Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-18 / 142. szám
1994• JÚNIUS l8„ SZOMBAT Világbíró szerelem Budapest (MTI) — Különös életút a Balassi Bálinté. Egy nagy magyar lírikusé, egy gátlástalan széptevőé, egy végvári harcosé, egy nyolc nyelven beszélő, művelt udvari emberé. Akitől nem idegen a rablólovag, a garázda, duhaj magatartás sem. Akiről a jámbor zólyomi polgárok imigyen nyilatkoztak: „Már puszta nevére is összeborzadunk, nem csupán látására.” Igaz, a zólyomi asszonyok örömmel hullottak a daliás vitéz karjaiba, még ha az országúton is ütött rajtuk. Annak ellenére, hogy Balassi líráját már tanítványa, Rimay János is három részre osztotta, szerelmes, vitézi és istenes versekre, s mindene művekről bőségesen megemlékezik a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása, a tárlatnak mégis a Világbíró szerelem címet adták. Idézve az idén 440 éve született, és 400 éve meghalt költőóriás kései szerelmes verseinek egyik gyönyörű sorát. (A születésnap miatt — október 20. — október végéig látogatható a kiállítás.) A Károlyi-palota dísztermébe és aulájába összegyűjtöttek minden fellelhető korabeli dokumentumot: Balassi egyetlen fennmaradt kéziratos versét, gyerekkori tolipróbáit, németből fordított zsengéjét. De még ezt megelőzve megismerhetjük a családi kört, a szüleit, a költői vénájú Balassi Jánost és Sulyok Annát. Ott a Ba- lassiak ősi fészkének, a kékkői várnak a rajza, ott az 1246-ban elnyert gyarmati birtokot igazoló oklevél. Térképek, családfaábrázolások, iratok szólnak a tágabb és A 17. századi Balassi-portré Archív felvétel szűkebb Balassi család történetéről. Rézmetszetek, akvarellek a kort, a 16. század katonáskodásait, várvívásait, végvári harcait mutatják be. Mindazokat az erdélyi, lengyelországi, felvidéki, egri, dévényi, esztergomi tájakat és várakat, amelyeknek szerepük volt Balassi életében. Életében mindössze egy könyve jelent meg, egy németről fordított vallásos munka. Vallásos és vitézi versei évtizedekkel halála után jelentek meg. Szerelmi lírája pedig csak a múlt század végén előkerült Balassa-kódexből vált hozzáférhetővé. Mégis költők nemzedéke nőtt fel Balassi tanítványaként, szellemi örökségének folytatójaként. Nagyságát már Rimay János is felismerte, ő írta Balassiról elődeihez és kortársaihoz mérve, hogy olyan ő „mint az sas az több apró madarak előtt”. Szerb Antal szerint: „elindította a magyar lírát az európai vizeken”. Ritka élmény, hogy bemutatja a kiállítás a Balassa-kódexet, meg az Istenes Énekinek legkorábbi, 17. századi kiadását. Csakúgy, mint az évszázadok során nyomda alá rendezett díszes köteteit, iskolásoknak szánt olcsó füzeteket, a Magyar Klasszikusok sorozat Balassi összesét. Hogy milyen lehetett a költő, a vitéz és az istenhez fohászkodó Balassi, többnyire csak leírásokból tudjuk. A kortársakéból meg a rá emlékezők feljegyzéseiből. De mindenek felett a költő verseiből. Olvashatjuk Balassi sorait is önmagáról: „Ha természettől fogva lett volna is bennem valami vadság és durvaság, a múzsák nyájassága és a tudomány ékessége vagy a hosz- szas zarándoklás, vagy az udvar körében huzamos tartózkodás nem szelídítették volna-e azt régtől fogva?” Arcának vonásait, daliás termetét, méltósággal viselt vitézi öltözetét is tanulmányozhatjuk azon az olajfestményen, amely a 17. században készült. Az ismeretlen művész munkája a költő egyetlen hiteles portréja. Balassi Bálint emlékezete Budapest (MTI) — Az első költő, aki anyanyelvűnkön mindmáig mindannyiunkat képes megszólítani: Balassi Bálint. Éppen négyszáz esztendeje esett el Esztergom ostrománál, s ennyi idő már igazán tartósan bizonyíthatja a halhatatlanságot. Az első nagy költő, akit a magyar nyelvűek között számon tartunk, de nyilvánvalóan nem az első költő. Az anyanyelv szellemében és kultúrájában az ázsiai bölcsőhely óta jelen volt a költészet, csak a megfelelő írásbeliség hiánya, majd a latinnyelvűség dominanciája elmosta mindezt, s jelentős részben meg is semmisítette. Nem egészen ok nélkül vallotta tehát a Balassinál évszázaddal korábbi jeles előd, a latin nyelven alkotó Janus Pannonius, hogy ő Pannónia első költője, s „általa híres e föld.” A humanizmus korában még élő latinnyelvűség egyetemessége valóban nemzetközi hírűvé tette őt, a „világirodalom” szerves részévé. A kiteljesedő reneszánsz és a reformáció korában azonban az egyébként széleskörűen művelt és sok nyelvet ismerő Balassi Bálint számára már az volt a természetes, hogy magyarul alkosson. Az a kor az anyanyelv varázsának friss bűvöletében talán még fel sem mérhette, hogy e döntésnek, amely egyébként szükségszerű volt, mik is a következményei. Csodálatos gazdagsággal bontakozhatott ki költészetünk, ugyanakkor e gazdagság be van zárva az anyanyelv kincseskamrájába, s igazi kulcsa csak annak van hozzá, aki alaposan ismeri e nyelvet és beszélőinek kultúráját. Balassi Bálint az érett reneszánsz korának európai mértékkel is egyik legkiválóbb alkotója, de erről inkább csak nekünk van tudomásunk. 1594 május 19-én Esztergom ostrománál comblövés érte. Nem látszott súlyosnak, de a vérmérgezés végzett vele e hó 30. napján. Utolsó szavai ezek voltak: „A te Egyetlen kéziratban fennmaradt verse katonád voltam, Uram, és a te seregedben jártam.” Tersánszky, a muzsikus Archív felvétel Félúton a Bazilika melletti egyik kis utcácskából egyszercsak Tersánszky hórihorgas figurája bukkant elő. Kezében hatalmas fonatos demizson, karján szatyor, na végre, kiáltotta. Karonfogott, az első pad felé vonszolt, szatyrából poharakat vett elő, színig töltötte valamennyit. Találkozásunk örömére, isten-isten... Felhajtott két pohárral, kabátja belső zsebéből elővette furulyáját, dalolni kezdett rajta. Az emberek, ^akik arra jöttek, mind megálltak, egész csődület volt már. Látva ezt ő, újabb poharakat vett elő, megtöltötte, igyanak, mondta. Poharam nincsen több, borom annyi, amennyi költ.:. Aki ivott, adja át a poharát másoknak... A találkozó húsz végtelen, mégis oly gyorsan eltelt percen át tartott. Ott a színházteremben hivatalosan, mert az a kötetlen emberi a szálloda éttermében éjfél utánig. Húsz percen át járt föl s alá a színpadon, vagy előre jött egészen, hunyorogva mustrálta hallgatóit. A nézőtér első sorának bal oldaláról indulva, folytatva az utolsó sor jobb széléig. És hallgatott, hunyorgott, forgatta feje búbján a micisapkát, a csönd meg a várakozó figyelem egyre nőtt, akár egy nyári felhő, gomolygott, hullámzott föl s alá, végül egyetlen ritmussá olvadt, akár egy óriási lélegzés. Olyan kitartóan szívós csönd volt, hogy elmaradt virágcsokor-átadó ünnepi beszéd, a fülszaggató tenyértombolás is elmaradt. Kérem az író elvtársat — marcangolta szét az irodalomtanár a szépséges csöndet. Kezdjük... Vaskos papírtömböt vett elő. Beszéljen nekünk... Miért ír... Milyen módszerrel... legkedvesebb művéről... Most min dolgozik... Művei eszmei