Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-04 / 130. szám
TÁRLAT Tanárok műveiből Hunya Béla: Erdőrészlet G yermekeink, fiataljaink, és valamennyiünk vizuális kultúráját formáló pedagógusok, rajztanárok nem mindennap látható, rendkívül sokszínű kiállítását tekinthetik meg az érdeklődők a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola kerengőjében. Ötvennyolc alkotó és több száz mű: rajzok, grafikák, tűzzománcok, festmények, kisplasztikák egész vonulata. Létrehozóik — jóllehet mindegyikük karakteres, sajátos világ- és művészetszemlélettel rendelkező egyéniség — közös jellemzőjeként mondhatjuk: ők "azok, akik a napi több órás iskolai kötelmekből szabadulva vállalják azalkotás belső kényszerét, a szakmai fejlődésüket reprezentáló önmegmutatást. Hunya Béla 1979-ben szerzett diplomát a nyíregyházi tanárképzőn; jelenlegi munkahelye a tisza- kanyári általános iskola. Fehérvári Béláné a kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumban dolgozik; rajz szakos, főiskolai tanulmányait Szegeden végezte. Laptárlatunk harmadik bemutatkozója, Kiss Gyuláné Kertész Katalin — őisa nyíregyházi tanárképző „neveltje” — a demecseri általános iskolában folytat rajztanári tevékenységet. Kissné Kertész Katalin: Tűzzománcablak Harasztosi Pál reprodukciói Napkelet • A KM hét végi melléklete Rózsi alias Tolnay Klári Budapest (MTI-Press) — Örült Ablonczay László, amikor a Várszínház előcsarnokában megnyitotta a Tolnay Klári kiállítást, örült nem csupán magának a kiállításnak, meg Tolnay Klári jelenlévő varázslatos személyiségének, de annak is, hogy végre telt házat üdvözölhetett a saját színházában. Mert az volt, csakugyan, alig fértünk el az egyáltalán nem kicsiny előcsarnokban, s egymástól alig fértünk hozzá a falakhoz, amelyek Tolnay — főleg színpadi — életét beszélik el, fotóban. Egy lelkes és Tolnayt imádó fiatal művész, Bállá István bőrész — ő nevezte el így magát, bőrből készít ikonokat, szobrokat, képeket, használati tárgyakat — rendezte a kiállítást. Főleg a színpadi és kis részben a filméletről van szó ezen a tárlaton, de azért néhány kép a magánéletét is ábrázolja. Daliás, szép apa és gyönyörű mama szerepel egy régi felvételen, igazán nem csoda, hogy ilyen szép párnak ilyen gyönyörű kislánya lett. Akit mellesleg, s ezt kevesen tudják, Rózsinak kereszteltek, csak színésznőként, művésznévként vette fel a Klári nevet. És itt látjuk Klárika életének folytatását, Ausztriában élő Zsuzsi lányát, meg annak édesapját, Ráthonyi Ákos filmrendezőt. Szerepel a második férj is, Darvas Iván, aki kitűnő amatőr karikaturista: 1948 táján készített két rajzát is látjuk itt Tolnay Kláriról. Az egyik karikatúra alá ezt írta a művésznő: „így nézel majd ki 70 éves korodban, mondta Darvas Iván”. Most, néhány hét múlva immár 80 éves lesz Klárika, de még mindig frissebben, fiatalosabban néz ki, mint azon a rajzon... Mennyi őszinte szeretet és tisztelet árad Tolnay képaláírásaiból jeles pályatársai felé. „Egy színpadon Bajor Gizivel. Nagy élmény volt!” — írja A kertész kutyája egyik jelenetképe alá. „Azóta sem volt Gábor Miklóshoz hasonló lovagom — sajnos!” — írja A királyasszony lovagja című, Gáborral közös fotója alá. „Soha, senki a dadát így nem fogja többé eljátszani, mint akkor Dajka Margit” — írja egy Rómeó és Júlia előadásból való kép alá, és nemcsak a fotón, de emlékezetem filmszalagján is újra magam előtt látom Tolnay csodálatos Júliáját, Dajka valóban egyedülvaló dajkáját, Ladányi Ferenc Rómeóját. Egy régi film, a Havasi napsütés sztárjaként. A művésznő És mennyi szép színházi arcképével képeslapot adtak ki, anno... emléket idéz fel a többi kép is. A Nóra — ugyan melyik Nóra táncolta el valaha is olyan fűtött szenvedéllyel a tarantellát, mint Tolnay-Nóra? A Három nővér — micsoda csehovi csendek és érzelmek árasztották el az előadást. A Kaviár és lencse egy jelenete és Tolnay Klári aláírása: „Jaj de olaszok voltunk”... És néhány kép, amely a művésznő szerint a megoldatlanság emlékét idézi fel. Tolnay a Magyar Elektrában, önnön képaláírása szerint: „Klü- taimnesztraként nem győztem eléggé gonosz lenni!” Vagy Celimene-ként a Miz- zantrópban: „Nem dicsekedhetek Celimene alakításommal!” De ott van mellette Blanche-ként A vágy villamosában: „Életem egyik legszebb szerepe”. Ez így szerény megfogalmazás, hadd tegyem hozzá, élete egyik legnagyobb alakítása. És filmképek is. Itt egy Cannes-i, a Pacsirta premierjén, ő és Nagy Anna