Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-18 / 142. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRIAT Sajátos stílusban Strázsa Clementine A nyíregyházi tanárképző főiskolán tanít Szepessy Béla grafikusművész. A sajátos stílusú alkotó rendszeresen vesz részt nemcsak a megyei, hanem a különböző országos tárlatokon. A művésznek a múlt héten Nyíregyházán a KPVDSZ Művelődési Házban nyílt önálló kiállítása. Kifejező rajzai, grafikái gondolatébresztőek. Szívesen készít metszeteket, illusztrációkat is. Ozirisz megérkezik Egyiptomba Bolond lyuk lajkiáltás: Emberek! Halljátok meg! Kazettán a Dzsungel könyve • Vastaps a Móricz Zsigmond Színházban A DZSUNGEL KÖNYVE FILMEN IS. A rajzfilmek szerelmesei jól tudják, hogy igazából kétféle Disnev-rajzfilm létezik: amelyik az „Öreg”, azaz a stúdió- és világbirodalomalapító Walt életében, gyámkodásával készült és az, amelyik nem. Esküsznek rá, hogy technikai csodák, digitális trükkök ide, az animációs film kereteit szétfeszítő beállítások, kameramozgások oda, azért a „hőskor” alkotásaiban van valami, ami méltán emeli klasszikusi magasságba őket. Az 1966-ban készült Dzsungel könyve a Disney utolsó olyan rajzfilmje, melynek munkálataiban a Mester — közvetlenül haláláig — személyesen is részt vett. Azonban nem csak ezért érdemes — újra és újra — megnézni. Rudyard Kipling Maugli-mesefüzérének rajzfilmadaptációja majd harminc év távlatában is az, aminek szánták: kortalan animációs varázslat gyönyörű betétdalokkal és jópofa poénokkal. Mozibemutató: 1994. június 23. Kazettára került a Dzsungel könyve, melynek verseit Weörös Sándor írta és fordította, zenéjét pedig az a Lázár Péter cigány pedagógus szerezte, aki a berkeszi gyermekotthon kis lakói közül verbuválta a ma már híres-neves Széltoló zenekart, és az elmúlt nyolc esztendő során meg-megújítva eljuttatta az országos hírnévig. Nyolc kemény, kitartó kísérleti év végére tettek pontot, és koronázták meg munkájukat ez év május 29-én a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban tartott csaknem teltházas bemutatóval. Lázár Péter vérbeli muzsikus, a kiválasztott Széltolóknak „igazi” apjuk. Ha valaki, akkor ő, mint korábbi állami gondozott, igazán tudja, milyen a hasonló fiatalok élete-sorsa. Ezért is kísérletezik a családmodellel, s Mártival — a felesége — gondok, megpróbáltatások, konfliktusok özönét vállalva végzik áldásos, de egyáltalán nem irigyelt szülői tevékenységüket Nyírteleken, egy kertes, rózsa- lugasos, konyhakertre futó hétszobás, emeletes házban. Nyolc esztendeje hordja génjeiben Péter az „apa” s a Széltoló együttes szülője, az állami gondozott, a pedagógus-muzsikus, hogy a Dzsungel könyve fontos üzenetét eljuttassa az állami gondozott gyerekekhez. Vajon miért? Még ez az üzenet? Lázár Péterrel Nyírteleken a családi ház legtágasabb helyiségében a földszinten, hangszerek, hangfalak társaságában feketét szürcsölgetve beszélgetünk. — Hiteles párhuzam vonható Kipling Dzsungel könyv-béli Mauglija és az állami gondozott Mauglik között — mondja —. Hiszen ugyanúgy, mint a könyvben, itt sem történik más. Egy természetes környezetből egy „mesterséges” környezetbe kerülnek a gyerekek: ez pedig a nevelőotthon, ahol alkalmazkodniok kell az írott és íratlan törvényekhez, meg kell felelni a farkastörvényeknek, a kihívásoknak. Életük nehezebb része akkor következik, amikor elkerülnek a nevelőotthonokból, ahol védve voltak, óvták őket, mert itt szinte „burokban” éltek. Tapasztalatok sokasága bizonyítja: amikor az állami gondozott fiatalok kikerülnek az életbe, szembe kerülnek a társadalommal, nem fogadják el, nem fogadják be a Mauglikat. Nem, mert hidat képtelenek építeni, ám annál inkább falakat, falakat... Ezeknek a láthatatlan, a bizalmatlanság szövevényességéből emelt képzelt és képzeletbeli ormoknak, falaknak, függönyöknek a lebontására, a valóság fellebbentésé- re, rádöbbentésére született Lázár Péter zenéje. — Felfogható egy jajkiáltásnak. Emberek! Halljátok meg! — robban ki Péterből. — Mert ember az emberhez zárja gondolatát az üzenetről, amit az ember- Mauglik küldenek jelzésekként a társadalom felé. Ezt a jelzést érezte, „fogta” egyebek között Együd János, a Szabolcs-Szatmár-Be- reg Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet sokezer Mauglijának „apja” gondviselője, aki részese volt a színházbéli élménynek. Azt vallotta, hogy ennek az üzenetnek el kell jutnia szinte valamennyi állami gondozott gyermekhez. — Az ember-Mauglik üzenetét meg kell hallania a társadalomnak — mondja Együd János. — Ezért vásárolt a Dzsungel könyve kazettából ezer (!) darabot. Egy kazetta ára 400 forint. — Hogy fogadta a színházi közönség? — kérdezem Lázár Pétert. — Fantasztikus hatása volt. Mindenegyes dalt vastapssal jutalmaztak. Nem túlzók, ha azt mondom: katartikus élményben volt része azoknak, akik ott voltak. A Dzsungel könyve kazetta 10 dalt tartalmaz. Ezek: 1. A Dzsungel könyve, 2. Fehér csodálatos éjszakák. 