mondanivalójáról... A szocialista realizmusról... Mely áthatja a műveit... Tersánszky felkapta a fejét, megforgatta micisapkáját, megvetően nézett végig a tanáron. Előre jött a színpad széléig, újabb hosszú hallgatás következett, mielőtt beszélni kezdett. Majd így valahogy válaszolt: Minden könyvem kedves, amíg írom, aztán elfelejtem sorra... Azért írok, mert ehhez értek... Eszmei mondanivalóm nincs, sosem volt... írói terveket nem készítek... Papírlapokra írok, sokszor meggyűlik a lapokkal a bajom. Elfelejtem megszámozni őket, akkor van veiül dolgom. Néha a füzetbe írok, a térdemen... írok arról, ami az eszembe jut... Ahogy furulyázni szoktam, tilinkózni, dalolni... eny- nyi az egész... Az a szocialista realizmus nem tudom mifán terem... Más író sem tudja, de nem is érdekel, őket sem... Egy ember tudja az országban, a kultuszminiszter... Ő azonban nem mondja meg senkinek... Eh, az ördögbe is... Idefigyeljenek. Régen úgy a tizes években a Nyugatnak írtam akkoriban... Ők is rendeztek ilyenféle találkozásokat... Akkor is untam, most még jobban unom az efajta szamárságokat... Tudják mit? Most menjenek szépen haza, vegyenek elő egy könyvet és olvassanak. Annak lesz értelme, de ennek? Én túl vagyok régen az efféle cirkuszokon, legyenek túl maguk is, mielőbb... Megtekerte feje búbján micisapkáját, grimaszolt egyet, és nevetett, és hallgatott, újra nevetett. Az emberek tapsolni kezdtek, halk, finom kis csattanások szálltak magosba, olvadtak össze meghitten, úgy tapsoltak, ahogyan megrendítő színházi élmény hatása alatt tapsol az ember, ünnepélyes meghatottsággal, amit látott és hallott, leikébe zárta, s viszi magával útravalóként. Majd felálltak, s csöndben elhagyták a nézőteret. Üres volt már a terem, ő is eltűnt valamerre, egyedül a megdöbbent irodalomtanár maradt a nagy találkozás színterén. Csalódottan összerakta papírjait, táskájába téve azokat, még sokáig állt ott. Mennyit dolgoztam... készültem... elolvastam minden könyvét, motyogta. És tessék... Hát akkor, mondtam, karonfogva én kísértem le a színpadról, ki az üres színházteremből. MÚZSA KÁLLAI JÁNOS szárított rózsaillat kóborlásaink emléke kísér nem marad el nyugodni nem hagy a kánikulába fordult júniusban pedig akarnám szakadjon tőlem a séták, nevetések és a bohóckodás mindennel mindenen mosolyod hullámzó simogatása hazautazások buszélményei meddig érdemes gondolni a kimondhatatlanra írásjelnélküliség part-irányvesztett vibrálások telefonkagylók merevsége szárad kezemre megtelepszik arcom öreg árkaiban befelé csontosult szándék az ember ilyenkor már csak hebeg-habog kapkodva papírfecnijeit az asztalon arrébbsodorja ne maradjon meg se szám se cím neved emblémája a cigarettatartón pénztárca öblében védjegy galádságoktól óvni tudott elütötte tévelygő időmet én már gazember sem tudnék lenni mert nem vagy értem rászedtél gonoszul laza szavakkal visszaverted erőtlenülő próbálkozásimat találkozni semmit sohasem akarok áradnak fájdalmam igéi halmazba hordott szerencsétlenség kiszolgáltatott kettősünk tehetetlensége megvertek jutalma bot-puhaság úgy ütöttél ne fájjon maradjak háttérzenész vállalnod ne kelljen roncsoltságomat föggetlenséged álnyugalmával ámítva békességet el kell hagyjalak mert élni nem megy ha kimosódsz albumaim kopott lapjairól csak a reggelek csak az ébredések bennem virágzó szárított rózsák halál-illata préselt emléknyomok gyönyörűnek alított téveteg szerelemünkről /'-N