nagyestélyiben, Páger szmokingban, Klárika aláírása: „Minden ruha kölcsönben van rajtunk!” Lehet, tehetségét is csak kölcsön kapta a sorstól: de csodálatosan gazdálkodott vele. Tolnay arcai Dolezsál László felvételei Farkas József Emlékek ősrégi családról A minap délután telefonom hangos jelzése hozott vissza gondolataim álomországából az udvari lugas verőfényébe. A „drót végén” Kende Gábor jelentkezett... Megtört hangon mondta, hogy bátyja a kanadai Torontóban hosszas betegség után elhunyt, s kért, hogy vigyem meg a gyászhírt Cégénydányádra Biró Jánosnak. A Kende maradékokkal — ahogy Nagy Iván a múlt századi családkutató mondaná — majd tíz évvel ezelőtt ismerkedtem meg, amikor az akkori magyar állam vendégeiként látogattak a kis tájhazába, Szat- márba, mivel több tucat eredeti Kölcsey levelet hoztak haza, s azokat a haza oltárára a volt cégényi kastélyukban kívánták átadni. A baronesz — Pestalozi - Kende Éva — férjével érkezett Svájcból, a legidősebb fiú — Zsigi báró — feleségével Kanadából, a középső fiú — Gábor báró — leányával és finomszépségű ír feleségével a mozgalmas Írországból. így együtt férjekkel és feleségekkel, gyermekekkel először és sajnos, utoljára voltak itthon az elhagyott honban. Nagy esemény volt ez akkortájt a hatalomnak is. A vendégek ugyanis kikötötték, hogy látni szeretnék a Szatmári Múzeumot — hisz elvégre hajdani házukban anyai ágon a Péchy-„palotában” — működik. így érkezésük előtt már hetekkel megelőzően naponta kaptam a „tanácsokat” élőszóban, telefonon, üzenetek formájában szakadatlanul. Rajtunk a világ szeme, nem mindegy, mit mutatunk és hogyan viselkedünk hangoztatták az odafigyelők. Egyedül kellett fogadnom a népes bárói kompániát, a tanácsadók „csak” távolból figyelték figyelemmel az eseményeket. Az udvari szekérszínben telepedtünk le, ahol egy szempillantás alatt mindenki Szatmár- ban érezte magát. A kemence mellett koccintottunk, ettünk s elmélkedtünk. Innen indult barátkozásunk... Másnap végigjártuk a hajdani gyermekkor színhelyeit. Elsőként — magukban — az ősök sírhelyét állták körül, majd együttesen kimentünk a túristvándi vízimalomhoz, hisz percentes Kende malom volt az is valaha. Bakk Sándor molnár még igen fiatalosan levett kalappal, vigyázállásban tisztelegve köszöntötte a baroneszt, mint hajdanán. Ékkor népes hivatalos sereglet érkezett. Akkori országos és megyei, járási vezetők, irodalmárok, politikusok sokasága... Mondja nekem Zsigi báró — az öreg Zsiga — ahogy kérte, hogy szólítva tituláljam, szökjünk meg innen! Akkor Dacia autómba vágtuk magunkat és irány a ma- tolcsi Szamos híd... Itt kezdődött az emlékezés! Tudod Jóska — kezdte az emlékezés perceiben szépükén kisimult arccal Zsigmond, — itt haverkodtam 1944 őszén, 45 nyarán az orosz katonákkal. Ugyanis én sót fuvaroztam Sárközújlakról Tokajba, ahonnan cukrot hoztunk cserébe. A hidat a németek felrobbantották, az oroszok, hogy közlekedhessenek, üres benzines hordókra pallódeszkákat szereltek, s így ezeken a dübörgő deszkákon kellett volna áthajtani a lovakat szekerestül. Minden alkalommal a hidat őrző katonák — akik lóhoz értő kozákok voltak — vitték át a rakományt. Egy-egy katona megfogta a lovak kötőfékét és erősen tartotta, míg a másik kettő a lovak farkát hátulról csavarta, míg átal nem húzták a szekeret a túlsó partra. Ennek a műveletnek két liter tiszta szesz volt az ára meg a vállveregetés és egymás megropogtatása. A lovaknál maradva — beszéli tovább a hídláb tövében — a határ lezárása után én a román oldalon maradtam és Sárköz- újíakon laktam. Tíz évig voltam kocsis a kollektívában. Gumikerekes, hosszú, oldaldeszkás szekérrel hordtam a terhet éjjel-nappal. Éjszaka a szekéroldalhoz erősített rúdra drótozott mécsessel világítottunk; Akkor lett aztán valamivel jobb életem, amikor gombatermesztéssel bíztak meg a románok. Soha nem értettem a gombához, de apám könyvei közt találtam egy gombaszakkönyvet és ebből merítettem a tudományomat. Végül már Bukarestből is csodájára jártak a régi üres uradalmi pincében tenyésző gombáimnak, de az érdeklődésem túlmenően, a két-három kilós ajándékcsomagok sem voltak kutyák... A beszélgetést a matolcsi főzdében folytattuk, ahol hörpintettünk a „réz-elejéből”, majd csatlakoztunk a hivatalosokhoz. Ahogy bennem a léleksírás lejjebb hagyott a halálhírt hallván, ezek a közös örömpercek, a rendelt idő szellempillanatai jöttek elő a tűnt időből... Igen, a Kendék! Századok során Szatmár
