Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-25 / 148. szám

12 ■ Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Lírai szépséggel Zsin Judit: Szerelmesek N éhány hete zárta be kapuit a 18. Nemzetközi Érem­művészeti és Kisplasztikái Alkotótelep. Az idén sem maradt el az ezt követő hagyományos tárlat; a vendégművészek a városi ga­lériában állították ki az itt született alkotásokat. A kiállítás megnyitásá­nak alkalmából díjakat adtak át, a leg­sikerültebb alkotások készítőinek. Közöttük volt Horváth Anna, Zsin Ju­dit és Kótai József is. Hétvégi tárla­tunkon most a három művész néhány lírai szépségű kisplasztikáját mutatjuk be. A tárlat egyébként augusztus végéig tekinthető meg. Zsin Judit: Művészeti iskola Kótai József: Elipius Horváth Anna: Zsuzsanna és a vének Országgyűlési képviselők Ferlicska-Garai Kálmán Nyíregyháza parlamenti követe A múlt század legelejéről találtam az első adatokat a nyíregyházi iratokban a róm. kát. vallású Ferdlicska Józsefről. Nevét a század vége felé már inkább d-nélkül talál­hatjuk. József fia, János már közelebbről megnevezett üvegkereskedő, aki itt is született 1806-ban. Ez utóbbinak a fia, Kálmán, aki 1852-ben született Nyíregy­házán, s akiről az alábbiakban részlete­sebben lesz szó. E generáció tagjai, termé­szetesen csak a fiúkat illetően már hiva­talnoki, értelmiségi pályára mennek: Kálmán bátyja postatiszt, öccse mérnök, ő maga pedig a jogi pályát választja. Csak a legkisebbik kezdhette el középiskolai tanulmányait az akkoriban újra induló evangélikus gimnáziumban, az idősebbek másfelé mentek tanulni. Kálmán éppen­séggel Pesten jogászkodott: 1879-re nem­csak jogtudományi doktor, hanem az ügyvédi oklevelet is megszerezte, ahogy a kortárs Geduly írja életrajzát a millenniu­mi várostörténetben. Három évig még Pesten prókátorkodik, 1882-ben azonban hazatér szülővárosá­ba, ügyvédi irodát nyit, majd nemsokára meg is házasodik. A legtekintélyesebb helyi lakatosmester, Andráscsik József leányát, Annát vette el. Apósa a céh utolsó, az áta­lakult ipartestület első elnöke. Ferlicska a műkedvelők között együtt játszott, szere­pelt az ipartestületi rendezvényeken a menyasszonyával, aki asszonykorában is szívesen és sikerrel szavalt, ha arra került a sor. Jól indult Ferlicska pályája: hamarosan a városi képviselő-testület választott tagja, majd a megyei törvényhatóságnak is. Ez ilyen fiatal korban eléggé ritka dolog. 1893-ban a megüresedett tiszti főügyészi állásra is lelkesedéssel választja meg a városi vezetőség. Az Iparos Ifjak egyesü­letének elnöke, egyben jogi ügyeiknek in­tézője is, az Ipartestület egészének tisztelet­beli elnöke. 1894-ben alakul meg a Köl­csönös Segélyező Egyesület mint szövet­kezet, afféle népbank: ennek kezdettől fog­va elnökigazgatója, halála napjáig. Amikor 1890-ben Jósa András javaslatára Zene­kedvelők Egyesületét terveznek, a szer­vezőbizottság vezetője Ferlicska, a min­den kulturális kezdeményezést felkaroló Somogyi Gyula közjegyzővel, Lukács Ödön ref. esperessel karöltve. Ekkor azonban, úgy látszik, nem ért meg még a helyzet a szélesebb aktivitásra, s csak jóval később, már a Bessenyei Kör keretein belül élvez­hettek nagyszerű hangversenyeket a megye és a város