Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-14 / 113. szám

1994■ MÁJUS 14„ SZOMBAT

Napkelet • A KM hét végi melléklete

Húsz év múltán Manilán

Balogh Géza

Húsz éve, egy szeles, tavaszi napon két nyíregyházi főiskolás biciklizett Manda- bokor felé. Az egyik E. Jancsi volt, pilótának tanult a mezőgazdasági főiskolán, a másik meg e sorok írója. Az ötletet én adtam, a két, ócska biciklit Jancsi szerezte.

Abban az évben hirdettek meg a tanárképzőn egy irodalmi pályázatot, igen tekintélyes összeg járt a győztesnek. Nem csak a pályadíj vonzott persze bennünket. Faltuk az irodalmi szociográfia legjobb művelőinek köteteit, s úgy gondoltuk, hogy Csoóri, Moldova, Galgóczy után nekünk is különleges feladataink vannak: meg kell ismerkednünk közelebbről is a néppel, s az ottani tapasztalatainkat a közvélemény elé kell tárni.

Naivitásunk nem ismert határt. Az „irodalmi mű” mindenesetre elkészült, s legnagyobb elképedésünkre, néhány hét múltán viszontláttuk a Kelet-Magyarországban...

Jancsi azóta is a barátom, az újság is egészen közel áll hozzám..., ám Manda- bokorban azóta sem jártam.

Azon a húsz évvel ezelőtti napon Váci Mihály költő-tanító úr emlékét kerestük a tanyán, most pedig azok után kutatunk, akik annak idején Váciról, meg persze magukról beszéltek. A régi emberek azonban elmentek, s a házakat is lebontották mára. Csak egyet találunk meg, fent, egy kis halmon, a Kovács-tanyát. A gazda meghalt, tavaly temették, és miután agglegény volt, üresen maradt a porta. A háznak csak az eleje áll, a vége már kiborult. A bokrok között buja, tavaszi virágillat..., s nehéz, mozdulatlan csönd.

Ha az egykori ismerőseinket hiába is keressük, a régi Manda-bokor azért nem tűnt még el végérvényesen, itt rejtőzik az a dombok mögött, az időtlen eper-, szilva-, akácfák alatt. A düledező Kovács-tanyától alig kőhajításnyira, egy hatalmas kanadai nyár árnyékában aprócska, nádfedeles ház, fehérre meszelt istálló, kemence, s egy hatalmas pajta.

Az ember haja fiatalon sötétbarna, gesztenyebarna, a fa viszont fehér. Később megfordul mindez. Mi a korral megőszülünk, a pajták, a csűrök, a deszkakamarák megbámulnák.

Az eperfák közül egy idős gazda lépked elő, mondja a nevét, Izsay Mihály. Az apró, tipikusan tirpák ház lakója hetvenöt éves. Messze földön úgy ismerik, mint a legjobb tetőfedők egyikét. Ám ő nem cseréppel, palával, bádoggal dolgozik, hanem náddal.

— Most nagy baj van — legyint —, a nagy szárazság miatt sehol sem terem jó nád. Nagy-Vadason szereztük be eddig, de már vagy öt esztendeje oda is hiába menművészibb összevisszaság volt a jellemző rá. A tipikus tirpák bokrok, mint Róka-, vagy Tamás-bokor mértani kört formál, Mandán azonban mintha csak szél fútta volna szét a házakat. E szerint futottak persze a dűlőútak is az odvas fűzfák, görbe akácok között. Néhány portára még ma is ezek vezetnek, ám aki építkezik, már bent a kultúrház, s az alsóbaduri mű- út mellett veszi meg gyermekének a telket.

Nem muszáj azonban mindenkinek pénzt adni a telekért. Helebrand Károly például olyan szerencsés volt, hogy az annak idején tőlük elvett föld egy részét hajszálpontosan a lakása mellett kapta vissza, és a fia, András nyomban hozzá is kezdett azon egy saját lakás felépítéséhez. A lakás kész, lehet hamarosan költözni, s ha min— Az alsó négy osztályt itt Mandában jártam ki, de aztán be kellett volna mennem a városba, a tanyai kollégiumba, anyámék azonban hál’ istennek nem engedtek — mondja. — Itt, a földutakon nincs is olyan messze Rozsrét, legfeljebb három kilométer, biciklivel húsz perc alatt odaértünk. Nem mondom, télen azért rossz volt, Karasz Csabi barátommal nagyon megkínlódtunk a hóban..., de minden este itthon aludtunk!

Első-Manda egyik legöregebb házában lakik a tanyabokor legidősebb lakója, Valent Mibályné, született Nádasy Juliánná. A messzi Füzes-bokorból jött ide férjhez pontosan hatvan esztendeje. Borzasztó régen volt az, ám emlékszik minden percre.

— Tél volt, január 14-én esküdtünk, de gyönyörű szép tiszta volt az idő — igazítnénk. Gyatra nádból gyatra a tető. Mihály bátyánkon a legújabb divat szerint kikoptatott farmernadrág, előtte pedig sure, a lábán meg... semmi. Mezítláb tapossa a jó, meleg homokot. Mandára is ez a furcsa kettősség a jellemző. A surcnak, a fedetlen lábnak az ódon, hallgatag porták a párjai, a koptatott farmernek pedig a nemrég épült, korszerű lakások.

Mert Manda-I., s Manda-III hihetetlenül sokat változott az eltelt húsz esztendő során. Mikor először jártunk erre, még a sátortetős házak is ritkaságszámba mentek, most pedig a pazar, két-három szintes lakások sora díszíti a kövesutcákat. De nem csak a házak változtak meg, mások ma már az utak is. Most szabályos, egymásra merőleges utcák hálózzák be a bokortanyát, nemrég azonban még a lehető legden sikerül, itt rendezi be majd az autó- karosszéria-műhelyét is.

— Amikor ide kezdtem udvarolni, nem volt több harminc háznál, azok is szétszórva, szanaszéjjel — emlékezik az apja.

Központja azért volt már akkor is Mandának, mégpedig az első-mandai iskola környékén. Ember legyen a talpán, aki eligazodik e környék településszerkezetében, a két Helebrand elkéri hát a jegyzetfüzetemet, abban rajzolja be a bokrok határát. Mi most Manda-háromban ülünk, a kövesút másik oldala Manda-egy. Az ottani kertek alatt Lóczi-bokort találjuk, attól délre Manda-kettőt, amögött pedig Bá- lint-bokort, s Kordován-bokort, kicsit keletebbre pedig Rozsrétszőlőt. Pontosabban Rozsrét-kettőt, ahová a kisebbik Helebrand is járt iskolába.

ja el haját a keszkenője alatt. — Volt, hogyne lett volna banda is, de nem cigányok, magyarok voltak azok. Az uram legjobb barátja, Szekeres-bokorból Hulvely Jani volt a főmuzsikus. Tán még a prímás is ő volt — vagy tán brúgózott inkább? —, ó, régen volt..., de mulatni mulatott mindenki.

Állunk a vén ház tornácán, az eresz alatt tömérdek fecskefészek, zeng-bong az udvar a csiviteléstől, s azt mondja özvegy Valent Mihályné, bár most lennének olyan mulatós népek, mint voltak az ő idejében. De most mindenki csak sír, meg panaszkodik. Pedig most se nehezebb az élet, mint az ő fiatal korában.

Ha nem hisszük, kérdezzük meg a fecskemadarakat. Okosabbak ők minden embernél.

A KM VENDÉGE A jubiláló tanár

Bodnár István

Az ember maga a történelem. Végső soron a történelem határozza meg az ember mozgásterét, lehetőségeit. A tehetségtől és a szorgalomtól függ viszont, hogyan találjuk meg helyünket a történelem által kijelölt társadalomban.

A Kisvárdán élő, életének több mint a felében Felső-Szabolcs központjában tevékenykedő nyolcvanéves Makay László tanár életén is pontosan nyomon követhető a huszadik század történelme. 1914-ben született Kassán, az első világháború forgatagában. Az orosz megszállók miatt a kórházat, amelyben született, háromnapos korában ki kellett üríteni; a legyöngült édesanya és egy 13 éves rokonlány társaságában irány Miskolc. A papa maradt, református lelkész volt. Néhány hónap múlva visszatérés, két és fél éves koráig maradt a család Kassán. Trianon, áttelepülés a csonka Magyar- országra Aszódra.

Pályaválasztás: az atyai hagyományt követve a hajdúböszörményi Kalvineum- ba kerül, majd a debreceni Tisza István Egyetemen lelkészi diplomát is szerez. Egyébként történelem-földrajz szakos tanár. A pályakezdés a második világháború kezdetén a nyíregyházi Kalvineumban. Itt, 1937-től 51-ig tanít. A kezdetet gyönyörű időnek mondja, Porzsolt István, az akkori igazgató svájci tanulmányút után, a mai kor követelményeinek is megfelelő oktatást szervez, remek kollégákkal. Az igazgatónak nagyszerű érzéke volt a gazdasági problémák iránt is, az intézet felvi- rágzik. Ázfán a háborúban előbb a németek foglalják el, majd az oroszok ürítik ki tábori kórház céljára. Az iskola berendezését tönkreteszik. Az életképesség bi zonyítéka, hogy a háború után egy évvel, a gyülekezet segítségének köszönhetően, majdnem minden olyan, mint korábban.

Makay László történelmet, vallást és pedagógiát tanít.

Az államosítás alatt, aztán egy Az egész város ismeri: bátor, ellenvéleményt kifejtő hozzászólás, és a tanár hamarosan Kisvárdára kerül. Itt sem rózsásabb a helyzet. A tanítóképzőben,

a későbbi Császy gimnáziumban újra kezdenek mindent; a tanárok is keresik a helyüket, lehetséges mozgásterüket. Laci bácsi pedagógiát tanít.

A város fejlődik, keresi múltját, jövőjét. A történelmi várban ásatások folynak, 1954-ben létrejön egy kis helytörténeti gyűjtemény, amelynek egyik alapítója, gondozója Makay László. Később néhány évre ő lesz a helytörténeti múzeum igazgatója. A forradalom idején cikkeznek róla, ezt félreértik, a megye egy általános iskolába helyezi. Minisztériumi érdeklődésre kerül a Bessenyei György Gimnáziumba, történelem, művészettörténet, politechnikaj ?) tanárként. Közben továbbra is lelkes Makay László helytörténész. A Tanulmányok Kisvár- dáról című sorozatnak lesz a szerkesztője, annak a kiadványsorozatnak, amely a régi város történelmét igyekszik feltárni, közkinccsé tenni. Az egyik kötetet ő írja, címe: Kisvárda fejlődése 1468-ig. A másik tanulmánya a város egyik legfontosabb korszakát vázolja fel, Kisvárda kapitalista fejlődését. Ez sem nyerő téma, a kiadványok mindenestre Kisvárda várossá válásának fontos előkészítői.

Makay László 65 éves korában megy nyugdíjba, de igazi alkotó értelmiségként, lokálpatriótaként a munkát akkor sem tudja abbahagyni. Élete fonalát a mostani munkahelyén, a Rétközi Múzeumban (amelynek munkatársa) próbáljuk kibo- gozgatni. Tele van tervekkel. Kéziratokat mutat, fontos dokumentumok a város múltjából, történelméből. Több könyv is kitelne belőlük. Talán ha támogatók, mecénások akadnak. Tervek és tervek. Lenne munka bőven. Végighallgatni is hosszú. Búcsúzásképpen egy készülődő, monumentális kiállítás tárgyait szemléljük. A régi, polgári Kisvárda című bemutató érdekes tárgyai, dokumentumai, amelynek nagy részét még Makay László gyűjtötte. A tárlat remélhetőleg hamarosan megnyílik, bizonyára sok látogatója lesz. Laci bácsi még az utcán is elkísén Szinte minden szembejövő köszön neki. Úgy tűnik, az egész város ismeri: nem véletlenül. Nemzedékeket nevelt, sokat köszönhet e formálódó város a lelkes, nagy műveltségű, helytörténész tanárnak.