Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-14 / 113. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete 1994. MÁJUS 14., SZOMBAT SOMFA Bakajsza András E lőször a verszenébe, az Áp- rily-költészetbe szerettem bele: „Selymita barka /már kitakarta, / sárga virágját bontja a som. ” A bívórim — balkáni gerle tavaszi altja — kisvártatva megszólaltatja édes párját a válaszrímes sorban: „bökken a hó a hideg havason.” A daktilusos versmuzsika és az andalító alliteráció, mint márciusköszöntő, meghozta az én somfaszerző kedvemet is. Pár jó éve, egy ököritó- fülpösi tanítványom csakugyan meglepett egy somfánakvalóval. Szatyorból kandikált ki, hetyke hajtásrügyekkel biztatgatott. Van még szótartás is a világon — gondoltam, aztán azt is, vészesen közeleg az a fránya, érettségi... így lettem somfatulajdonos és somfaszakértő. Versben is, a valóságban is. Fürkész és búvárkönyveket vásároltam: somvirágzásra Szatmárba siettem, sombefőttre a bánrévei paphoz, sőt — sorsom kegyelméből — somsajtot is falatoztam. Szép piros és kívánatos volt, akárcsak a készítője lehetett menyecskekorában. A húsos som (Cornus más, vagyis cornu-szarv) ritka kemény fájú erdőlakó és erdőhagyó bokor vagy parkfa. Erre utal tudományos neve, hiszen első osztályú szerszámfa. Kitűnő kalapácsnyél sikeríthető belőle. Habár én jobban szeretem az olyan embert „ki lelkét üti nyélbe”. Vadon élő válfaja molyhos tölgyesek, délies lejtők társbérlője. Mihelyt megduzzadnak a mogyoróbarkák az első februári fényre, váratlanul besárgulnak a kedves somcserjék, virágoskertet derítve kopár kedvünkre. Valóságos varázslók, kik elénk teszik a tavaszt. A „pokol tél” távoztával a téltemető sárgái tüntetőn, apró, elfojtható lázadás. Majd jön a pöttynyi hóvirág, patyolatkedvű tavaszherold. Hirdeti: márciusodik már, ideje a győzelmes somvirágzásnak. És ideje a verszenehallgatásnak: „Elment a gond a hóval / felhőn is fény nevet / A somvirágos oldal / arannyal integet. ” Sárgafényű somfák, kis borzas virá- gocskák, vidító színfoltok télutói tájainkon. Sárgán sudarasodtok egy csé- csei szalmakunyhó körül. Régi lakója bő szóval dicsérné színetek zengését, hozzátevén: jó somtermés lesz az őszön. Egy fa ad annyit, hogy színültig telik az öblös hasú szilke jóféle lekvárral, örömére az aprónépnek. Jó tavaszt hozó somvirágzás, jókedvű somszüret lesz szeptemberben. Mint egy hajdanvolt mézes őszön, „Azokon a szép kék hegyeken túl...”, a költői kertben. A Teleki kastély közelében, hol százados jegenyefenyők emlékeznek a költők költőjére és a feleségek feleségére, román-magyar nyelvű tábla tudósít: a somfa alatt, a kerek kőasztalon írta Petőfi Sándor a Szeptember végén-t. A malomkőasztalon ma zuzmó zöldül, az oltalmat adó fa tövig száradóban. Regényes poétavár lehetett, ihlet és csóktermő, s tanúja ama fájdalmasan szép vers születésének. Valamikor ott jártam, kerti virágok versvarázsában s az északos bérei tető bűvöletében. Legenda volna? Az ősöreg fa fiaiban él tovább: sihe- der hajtások nyújtóznak tavaszba, télbe. Elveszíthetetlen emlék, ereklyeként kaptam. S most továbbadom ki- nek-kinek... Áramló aranyban sárgállnak a somfák. Levéltelen ágaik szirmot szitálnak a rezdülő szélben, „...ugye zeng, ugye zeng a szíved?” Boldog születésnapot, Astoria! Nyolcvan esztendő, táncban elbeszélve a jeles évfordulón Molnár Károly Minden napja olyan volt, mint egy lap a magyar történelemkönyvből. Koblov István, az Astoria éttermének igazgatója 33 esztendeje tevékenykedik a 80 esztendős szállodában. Ifjú tanulóként kezdte, apjáyal a kukoricaföldön dolgozott, amikor a postás hozta a hivatalos levelet, amelyben értesítették pincérfiú lehet a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca sarkán magasba emelkedő, az úgynevezett „directoir” stílusú épületben. — 33 lépcsőn kellett leszaladnom az étteremből a konyhába — emlékezik vissza Koblov István. — Hordtam le a szennyes tányért, evőeszközt. Amikor munka után hazamentem* vacsorázás közben a fáradtságtól elaludtam a hokedlin. Ahogy múlt az idő, Koblov István úgy haladt fölfelé a ranglétrán. Húszévesen főpincér, azután éttermi vezető, majd éttermi igazgató. Fokozatosan ismeri meg a szálloda történetét. — Ha ezek a falak mesélni tudnának — mondja az étterem igazgatója. — Az Astoria elődjét Zrínyi fogadónak és kávéháznak nevezték. A háromemeletes épület falain híres magyarok képét helyezték el. így például Zrínyi Miklósét is, aki köztudottan maroknyi seregével védte Szigetvárat a tengernyi török haddal szemben, amelyet Szulejmán szultán vezetett. Petőfi Sándor több mint egy évig élt a Zrínyi nevét viselő fogadó és kávéház melletti házban. Az 1848-as szabadságharc előszele talán már érződött. Itt született meg a János vitéz és A helység kalapácsa című elbeszélő költemény. Koblov István gyakran kikíséri az étterem vendégeit és megmutatja a Petőfi Sándor népszerű művének megalkotására emlékeztető táblát. 1856-ban átépítették a Zrínyi nevét viselő kávéházat. Közönsége, Jókai Mór, a nagy magyar mesemondó így jellemzi a vendégeket: „Szolid kinézésűek, már nem verekednek, nem alszanak a tekeasztalok alatt és nem választanak korhelykirályt.” 1910-ben lebontják a Zrínyi fogadót és kávéházat és két esztendő múlva kezdik meg az Astoria Szálloda tervezését. Annak az esztendőnek a tavaszán nyitják meg, amelyben Ferenc József császár és király egy nyári napon azt ígéri, amire a levelek lehullanak, véget ér az első világháború. — Ki adta a szálloda nevét? — tettük fel a történetileg lényeges kérdést Koblov Istvánnak. — Néhány mozzanat már eltűnt a múló időben, de valószínűleg Gellér Mihály, az első bérlő ötlete az Astoria név. Ő híres vendéglős volt, ez már a magyar vendéglátás történetébe tartozik — mondja az étterem igazgatója. — Gellér Mihály tengerentúlon tanulta a szakmát. New Yorkban, a híres Waldorf Astoriában ismerte meg a szakma fortélyait. Gellér Mihály jó nevet szerzett magának az Egyesült Államokban, ahol a Saint Regis Hotel menedzsere lett. Az Unger-család története is szorosan kapcsolódik a szállodánkkal, egykor Ungerék tulajdona volt az Astoria. — Híres vendégek? — Itt lakott gróf Károly Mihály ifjú feleségével, gróf Andrássy Katinkával. Ez már ismét a magyar történelem egy mozzanata — állapítja meg Koblov István és elkalauzol a negyedik emelet tizennégyes Egy korabeli rajz az épülő Astoria Szállodáról (1914) lakosztályához. Itt lakott gróf Károlyi. Más nevezetes szobák is találhatók a szállodában. 1918-ban az úgynevezett „őszirózsás forradalom” után itt működött a „Nemzeti Tanács”. 105,106,107,108 és 109. Ezekben a szobákban tanyáztak a Nemzeti Tanács tagjai. Az 109-es szobában őrizték Lukachich tábornokot, akit „ellenforradalmárnak” tekintettek a „Nemzeti Tanács” tagjai. A magasrangú főtiszt pincérnek öltözve szökött meg a fogságból. Báró Hatvány Lajos jegyezte fel az Astoriáról: „Aki még az étteremben hallgatta Berkes cigányzenekarát és látta a nyugodt vacsorázókat, az ennek a teremnek halk atmoszférájában még nem érezhette, hogy az a világ, amely ma itt vacsorázik, utolsó vacsoráját eszi.” Minden a magyar történelemre emlékeztet a Kossuth Lajos utca és a Múzeum körút sarkán a francia empire stílusú épülettömbje. Válogatva rosszra, jóra. Előle indulnak el azok a vöröskatonák, akik megkeresik gróf Tisza István exminiszterelnököt és lakásán lelövik. Az áldozat vére pirosra festi a gyilkosok fehér, őszi rózsáját. Mendemonda, vagy valóság, hogy amikor megszűnt a „Nemzeti Tanács”, akkor a szálloda mindenről számlát készített és benyújtotta gróf Károlyi Mihálynak (1889 korona 34 fillér). Nem ez az egyetlen követelés a magyar történelemben, amely behajthatatlan volt. A két világháború között korszerűsítették az Astoria Szállodát, 145 szobájában sok hazai és külföldi vendég töltött el kellemes éjszakákat. Tükrök, szőnyegek és porcelánok. Sokan csodálják meg Napóleon óriás vázáját, amely a jénai csatára pmlpWp7fpt 1944 és’ 1945 két drámai év. Előbb bevonultak a németek, a Gestapo ide hurcolta foglyait, majd jöttek a szovjet csaA századforduló Budapestje, balról a Zrínyi és a Múzeum körút sarkán fogadó és kávéház, a Kossuth Lajos utca Archív felvételek patok. utcai harcok, az Astoriát tüzérségi lövedékek érik. Lángok és romok, elhallgatnak a fegyverek, ekkor érkeznek az amerikaiak, katonai missziójuk itt üti fel a főhadiszállását. 1950, 1960. Ahogy távolodik a második világháború, úgy normalizálódik a szálloda üzletmenete. A vezetés szelleme is egyre messzebb kerül a New York-i névrokon eleganciájától, légkörétől, stílusától. Olcsó árak az étteremben, a munkaversenyek és a békekölcsönjegyzés fáradt „hőseinek”. Délutáni zene. („Szénát hordanak a szekerek.”) Van az Astoria történetének egy szelí- debb, békésebb vonala is. — Táncokban elbeszélve is ösz- szeállíthatjuk az Astoria nyolc évtizedes múltját — veszi át a szót Koblov István, az étte- \ rém igazgatója. — Tangó, angolkeringő, szving, csa-csa-csa és sok minden más egyéb. És a csárdás, amelyet főleg a külföldiek próbálnak, nem egyszer egy táncoslábú magyar hölgy vagy a fülbemászó muzsika hatására. Igaz, persze a leglényegesebb az intim hangulat. Napjainkban is erre törekszünk. Szalonzene és cigánymuzsika egyaránt hallható az étteremben. Évtizedekre visszamenőleg valamennyi slágert behunyt szemmel is tudják. Aki szereti, az „sírva vigadhat” a cigánymuzsikára. Vonzerőnk az étlap is. — Milyen különlegességekkel várják a vendégeket? — Tárkonyos csirkeleves, Jókai bableves, palócleves, hortobágyi palacsinta, marosmenti pulykamell, daragaluskával, sertésbordák jóasszony módra és vaddisznóbordák fővadász módra — sorolja étvágygerjesztő módon az éttermi igazgató. — Persze nem csak a konyhafőnök tudhat süt- ni-főzni. Bármelyik vendég elhozhatja a kedvenc étele receptjét, ennek alapján elkészítjük, amit kíván. Ez már önmagában is növeli egy társaság amúgy is jó hangulatát. Ha sikeres az új étel, akkor felvesszük az étlapunkra. Létezik ugye Jókai bableves, Esterházy rostélyos, miért ne kölcsönözhetnénk a nevet manapság egy Astoria-spe- cialitásnak valamelyik polgármestertől, vállalkozótól, művésztől, sportolótól vagy éppen külföldi vendégtől? így is megünnepelhetjük szállodánk nyolcvanadik születésnapját. Fontos az idegenforgalom, kényeztetjük azt a vendéget, aki a tengerentúlról érkezik, vagy csak a szomszédos Ausztriából, avagy Szlovákiából, de szívügyünk az a magyar is, aki egy kávéra, egy somlói galuskára, egy táncra tér be hozzánk, akár Pestről, akár valahonnan vidékről, talán éppen azért, mert a korábbi hangulatot keresik a mi sokat látott falaink között. Nosztalgia ez korunk divatja. Szerencsés helyzetben vagyunk, alapozhatunk a múltunkra, de úgy, hogy naponta megújuljunk. Vissza akarja hódítani az Astoria a magyar közönséget. Sikerülhet ez Budapest egyik nevezetességének.