zenekedvelői. Működött viszont a városi dalárda, amelynek elnökségét éveken át Ferlicska viselte. Képviselővé választását sajátságos körül­mények előzték meg. A hatszor megválasz­tott Vidliczkay József után Beniczky Mik­sa (1829-1912) a képviselő, aki második felesége révén népszerű a tirpákság köré­ben, de közéleti, képviselői erényeket nem­igen csillogatott az 1896-ig tartó, lejárt cik­lusban. Ez a tény is segítette a várospoliti­kusok távolabbra néző elképzeléseit. A kampány megindulásakor ugyanis a város bizalmas biztatást kapott a Bánffy-kor- mánytól: eljött az ideje annak, hogy Nyír­egyháza is elnyerje a törvényhatósági jo­got, mint már régebben Debrecen vagy Sze­ged. Ez azt jelentette, hogy függetlenné vál­na a város a megyétől, hozzá hasonló tör­vényhatósági jogai lennének, közvetlenül a minisztériumokhoz tartozna s nem függne semmilyen megyei intézménytől. Termé­szetes és nyilvánvaló, hogy a város ilyesfaj­ta törekvéseit Szabolcs vármegye vezető­sége, közgyűlése nem nézte jó szemmel: el­lenezte, akadályozta — folyamatos sikerrel. A város elhitte, hogy csakugyan eljött vágyai beteljesülésének pillanata, s joggal tételezte fel, hogy kormánypárti jelöltként a köztiszteletben álló, nagy népszerűségnek örvendő Ferlicska lép fel Beniczky ellen, s ha bejut, a parlamentben alkalma lesz si­kerre vinni a város érdekeit. Az 1896. ok­tóberi választáskor az 1269 leadott sza­vazatból 648-at kapott Ferlicska, így 27 szótöbbséggel ő nyerte el a város mandá­tumát: Nyíregyháza eladdig mindig csak 48-as, függetlenségi jelölt kaphatott bizal­mat. A szabadelvű kormánypárt egyébként nagy hatalmat kapott 290 mandátum birtoká­ban, Ferlicska el is kezd­te propagandamunkáját: az újságokból követ­hető, hogy gyakori fel­szólalásokkal sikeresen szerepelt a házban is. A költségvetési vitákban vannak jó javaslatai, kompromisszumhoz vezető indítványai, más­kor a kisiparosok érde­keit védi ragyogó reto­rikájával. A törvényha­tósági jog azonban csak nem kerül közelebb a megvalósulás­hoz. Ráadásul 1898 decembe­rében szakadás következik be a kormánypárt­ban, 32-en ki­lépnek, köztük Ferlicska is. Amikor itthon beszámol vá­lasztóinak, szen­vedélyes vitában tisztázza lépé­sének helyes­ségét. Tulajdon­képpen az idő is őt igazolta, hiszen a kilépés után héttel Bánffy megbukik, Széli Kálmán új miniszterelnök, akit semmiféle bizalmas ígéret nem köt: így Ferlicska küldetése eredménytelen, a város reményei megint szertefoszlottak. A ciklus hamarosan véget ér: az egészségében is megrendült Ferlics­ka már nem folytatja az országos poli­tizálást. A viszonylag fiatal ügyvédnek marad még itthon elég társadalmi funkciója, jogászi feladata. 1906-ban, július 21-én halt meg a többgenerációt kiszolgált du- fartos, kettős nagy családi házban, a Se­lyem utca 5. szám alatt. Húsz évvel ezelőtt már ezt a házat is lebontották, amikor a Váci Mihály Művelődési Ház építési elő­készületeit hajtották végre. 