ellenhatásaként, az iskolák egy jelentős hányada felismerte, hogy szakmai gondjai megoldásában elsősorban csak önmagára számíthat, és hogy ezt a helyzetet vállalni kell. Ezáltal javulóban van az iskolák önmenedzselő készsége, alakulóban van a helyi pedagógiai lobbyk sajátos önszerveződései, egymásra találása. Ennek beszédes példájaként említhetőek — a megyénk iskoláit már közel 80 százalékban tömörítő — mikro és mező körzeti szinten, gyors ütemben szerveződő iskola- szövetségek, önszerveződés ígéretes felgyorsulásának oka, hogy e folyamatok ágazati feltételei — az iskolafenntartás pluralizmusa, az alternatívitás növekedése, a helyi autonómiák erősödése, az önálló pedagógiai arculat megteremtésének igénylése — mind hatékonyabban lépnek működésbe. Az eredményes működtetéshez azonban az kell, hogy az iskola piacosítását favorizáló oktatáspolitika magát az iskolát olyan helyzetbe hozza, hogy ez a kiterjedt intézményrendszer a nagy oktatási piacnak meghatározó ágensévé válhasson. Ezáltal érdekeit, fejlesztési stratégiáit önmaga menedzselhesse, saját lobbyját az iskola falain, az ágazat nagy rendszerén belül lévőnek tudhassa. Erre most a választásokat követően érdemes és szükséges jobban odafigyelni, ugyanis a lobbyk várható gyors átrendeződéséből az iskolák újfent nehogy kimaradjanak. A játszma kétesélyes, de kísért a múlt, és megjelenik a közelmúlt tanulsága is. Akkor — a rendszerváltás idején, — a még kevésbé pártos agyunkkal — azt reméltük, hogy egy olyan parlament, melynek egyharmada tanító és tanár és egy olyan kormány, melynek csaknem fele pedagógus, csakis iskolapárti lehet. Aztán fokozatosan csalódtunk, delegált pedagógusaink — minisztertől az egyszerű honatyáig — rövid időn belül politikussá, még csak nem is kultúrpolitikussá vedlettek át, és mesteri módon megtanulták, hogyan kell az alkotás érdekeit nemzeti érdekek ernyőjével eltakarni. Ismét bizakodunk, de már az erőteljesen pártosodott agyunkkal óvatosabban. Mert most is sok pedagógus ül a parlamentben, lényegesen kevesebb a kormányban. Az oktatási lobby szerveződésének feltételei most ugyanúgy adottak, mint négy évvel korábban. Csak kérdés, hogy a pedagógusként megválasztott képviselőink közül ki tud, ki bír, ki mer majd csak pedagógus, oktatáspolitikus maradni. Óvónők eszközkészítő tábora Vásárosnaményban. A kékfestést gyakorolják A szerző felvételei Múzeumi kapcsolatok Páll István Az iskolák csak magukra számíthatnál A pedagógiai lobbyzásról
