Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-30 / 101. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete 12 i TÁRLAT N apjainkban azt a néhány évtizeddel ezelőtt kezdődő folyamatot, amelynek során egyre népesednek meglévő városaink, illetve a régiekhez újak születnek. A városi ember fájdalmas nosztalgiával fordul a természet felé, de ritkán van alkalma az őszinte találkozásra. Köbli Attila: Atyhai utca Mi marad a városi ember számára? Elsietett kirándulások, hétvégi egy-két órás kiruccanások a közeli erdőbe, szalonnasütés, sörözgetés. A gyerekek labdáznak egy keveset, a bátrabbak megmásszák a közelben lévő legmagasabb csúcsot. Szerencsére vannak olyanok, akik a mindnyájunkban élő természetszeretetet megfesteni is képesek. Köbli Attila: Major patakja Köbli Attila máriapócsi rajztanár a természet, a falusi mindennapok, a legegyszerűbb, legőszintébb, s talán ezért a legszebb emberi érzések megelevenítője. Azokat a mindennapokat fogalmazza meg és álmodja vászonra, amelyeket olyan magától értetődőnek, olyan természetesnek tartunk, s igazából csak akkor veszünk észre, amikor a képeket szemléljük. Ilyenkor szoktuk megjegyezni: tényleg, ez valóban így néz ki, erre magam is így emlékszem, ilyenKöbli Attila: Komák a vásár felé nek láttam tegnap vagy éppen régvolt gyermekkorom idején, szülőfalumban is. A szekérbe fogott tehenek, a derűs arcú parasztok, az erdélyi tájak, falusi hangulatok festője Köbli Attila, aki legszívesebben tájképeket, embereket és csendéletet fest, s akinek képei már bejárták a megyét, de eljutottak gyűjteményes kiállításokra, Hódmezővásárhelyre, vagy a nyíregyházi őszi tárlatra is. Köbli Attila képeit legutóbb Baross Péter miniszterelnöknek és a kíséretében lévő vendégeknek mutatta be a frissen várossá avatott Máriapócs. Köbli Attila: Hóolvadás Elek Emil felvételei Májusfaállítás és majális Erdész Sándor Május elseje ősi ünnepeink közé tartozik. A legendák szerint Szent Jakab és Szent Fülöp, midőn térítgetni jártak, csatlakozott hozzájuk Valborga hajadon, amiért a pogányok rosszhírét keltették. A leány, ártatlanságának igazolásául, vándorbotját a földbe szúrta, letérdepelt előtte és imádkozott. Alig telt el egy-két óra, a bot a rágalmazók szeme láttára zöld ágat hajtott. Ennek láttán a hitetlenek megtértek. A csoda május elsején történt, így Jakab és Fülöp ezen a napon kapott helyet a naptárban. A legenda híre Európa-szerte elterjedt, és május elseje fokozatosan a természet megújhodásának ünnepnapjává vált. A legendából alakult szokás a májusfaállítás, ez a 17. században már hazánkban is ál«« ....................................................... 1 " A legenda híre Európa szerte elterjedt és május elseje a természet j ünnepnapjává vált. jj talános volt. Akkoriban ez a tennivaló a tanítók és diákok feladatai közé tartozott. A feldíszített májusfát a templomkertben helyezték ef. Sok helyütt nemcsak a templomkertben, hanem a bíró háza vagy a kocsma előtt is földbe állítottak egy-egy hatalmas májusfát, ahol zeneszóval, tánccal, fáramászási versennyel ünnepelték a természet újjászületését. A májusfaállítás egyre szélesebb körű népszokássá vált. A legenda továbbéléséről Réső Ensel Sándor 1867-ben ezt írta: „Nőtlen ifjak ez időtől, ez okon szoktak magas földfát jó magaviseletű hajadonok ablaka előtt felállítani, mégpedig ha lehet, észrevétlenül.” Századunk közepén még elevenen élt ez a népszokás. A legény zöld fát állított a lányos ház ajtajába, vagy a kapufélfához erősítve. Ha komolyabb érzelmi szálak fűzték a lányhoz, akkor a fát delinkendőkkel, szalagokkal fel is díszítette, sőt, ha a leendő apósával is meg akarta kedveltetni magát, egy üveg pálinkát is kötött a fa tetejébe. Ha a leánynak egyaránt tetszett a fa és a legény, akkor a májusfa — viszontszerelem jeleként — pünkösdig ott díszeleghetett a ház előtt. A májusfa állítását a hatóságok mindenütt tiltották, mivel a legények nagy kárt tettek az erdőkben, főleg a nyárfásokban, így aztán a májusfa sok helyütt néhány zöld ággá zsugorodott, de virágcsokorral kipótolva. „Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez!” — Szinnyei Merse Pál: Majális (1873) tartja a közmondás. A tiltásoknak köszönhetően az ünnepre vágyók kivonultak az erdőkbe, megrakott kosarakkal, s a kiválasztott májusfa alatt megtelepedhettek, így alakult ki a majális, ami az Értelmező ^ A májusfa állítását a hatóságok tiltották, mivel a legények kárt tettek az erdőkben. ** szótár szerint szabadban rendezett, tánccal egybekötött mulatság. A népi, egyházi hagyományokból kialakult majális igazi népszokássá vált. Hazánkban már a 19. század közepén, a falusiakat követve a városi iparosok középosztálybeliek is csendes vagy zajos majálisi ünnepséget rendeztek — a természet lágy ölén. 1890-től a munkások is e munkásnappá nyilvánított napon kivonultak a városból és zenés majálisokat tartottak. Az elmondottakból következik, hogy a századunkban rendezett május elsejei felvonulások már kívül esnek a hagyományos májusfa-majális ünnepkörön. Végül egy sajátos, de híres helyi majálisról adjunk számot, melyet a múlt század elejétől a II. világháborúig minden évben megrendeztek. A nyíregyházi bokortanyákon május elseje egyben a gulyakihajtás napja volt. Hajnalban a jószágot a Rozsrét alatti, Nagy- kállótól bérelt legelőkre hajtották. A városi tisztviselők megszámolták a jószágokat, s azokat üsző-, tehén- vagy ökörcsordákba sorolták be. Itt fogadta fel a város a számadót és a bojtárokat. Közben folyt a bélyegzés is, a bor is. A gulyakihajtási ünnepélyen a tirpák gazdák családostul vettek részt. Dél felé a város vezetői is megjelentek, akiket a gazdák kellően megvendégeltek. A vígsággal telített majális estig tartott. Mint mondják, az ünnepélyen a lacipe- csenye-sütögetők és az italárusok is jó forgalmat csináltak. '4M1 A nyíregyházi bokortanyákon május elseje egyben a gulyakihajtás napja volt. m* A nyíregyháziak részére a hagyományos május elsejei ünnepségeknek, a majálisoknak Rozsrétbokor helyett ma már Sóstófürdő és Kabalás nyújt szabad teret. Tudjuk, hogy minden településnek megvan a maga kirándulóhelye, ahol remélhetőleg most is a maguk módján majálist tartanak. SZEPESI ATTILA: Magyar Atlantisz HALLOTTAM egy hóbortos vénemberről, aki nyelveket gyűjt. Szobáját — padlótól a mennyezetig — ellepik a könyvek. Szótárak, szöveggyűjtemények, nyelvészeti értekezések, grammatikai munkák. Mozogni alig tud a szűk térben. Van egy heve- rője, amin elnyúlik, s a magára kirótt aznapi penzumot gyakorolja. Háromha- vonként tanul meg egy újabb nyelvet. Ideje nagy része viszont azzal telik, hogy a lassan rárogyó építményt toldozza-foídozza. Egyrészt — a szó szoros értelmében — óvja magát az összedőlni kívánó könyv bá- beltornyától, rafinált alátétekkel, dróthuzalokkal; másrészt — átvitt értelemben — tatarozza a benne felépülj szörnyűséges illúziópalota repedéseit és vakolathibáit. El kell érnie, hogy többet tanuljon, mint amennyit felejt. Ám ahogy a tudása — és a könyvtára — újabb nyelvekkel és fólián- sokkal gyarapszik, helyzete egyre kilátástalanabb. Valaha szakfordító volt. Kisebb értekezésekre is futotta energiájából, de mára minden efféle ambíció kihalt belőle. Nem élő, csak önmaga túlélője. Az az eltorzult akarnokság tartja életben, hogy egy újabb nyelvet, nyelvjárást raktározzon el emlékezete egyik (még üres) polcának pókhálós zugába. Intellektuális akrobata, akinek semmi köze többé a teremtett világhoz. Egy faluszéli öregasszony, aki megeteti a tyúkjait, megöntözi paprikatöveit, és gombát gyűjt az erdőszélen, szent munkát végez. A lesoványodott, félvak cigány, aki a putri előtt naphosszat pipázik, miközben az unokáinak mesél, az emberi kultúra követe. Ez a sátáni nyelvgyűjtő viszont, akibe parttalanul zúdul befelé a fölösleges tudás, ám semmi nem jön ki belőle, a mumifikált holttetemek rokona. Igaz, bekap néha valami ételt, de csak azért, hogy az ófelnémet, a telugu vagy a hátsó-baktriai nyelv újabb titkainak fürkészésére legyen elegendő energiája. Nem érzékeli az ízeket, sem az illatokat. Nem látja a napsütést, az évszakok örvényeit, az emberi arcok átvál- tozását. KÖNYVTÁROS ISMERŐSÖM meséli, milyen megdöbbentő látni a századfordulón kiadott könyvek romlását. A korábbi fóliánsok, melyek természetes alapanyagú papírból készültek, megmaradnak. Ám a tömeges, gyári úton készült, vegyszerekkel átitatott — születésük pillanatában tetszetős — papírosok vészesen romlanak, töredeznek és porlanak. Ha az ember a kezébe veszi őket, széthullanak. Rafinált és költséges vegyi eljárásokat kell kitalálni, hogy az állapotuk tartósodjék. Ám ezek a konzerváló trükkök sem örökér- vényűek. Először a romlékony alapanyagot kell konzerválni, aztán — amikor a konzerválószerről is kiderül, hogy csak tessék- lássék eredményre vezet —, már a regenerálószert kell újabb kémikusi leleménnyel regenerálni. Az üdvözítőnek hirdetett mikrofilmes eljárás — a könyveket apró tekercsekre átmásolják, s így tárolják — nem sokkal hatékonyabb. Ä film is romlik, halványul és kopik. Időről időre újabb kópiát kell róla csinálni. Aztán a kópia kópiájának kópiáját. És így tovább, a végtelenségig. Ahogy aztán a part javesztett könyv- és folyóiratkiadás újabb kötetek ezreit produkálja, a feladat egyre megold- hatatlanabb. Sokasodó betűk, sokasodó szavak özönvize zúdul ránk. Selejtezni kell,,