1905-ben még gyermekeivel együtt nagyanyja családnevét vette fel, Garaiak lettek. Férfiágon nincs családjának folytatása, de Etelka nevű leányának fia, amikor már ismertebb költő lett, maga is ezt a régi nyíregyházi csa­ládnevet használta, s e néven lett az uno­ka közismert, Kossuth díjas Garai Gábor. CSÁK GYULA: A mindenség sötétje Ha valaki Magyarországról érkezik Új- Kaledóniába, okkal kaphatja fel a fejét anyanyelve hallatán. Európából nézve ez a sziget Ausztrálián túl van, ámbár máig francia gyarmat, vagy ahogyan tapin­tatosabban fogalmazzák mostanság: Fran­ciaország része. Ott élő sógorom jóvoltából utazhattam oda, — és kószálhattam kedvemre. Leg­inkább a tengerpart vonzott, s egyik este olyan kisvendéglő teraszára ültem, ahon­nan szabad kilátás nyílt a végtelen vízre, amelynek partközeli, apró hullámai sebe­sen nyargaltak a partra, akár madarak a fészkükre, hogy sós nedvükkel táplálják a tikkadt homokot. Az riasztott fel elragadtatott bámész- kodásomból, hogy — amint említettem: — hazám nyelvét hallottam a közelemben. Fe­hér bottal kopogtató, fekete szemüveges öregember ült a szomszéd asztalhoz, és őt kérdezte magyarul a pincér vagy tulaj­donos, hogy a szokásosat hozhatja-e. Ha­marosan fordult a felszolgáló, és zöldes színű itallal telt poharat igazított a nyil­vánvalóan vak öreg csontos ujjai közé. Merev tartással ült az öreg, mintha ő is a tengert bámulná, s már-már indíttatást éreztem, hogy megszólítsam, amikor ke­mény léptű, testes nő érkezett a teraszra, és elhaladván az öreg mellett, egy távolab­bi asztalhoz ült. Fehér botjával türelmet­lenül ütögetni kezdte az öreg az asztal szé­lét, majd a hozzásiető pincértől suttogva kérdezte: — Mi a véleménye? Milyen ez a nő? — A legszebb, akit ma láttam — felelte a pincér. — Mondhatjuk esetleg, hogy valóságos gyöngyszem? — Ez a pontos kifejezés — helyeselt a pincér. — Hány éves lehet? — Bizonyosan harminc alatt van. A beszélgetés magyar volta mellett most már a tartalma is meglepett. Dongalábú trampli volt a nő, és legalább ötvenéves. Miután megivott valami üdítőt, el is távozott, mint aki nem szórakozni, csupán szomját oltani érkezett. Alig tűnt el, zajos férfitársaság özönlött a teraszra, bőséges munkát adva a felszol­gálónak. Noha tovább ösztökélt a vágy, hogy beszélő viszonyba kerüljek a magyar anyanyelvű vak vénséggel, bizonytalanná és óvatossá tett az iménti jelenet, vagyis az, hogy hazudott neki a pincér. Vajon miért? Amíg tétován tűnődtem, két, ezúttal valóban fiatal, de túlságosan feltűnően viselkedő lány tipegett be az asztalok közé. Egyikük magas és vékony volt, a másik alacsony és enyhén dundi. Kezükön-lá- bukon élénkvörös festék virított, a hajuk hidrogénezett volt, és szemük, szájuk is erősen, kihívóan túlfestett. A férfitársaság közelébe telepedtek, és küllemük meg vi­selkedésük alapján kétségtelenül a legősibb női mesterség képviselői voltak. Az előbbihez hasonlóan kopogott az öreg, és számomra jól hallhatóan kérdezte a megint odasiető pincért: — Milyenek ezek a lányok? — Üdék, mint a hamvas gyümölcsök. — Milyen színű a hajuk? — Egyik vörös, másik fekete. — És... a termetük? — A természet remekművei. — Mindegyikük? — Ikreknek látszanak. Elégedett arccal dőlt hátra az öreg, és gyanúm szerint megpróbált néhány szót elkapni az eléggé hangos lányok csivi- teléséből. Amiként cserélődtek a vendégek, és női lépteket hallott az öreg, mindig magához rendelte a pincért, aki következetesen hazu-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents