Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-04 / 130. szám
1994■ JUNIUS 4SZOMBAT MÚZSA Király László A „C” korszak bája Se A Kende család érdeme is a híres ipari műemlék, a túristvándi vízimalom Balázs Attila felvétele megye ősrégi családja, Anonymus úgy tudja, a hét magyar vezérek egyikétől Ondtól az ETE atyjától vevődik származásuk. A tatárjárástól az utódok egy része mestereknek (magistri) címeztetnek, másrésze előkelő nemesnek (praenobilis) neveztetnek. Van közöttük kanonok, kisprépost, tartománybiztos, a nádorhuszároknál ezredes kapitány, szolgabíró, alispán, országgyűlési követ stb. Az elhunyt atyai felmenője, Zsigmond, akinek keresztnevét is örökli viszont már polgár a szó gazdasági értelmében. Köz- tiszteletben megőszült férfiú tudatják a források ki övéi, ismerősei és a vidék osztatlan szeretetét bírja, jelenleg Cégényben saját fáradsága és szorgalma által teremtett tusculanumában (birtokában) lakik fiatal lélekkel és buzgó részvéttel kísérve a közügyeket és a tudomány, barátság és kertészkedés örömei közt osztva fel idejét, családja ős patriarchájaként. Asztalomon a Háztáj és a Park növényeinek és fáinak leltára, amit a nagyapa készített és Bernben Kende Éva őrzött meg. Tizenhét oldalon sűrű kézírással a növények és fák latin neveinek feltüntetésével helyi kataszter készült. Déli és északi be- szögelés, kiskamara ablaka alatt, ház mögött, rózsakertnél, töltésmenti gyepben, dombtól a sír előtt a nagy töltési platánsorig stb. stb. Minden fa és bokor nevén nevezve. Ahogy megyek pünkösd szombatján a sírhoz „megjelenteni” a szomorú hírt, kötésig érő aljnövényzetben gázolok. Kis formás cigánylány a vezetőm, a gyermekotthon igazgatónője adta mellém. Visz- szaküldöm, hogy egyedül lehessek. A sír egy hatalmas földhányás, tojásdad domborulattá, inkább kunhalom, „gorodiscse”, méginkább kurgánszerű, fejedelmi sírforma. Rajta az őstermészet növényvilága díszlik, illatozik. Egy derékba tört hatalmas kőrizsfa még kizöldült lombkoronája fedi a Szamos töltés felőli partoldalt. A kőkereszten a hanthalom előtt tarkaházú csigák sokasága ragasztotta fel magát a napsütötte meleg betonkőre. Pintyek, ökörszemek, gerlék, stiglincek, rigók hangja, éneke szól a hant körül. Imádkozik a természet a halott gazáért! A levegőben vadkacsák kergetőznek, a gácsér bele-belecsíp hátulról a tojóba. A Számos-töltésen húzódó telefondróton színpompás gyurgyalagok üldögélnek. A világ zajától távol a természetben vagyunk, művirágok, műkoszorúk, banális sírfeliratok nélkül. Kölcsey sorai zsonganak a fülemben: „Kezdet és vég egymást éri, És a’ szívnek hű vezéri, Hit’ s remény, a’ szűk pályán, Tarka párák’ s szivárvány.’’ Ezen a napon temették Kende Zsigmon- dot a messze Kanadában, talán abban az órában, amikor a hajdani ősökkel beszélgettem a madárdalimádságban. Amikor kicsikével, később Biró Jánossal a 88. évében járó hűségben megmaradt „cseléddel” idézzük a gyermekkort. Nyugodjon megbé- kélten mondja akadozó hangon, miközben felállt a konyhaasztal mellőli székéről, hogy utamra bocsásson. A föld örök, benne az emberpor történelmünkre figyelmeztet — gondolom én. Talán nem véletlen, hogy az utolsó élő volt hazai Kende-fiú Szatmárba csak Biró Jánoshoz volt híradással... amikor bejöttek amikor kimentek az ajtón át az ablakon át a csatornán át a villanyórán s a telefonon át az erkélyen s a szomszédokon át a bukaresten a kolozsváron át a szűzmáriás úristen át az alváson s az ébrenléten át amikor elvitték amikor elvittek amikor elvittek és nem hoztak vissza amikor azt mondták úgyis tudjuk a nincs előttünk issza nemissza apa nagyapa barát ismerős fagyhalál hőguta se tiszta se tiszta amikor se jobb se bal se madár se se se hal se mirabeau-híd s alatt a szajna se villon se szűzlány se szajha amikor se röslein rőt se goethe se marha s ki marhaságát örökölte amikor bejöttek emlékszel-e szerelmünkre drága és hogy éltünk — erre a szabadságra erre a merényre állatságra hogy a szemük előtt s hogy fülük hallatára néha azt hiszem csak nőtt belünk a sor s néha alszom álmodva készenlétet r or kor ikor mikor amikor? Kolozsvár, 1994. február 14. Balázs Attila felvételei A Sóstói Múzeumfaluban található a barabási iskola egykori katedrája Elek Emil felvétele v,> m % m Bozóky Éva * sÄi i v Budapest (MTI) — Emma nénit úgy vették körül a kisiskolások, mint kotlóst a csibék. Pedig nem volt se gügyögős, se ér- zelmeskedő, inkább határozott, katonás. A lényéből áradt, hogy szereti a gyerekeket, nem kellett mondania. Nem is mondta. Hangos szót sem lehetett hallani tőle, mérgesnek, izgatottnak, haragosnak senki sem látta soha. Az óráin mégis olyan csönd honolt, hogy még a légy is abbahagyta a zümmögést. Nem kellett fegyelmeznie, mert ő maga fegyelmezett volt. Es nyugodt, mint az embernemjárta anyatermészet. Minthogy gyakorlóiskolában tanított, a tanítóképzősök próbálták ellesni a titkát. Ugyan mivel bahonázza meg a más pedagógusnál mozgékony, izgága gyerekeket? Elvarázsolja őket? Végtére rájöttek: vannak dolgok, amiket nem lehet ellesni, megtanulni, amikre születni kell. x Egykori magyartanárom olyan órákat tartott, hogy nem létezett olyan betegség, láz, amely bárkit is otthon marasztott volna. Külön jelest adott annak a diáknak, aki az óra végén megmondta, a magyarázathoz milyen szakkönyveket használt föl. Ezt persze csak az tudta megmondani, aki az összes forgalomban lévő irodalomtörténeteket és monográfiákat olvasta. Sokan megtették. Olykor verssorokat idézett: rá kellett ismerni — stílusból, hangulatból —, hogy ki írta a verset. Ha jött a légiriadó, kedves költőinket szorongatva („karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre” — mint Illyés Gyula mondta volt) iszkoltunk a pincébe, ám ott szemrebbenés nélkül folyt tovább az óra. Félni is elfelejtettünk. x Ismertem olyan tanárnőt — fiatalon halt meg —, aki minden volt diákjáról tudott. A távolba szakadtakkal is levelezett. 1956 után, a látogató vasárnapokon hazánk börtöneit járta. Vitte a csomagokat egykori diákjainak. Ismertem olyan történelemtanárt, aki szenvedélyes ország- és világjáró lévén vitte a „gyerekeit” téli, nyári vakációban is. Késő nyugdíjas korában, amikor egykori tanulói már a kályhasutban rostokoltak, azok gyerekeit vitte. Csak a strapabírókat persze, mert igen spártai módon élt és közlekedett. Mesélte, hogy Itáliában többnyire „Garibaldi vendége volt”, az olasz szabadsághős szobortalapzatai adták ugyanis a legjobb szállást: hatalmasra méretezett malaclopó köpenyeik biztosították a legjobb védelmet a nyári záporoktól. x Nem csak a régi nemzedékek sorában akadtak igazi nagy tanáregyéniségek: .gyermekeim iskolai életében is jelen volt néhány igazán szeretett tanár, akivel a barátság felnőtt korra is megmaradt. Mondhatnék példát az ellenkezőre is. Emlékszem olyan (egyébként jóindulatú) tanárnőre, akinek — bár évekig tanított — sem nevét, sem arcát nem tudom fölidézni. Amit tanított, azt még kevésbé, abból örökre tudatlan maradtam; s ha rágondolok, Szókratész jut eszembe, aki egy hozzáforduló apa kérő szavára így válaszolt; „Nem vállalkozhatom fiad nevelésére, mert nem szeret engem, s ezért semmire sem tudom megtanítani”. x Korunk pedagógiája sokféle eszközzel, géppel, képpel, felszereléssel dolgozik, valamennyi könnyíti a munkát. De embert nem pótol. Egy papírral, ceruzával fölszerelt igazi nevelő többre megy — akárcsak egy fa alatt a földön ülve — mint a gépek garmadájával ellátott, elfásult ember. (Gondoljunk csak a Kincskeresőre! A kis Móra Ferencet az édesanyja az ablak jégvirágaiba rajzolt betűkkel tanította, még papír, ceruza se kellett!) De hát ezt mindenki tudja, miért nem értékeli mégis méltóképpen a társadalom a pedagógusokat? Miért a* legrosszabbul fizetett értelmiségi csoport az övék, és többnyire az is volt mindig? Már a rómaiak is többet fizettek a fodrász rabszolgáért, mint a görög paidagogoszért! (Az arány valószínűleg ma is ugyanaz.) Régente azt mondták: kevesebb a munkaidő, mint más pályákon, a téli, nyári, tavaszi vakáció kitesz négy hónapot; az óraszám is kisebb volt, az osztályok létszáma is, kevesebb dolgozatfüzetet kellett javítani; tanítás után gyerek, diák hazament; a régi tanárnak még volt ideje rá, hogy író, költő, műfordító vagy tudós legyen. De manapság látástól vakulásig az iskolában tartózkodik. A mai diák nyugtalanabb, mint felmenői voltak (mert hiányolja a szülőjét, akinek nincs ideje rá; mert válási árva, netán éppen fegyver hadakozó szülői kezében; mert fél az annyi veszélyt rejtő világtól; esetleg horrorfilmek nézésével tölti a fél életét stb.); szenvedélyes érdeklődés sem hevít minden tanulót; gyakoribb a dislexia, sok gyermek nem tud olvasni, tehát tanulni sem, bohóckodással teszi szórakoztatóvá az órát; van, aki ellenségnek véli a tanárt, olyannyira, hogy életét is veszélyezteti (Kosztolányi Aranysárkányhoz az élet nem egyszer szolgáltatott mintát, s ma a regény aktuálisabb, mint valaha); akad, aki megalkuvásnak nézi a szeretetteljes tanár-diák viszonyt, s a tanárhoz húzó társát is üldözi; egyszóval a tanári pálya sem csupa gyönyörűség, hanem a kemény küzdelemben azért mégis fölvillanó fények sorozata. De vannak pillanatai, amiért érdemes élni.
