Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-25 / 148. szám
1994• JÚNIUS 25., SZOMBAT Egy vers hármas születésnapjára Gyóni Géza 1884. június 25-én született a Pest megyei Gyón községben. Apja, Áchim Mihály evangélikus lelkész volt. A költő szülőfaluja iránti szeretetből vette fel a Gyóni nevet. Szarvason, Békéscsabán és Pozsonyban végezte tanulmányait, közigazgatási tanfolyamot hallgatott Pesten, majd újságíró Dabason, Sopronban és Szabadkán. Főként a Soproni Napló szerkesztőségében töltött évek voltak számára jelentősebbek. Ekkor már két önálló kötetet tud maga mögött. És ekkor jön a világháború előjátéka, a Bosznia-Hercegovina anexiója, az európai feszültség, s a részleges mozgósítás. Gyóni is bevonult. Korneuburg majd Szarajevó következett. Itt írja az egyik legtöbbet emlegetett költeményét, Cézár, én nem megyek címmel. 1912-ben jelentette meg Sopronban. Kihallgatta miatta az ügyészség, később számos per témája lett. ... küldj hamar pretóriánust, Üsse szét a dacos fejet, De bitangul a mészárszékre, C é z á r, é n nem megyek. Aztán mégis ment... Az ő életébe is beleszóltak a szarajevói pisztolylövések... 1914. augusztus 1-jén Gyónit is elvezényGyóni Géza portréja lik a galíciai Przemyslbe, ahol a várat körülfogó erődítéseken dolgozott és harcolt. Október 6-án éjjel két óra tájban éles fénynyaláb lobbant a várostól jobbra eső magaslaton, s szinte ugyanabban a pillanatban megszólaltak az ágyúk. Przemysl vára mint eleven célpont állott az ellenséges ágyúk előtt. A várban lévők minden fedezék nélkül állták a rettenetes tüzet. A megelevenedett pokol borzalmait fokozta az elesett várvédők halálhörgése, a sebesültek jajveszékelése. Közben az ellenség elérte az erődöt, áttörte a gyalogsági állásokat, szétvágta a drótsövényt, s a támadók ezrei készültek rohamra a ködös hajnalon. Irtózatos kézitusa kezdődött. Ennek az éjszakának hatására születik a háború borzalmait megrázó erővel ecsetelő Csak egy éjszakára című költemény. S a vers elindult hódító útjára. A körülzárt várból repülőgép vitte ki a nagyvilágba. Több nyelvre lefordították. A legnagyobb elismerést a költő halála után érte el ezzel a versével Angliában. 1934-ban Sir Bemard Pares londoni egyetemi tanár elnökletével nemzetközi pályázatot hirdettek olyan háborúellenes költeményre, amelynek szerzője maga is részt vett a világháborúban. Az első díjat Gyóni Géza Csak egy éjszakára küldjétek el őket! című költeménye nyerte el. A korabeli híradások szerint nagyszámú hallgatóság előtt maga az elnök olvasta fel a verset, s a világirodalom egyik kimagasló gyöngyszemének nevezte, amely sokat tehet még a békemozgalom érdekében. A díjat azonban nem tudta a költőnek átadni — Gyóni Géza ugyanis tizennégy esztendeje a krasznojarszki hadifogoly-temetőben nyugodott már. A vers ma is aktuális. A költő, akinek „véres harcok verték fel hírét, de csak a béke katonája volt”, ma is üzeni a nyugtalankodó világnak: Istenem, ne többet! ÍRÓJEGYZET A megtalált hely hatalma Amikor — úgy e század közepe táján — a felsőbb, ámbátor nem felsőbbrendű, politikai hatalom betiltotta a kávéházakat, a régi Budapest ráérős középosztályának e sokat emlegetett intézményeit, talán nem is tudta, milyen hatékonyan formálta át a magyar irodalom egész lelkialkatát. Jóval hatékonyabban, mint célirányos lépéseivel, a nemkívánatos írók elhallgattatásával, könyveik betiltásával, a kiadók, a lapok átszervezésével. Ahogy megszűntek a helyszínek, ahol a két világháború közötti időszak csakazértis irodalmának nagyvonalú elbeszélései, regényei, egymással feleselő lírai életművei megszülettek, elapadt az irodalmi termés. A régi kávéházi szerzők visszavonultak saját remetebarlangjukba, és elhallgattak, vagy magukban beszéltek tovább. Az irodalom folyamatossága azonban nem szakadt meg. A felszínen tobzódó, kitenyésztett propagandairodalom mögött felütötte fejét a szocialista eszpresszók füst- szagú, furcsa szegénylegény-költészete. Az egész várost, lehet, az egész országot behálózó egyenpresszók tenyérnyi asztalokkal, kényelmetlen vasszékekkel berendezett hámló vakolatú, olajszagú lambériával díszített labirintusa kitűnő rejtekhelyét nyújtott az oltalmat kereső íróembernek. Az álmos és nyúzott presz- szóslányok szivarvégből főzött kávét szolgáltak fel, a lódenkabátos, svájcisapkás futóvendégek eszeveszetten szívták a kapadohányt, és úgy füstöltek, mint a kémény. Amikor a tülekvő város kivetette magából a meditálásra, kritikára hajlamos szemlélőt, a presszólabirintus befogadta, egy látókörön kívüli zugban ott várta a lopva remélt nyugalom versnyi, novellányi szabad kortya. És most, már nem tiltotta be senki, ennek is vége szakadt. Alig van presszó szerte az országban, ahol néhány órára megfelelően rossz kávét, és hozzá némi összefüstölt magányt találhatna az arra rászoruló, ahol olvasni lehet, vagy papírra vetni néhány megjegyzést, amelyet az ember valamely lapban kívánna megjelentetni. A város mint egy mókuskerék forog velünk, és nem léphetünk ki ebből a forgásból egy pillanatra