3. Maugli dala az emberek ellen. 4. Fátylat boríts rá. (Megítélés szerint új sláger lesz!) 5. Farkas falka vadász dala. 6. A félelem. 7. Keserű blúz. 8. Balu éneke. 9. Ember az emberhez tér. 10. Bagira. A Széltolóban heten vannak, s öt — cigány fiú! A zenekarvezető (gitár, ének) Lázár Péter, Farkas József basszusgitáros, Ho- rányi László dobos, Balogh László énekes, Lakatos András ének, konga, Ámik Ferenc billentyűs, Tóth Attila szólógitáros. És a közreműködők között olyan híres színész van, mint Bárány Frigyes Érdemes művész, Molnár Tamás akusztikus gitáros, Hadházy Dániel csellós, kürtös, és Lázár Tamás, Lázár Péter fia az énekes, s a Maugli testvérei vokál. A Széltoló együttesről sokat fog még hallani ország-világ. Ahhoz azonban, hogy kitartásuk, erőfeszítéseik sikerrel járjonak, segítségre szorulnak. Legalább 1 millió forintra lenne szükségük a modern technikai felszerelések megvásárlására. Egy-egy fellépéshez most ezeket kölcsönözniük kell. Legközelebb Nyírbátorban, ahol a GYIVI által rendezett Családi Napon lépnek fel. Ott lesz a megye valamennyi állami gondozott fiatalja, családjukkal együtt. S üzennek a Széltolók a zene nyelvén, a dzsungel zenéjével, az embereknek a Mauglik. CSONGOR RÓZSA: A feledés homályából próbálom megidézni szellemét. Arcvonásaira nem emlékszem, szeme színére sem, hórihorgas, szikár termetének fényudvarára annál jobban. A szomorú tréfák, vidám komolyságok mesterére, a polgárpukkasztóra, a tótágast állva furulyázóra, földi javak fittyethá- nyójára, rímtelen versfaragóra, a még életében klasszikusra emlékszem. A Kakukk Marcira, ki saját fejéből pattant ki, csorba, hegyeden ceruzacsonkokkal vésve könyvbe önmaga szobormását. Mert ő volt a Kakukk Marci. írói kortársai inkább mókamesternek tartották, mint literátornak, más írók, s ők voltak többen, a legnagyobb élő magyar írót tisztelték benne. Egy régi találkozó jut eszembe, isten háta mögötti bakonyi falucskában történt. Hívták? Kérték? Feltehetően küldték, s ő ment. Egy órával túl a kezdés idején kongott a terem az ürességtől. A kultúros lányka rágta a szája szélét, arca * Huszonöt éve, 1969. június 12-én halt meg Tersánszky Józsi Jenő. A nagy íróra és eredeti egyéniségre emlékezünk ezzel az írással. vörös volt a mentegetőző szégyentől. Sose búsuljon, vigasztalta Tersánszky. Van a közelben borospince? Hát persze, lett jókedve a lánykának, ide nem is messze. Már futott is a Pfeifer Matyi házához, aki már jött is a pincekulccsal. Hamar kiderült, borértővel hozta össze a jósorsa, verte is csapra a hordóit mind sorba. Tersánszky mielőtt lenyelte volna az első kortyot, forgatta a szájában, megrágta, csak ezután dicsérte vagy elmarasztalta. A nyitott pinceajtó előtt hamarosan csődület támadt. Hé, kiáltott odalentről ő, miért nem jönnek le? Az emberek nekibátorodva indultak lefelé, odafenn már új kíváncsiak tolongtak. Az iváshoz enni is kell, kiáltotta el magát valaki. Már fordultak is az emberek, oldalszalonnával, karika kolbászokkal tértek vissza. Akadt, ki egész sonkát hozott a vállán. Egy asszony hatalmas szegetlen cipót, egy másik tepsire való rétest hozott. Mire besötétedett — ősz volt —, aki mozogni tudott a faluban, kíváncsiságtól hajtva, unaloműzésnek, a nótázó jókedv hallatára, hírére felkerekedett, hogy lásson is, ne csak mendemondából halljon. Kinek odalenn nem jutott hely, főbe heveredve ivott-falatozott. Hallgatta a furulyaszót, a dalt. Irodalomról szó sem esett. Papírra vetett betűkről sem, csupa soha le nem írt novellát, regényrészletet, igaz és kitalált mesét hallott. Hallgatott azon a hajnalba nyúló rendhagyó írótalálkozón. Az a másik nem ürességtől kongó kultúrteremben esett meg. Jó előkészített irodalmi estnek indult, a városi színház nézőterére már egyetlen ember sem férhetett volna be. Az írót színpadra várták, egy helybéli irodalomtanár hetekig készült a maga nagy szerepére is. Az író fogadására éjszakáit áldozta fel. Minden úgy állott készen, ahogyan az író-olvasó találkozások dramaturgiája azt előírta. Tersánszkyt magam vártam az állomáson. A jelzett vonatról nem szállt le, a következőről sem. A váróteremben ellenben Panka, az íróasz- szonyának gömbölyded alakja közeledett felém. Nem látták a Józsijenőt? — kérdezte. Együtt szálltunk vonatra, útközben összeszólalkoztunk, ez vele bizony nem nehéz. Átment a másik kocsiba, azóta nem láttam. Meglehet, le is szállt az első megállóhelyen. Most mi lesz, kérdeztem. Mi lenne? mentünk vissza a városba író nélkül. “ "’fa InterCom felvételek