se. A hamburgerárudák, a pizzériák csit- logó-villogó tükörfalai között a sietős vendégnek az étkezésen kívül másra nincs se módjuk, se idejük. Senkinek eszébe se jut újságot, könyvet elővenni, gyanús feljegyzésekkel bíbelődni. A vendégek jól- nevelten bekapják nemzetközi szendvicsüket, aztán sietve odébbállnak. Talán nincsenek is ennek a világnak saját történetei, ízei, ösztönei, bizonytalansága, mintha önmaga sem létezne. Az író, mert maradt még egynéhány e kiveszőiéiben leledző emberfajtából, kétségbeesetten szaladgál a városban, és a helyét keresi. Valahol meg is találja majd. Egyelőre fogalmam sincs, hol, annyit azért tudok, egészen biztosan nem a hamburgerárudákban. Balázs Attila illusztrációja dozott, vagyis mindig szebbnek mondta a valót, mint én láttam. Legjobban meglepett azonban, amikor ellenkező előjellel hazudott: egy valóban csinos nőről azt állította, hogy varangyosbéka. Ez a nő nem jött fel a teraszra, hanem a vendéglő és a tengerpart között húzódó sétányon lépkedett, vagy pontosabban azt mondanom: ringott, akár egy vízreszállt madár a hullámokon. Jó két óra múltán, amikor már esteledett, felállt az öreg, s a hozzá siető pincér vállára helyezte tapogatózó kezét. — Máris? — kérdezte a pincér őszintén csalódott hangon. — Gyorsan röpül az idő, amikor ilyen szép nap után vagyunk — mondta az öreg, és pénzt ejtett az asztalra. — Alighanem ezen a délutánon láttuk a legtöbb szép nőt, ha jól sejtem. — Egészen bizonyosan — mondta a , pincér, és a kijárathoz kísérte a vak öreget. Ekkor magasba emeltem a kezem, és jó hangosan, magyarul mondtam: — Fizetek! Miközben hozzám jött a kissé hajlott hátú, őszülő pincér, semmilyen elváltozást nem láttam az arcán, ezért meg is jegyeztem: — Meglep, hogy nem lepődik meg, amiért magyarul beszélek. — Ön már a harmadik magvar nálunk a szezonban — vonta fel a vállát. — A fehér botos bácsi szintén magyar? — kérdeztem. — Talán — felelte, miközben a számlámat firkantotta. — Gondolom, tudja — mondtam gúnyosra húzott száj szöglettel —, hogy minden szavukat értettem. — Ha ön is magyar, akkor az természetes. — Nem tekinthetem azonban természetesnek, hogy valótlanságokat mondott az öregnek. A pincér most először jól a szemembe nézett, és elkomolyodott. — Azt mondom neki, amit hallani szeret. Mi, akik látunk, sok csúnyaságot látunk, hát miért ne kíméljek meg ettől egy vak embert? Jót cselekszem vele, mert szépnek láttatom a világot. Az imént a sétányon elhaladt, ringó járású hölgy most visszafelé jön, és haladtában üdvözlést intett a pincérnek, aki visszaintett. — Ismerik egymást? — kérdeztem őszintén csodálkozva, majd miközben bólintott a pincér, hozzáfűztem: — A maga által felkonferált női együttesből az egyetlen, aki valóban csinos és bájos, maga pedig csúnyának minősítette. — Az a nő — biccentett a ringó csípejű személy után — látszatra olyan, akár egy angyal, valójában azonban ringyó. Nem hazudtam róla. Igazán jól ismerem, ugyanis a feleségem. Lesétáltam a vízhez, és hosszan gyönyörködtem a sűrűsödő estében mindinkább homályosuló semmiben vagy min- denségben. MÚZSA Gyóni Géza: Csak egy éjszakára... Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára: Akik fent hirdetik, hogy mi nem felejtünk, Mikor a halálgép muzsikál felettünk; Mikor a láthatatlan magja kél a ködnek, S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek. Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Gerendatöréskor szálka-keresőket. Csak egy éjszakára: Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát, S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák; Robbanó golyónak mikor fénye támad S véres vize kicsap a vén Visztulának. Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Az uzsoragarast fogukhoz verőket. Csak egy éjszakára: Mikor gránát-vulkán izzó közepén Úgy forog a férfi, mint a falevél; S mire fölédre omlik, ó iszonyú omlás, — Szép piros vitézből csak fekete csontváz. Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A hitetleneket s az üzérkedőket. Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égő torka tárul, S vér csurog a földön, vér csurog a fáról, Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben, S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem... Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. Csak egy éjszakára: Vakító csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe’, Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet. Küldjétek el őket csak egy éjszakára, Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára. Csak egy éjszakára: Hogy bújnának össze megrémülve, fázva; Hogy fetrengene mind-mind, hogy meakulpázna; Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, Hogy kiáltaná bőgve: Krisztusom, mi kell még!? Krisztusom, mi kell még!? Véreim, mit adjak Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!? Hogy esküdne mind-mind, S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent: Magyar vérem ellen soha-soha többet! — Csak egy éjszakára küldjétek el őket. (1914. november 4. után)
