Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-30 / 101. szám
1994• ÁPRILIS 30., SZOMBAT állandóan ózó család Jó neki, én nem tudok elaludni Leopold Györgyi A család mint intézmény időről időre előtérbe kerül, sőt viták, különféle nézetek kereszttüzébe. A különféle családmodellek, családideálok mindig tükrözik a társadalmi-gazdasági helyzetet, amelyben létrejöttek. Miként látja e problémakört a szocio- pszichológus, Neményi Mária, akinek egyik szakterülete a családkutatás? — A családról alkotott vélemény sajátságos volt az elmúlt évtizedekben. Valamiféle burzsoá csökevénynek tartották, a magántulajdon, az önzés melegágyának, káros-kóros érdekközösségnek, és igyekeztek is széttörni a családi alapokon szerveződött tulajdont, a családi vállalkozásokat, gazdaságokat az államosításokkal, a kollektivizálással szétrombolták, és többnyire a család érzelmi kötelékei is lazultak, mert az efféle összetartozást szégyellni kellett. □ Eközben a nőnek, mint a család összetartó erejének a helyzete, szerepe is megváltozott. — A nőknek sajátos helyzete volt az egykori szocialista országokban. A 48-as alkotmány kimondta nálunk is egyenjogúságukat, de a deklaráción túl nemigen történt az ügy érdekében semmi. Illetve az történt, hogy belekényszerítették őket a munkavállalásba, és emellett a hagyományos női tevékenységeket is el kellett látniuk családon belül. A kettős, hármas terhelésnek nemigen tudtak eleget tenni. Igaz, a teljes anyagi kiszolgáltatottság megszűnt, a lányok hamarabb váltak önállóvá, kereső munkát vállaltak; később családmodell is lett a kétkeresőre épülő család. így a teljes foglalkoztatottság sokszor hangoztatott szólama jegyében bátran ülhettek a nők traktorra, darut irányíthattak, gépen dolgozhattak, a gyerekek mehettek bölcsődébe, óvodába, a világ kitárult, a családok sokasága pedig széthullott. A kereső nő könnyebben lépett ki egy elromlott kötelékből, a csonka családok és a sérült gyerekek száma szaporodott. □ A háború előtti tisztes polgári családideál eddigre teljesen szertefoszlott? — Megváltoztak a körülmények, és ez sok mindenben megmutatkozott a családok életében is. Szembetűnően csökkent a gyerekszám például. A sokgyerekes családokból egy-két gyerekes lett, szétrobbant a hajdani nagy család, melyben még generációk éltek együtt békében, megértésben. Az 50-es években a Ratícó-korszak erőszakos népességnövekedési irányzata befejeztével újra radikálisan csökkent születések száma, a szülési kedv, és a 70- es évek vége felé kialakult a mai modell. Bizonyos családi funkciókat, terheket átvállalt az állam, jött a gyermekgondozási se- gély. □ Lényegében egy modernizációs folyamat játszódott le a családok körül? — így is lehet mondani. Inkább indi- vidualizálódási folyamat figyelhető meg, az „egyszer élünk” nézet: kötöttségek nélkül, szabadon, önmagát megvalósítva kívánja az egyetlen életét berendezni mindenki, lehetőleg kevesebb kötelező kötöttséggel, családi „nyűgökkel”. Ehhez még hozzájárult egy földrajzi mobilitás is, egyéni és társadalmi viszonylatban, mindenki szaBalázs Attila felvétele badabban mozoghatott, új kapcsolatok szövődtek, sokan rájöttek, hogy a házasságok végesek lehetnek, nem örökké tartó kötelék fűzi egybe az embereket. A válások után főleg az anyáknál maradtak a gyermekek és a szociális támogatás is. Igen érdekes, hogy mikor olyan időszak volt nálunk, melyben a család hagyományos értékei háttérbe szorultak, lényegében akkor is a családot részesítették előnybe a lakáshoz jutásnál, kölcsönöknél, a család nélküli ilyen szempontból szinte nem is számított. □ A család tehát meglehetősen változó intézmény? — Meggyőződésem, hogy családra szükség van, hogy milyenre, arra nincs abszolút érvényes minta és norma, de az intézmény változó formában, intim közösségként mindig fennmarad. Igaz, Nyugat-Európában néha fellángol valami családellenes hullám, könyv is jelent meg a család haláláról, de valójában ezek csak átmeneti, múló nézetek. □ Most mintha újra a konzervatív irányzat kerekedne felül világszerte. — Igen, szinte nosztalgikusan nyúlnak vissza egy ideális családtípus felé. Persze ennek legfőbb oka, hogy a társadalmi-gazdasági bajokat, a munkanélküliséget, a szegénységet akarják elfedni. A kutatások is a család fontosságát hangsúlyozzák, de mindez nem elég, ha nem párosul olyan társadalompolitikai megfontolásokkal, melyek a családok életét, jövőjét hivatottak jobbá, szebbé és könnyebbé tenni. A magyar társadalom egyértelműen családpárti. Érdekes, hogy nálunk ma is több nő vállal gyereket, és mégis kevés a gyerek, ennek az az oka, hogy egy nő kevesebbet szül. Mindig az éppen érvényes gazdasági kényszertől és a szociálpolitikai intézményrendszertől függ, hogy mikor mit tekintenek ideális családmodellnek, normának. Nem célszerű tehát a konzervatív családértékeket erőltetni, hiszen úgyis a társadalmi szemlélet és a gazdasági helyzet alakítja a családok helyzetét és a családképet is. Ó Ez az év nemzetközileg is a család éve. Lát ebben valami előremutatót? — Annyit mindenesetre, hogy a saját és nemzetközi közvéleményt e témára irányítják, a kormányok, hivatalok jobban odafigyelnek a családra, és egy demokratikusabb, értékesebb közösség létét alapozzák meg. kapkodva kihajigálni a süllyedő hajóból a fölöslegesnek hitt kacatokat, aztán a maradékot újra tovább ritkítani... A nemrég elhunyt költőfejedelem özvegye arról panaszkodik, hogy férje hátrahagyott kéziratai egyre olvashatatlanabbak. A fekete tinta — amit használt — nyoma először vörösesbarna lesz, aztán halványrózsaszín, míg végül teljesen összemosódik a megsárguló papíros alapszínével. Még néhány esztendő, s nem lesz, aki kisilabizálja őket. A gondosan egymás után rótt verébfej-betűk halványulnak. Meg kell gyorsítani a kiadatlan munkák -K másolását, értelmezését, amíg nem késő, mert a szövegek' menthetetlenül odavesznek. Balassi és Bornemissza Péter lúdtol- lal rótt feljegyzései ma is olvashatóak. Zrínyi markáns sorai, Rákóczi betűara- beszkjei. Az anyag, amire és amivel készültek, ha némiképp romladozik is, elviseli az évszázadok rohamát. ’ Restaurátorok közismert siráma, hogy legújabb korunk piktúrája — Munkácsitól Csontváryig, Gyárfástól Gulácsyig — egyre nehezebben menthető. A bitumenes és egyéb alapozószerek elpusztulnak. A színek elizzanak és megfeketednek. Állítólag van olyan Munkácsi- és Csontváry-festmény, amin egyetlen ecsetvonás sem az eredeti már. Csupa pótlás, toldás-foldás. A hajdani színárnyalatokat persze senki nem ismeri. Valami a helyükre kerül, ami vagy hasonlít az eredetihez vagy nem. AMIKOR A HÁZGYÁRI LAKÓÉPÜLETEK kezdtek feltünedezni nálunk, s harsány kincstári csinnadrattával átadták őket, nyugaton már arról elmélkedtek az építészek, hogy az elemes lakószörnyek sorozatgyártása rablógazdálkodás. A monstrumok néhány évtized alatt tönkremennek. A beton elporlik. A fémváz, hiába is tartósítják, elrozsdásodik. Háromnégy évtized múltával fel kell őket újítani. Ki kell cserélni bennük a fémszerkezetet. Ez — jókora költségek árán — megoldható. Ám a betont nem lehet újjávarázsolni. Vagy ha lehet, nem éri meg. Elkezdték a régebbi lakóskatulyákat lebontani. És ekkor újabb — szinte megoldhatatlan — dilemma előtt álltak: mi legyen a hátramaradó vasbetontengerrel? Végül úgy döntöttek: egymásra halmozzák a hulladékot, hegyekké feltornyozzák, földdel betemetik, s fákkal, virágokkal beültetik... Ezek a hegyek maradnak utánunk. Némiképp az ókori telekre emlékeztetőek. Rajtuk csenevész fák, a mélyükön beton. Kultúránkat, melyet egy leleményes költőnk nemrég atlantiszinak mondott, a romok és torzók folyamatos teremtése jellemzi. Önmaga halványuló emlékében él. Fakuló betűket, elizzó filmszalagokat, gépi memóriabázisok időnként semmibe röppenő tömegét gyártja. S miközben hirdeti, hogy az idők pecsétje, egyre kevesebb köze van az örökkévalósághoz. MÚZSA Anyák napja Medgyessy Ferenc: Szoptató anya Juhász Gyula: Édesanyám I. Ha lesz dicsőség, mely fejemre fonja A mártíromság büszke pálmaágát, Ha ünnepelnek s megszeret az élet, Míg a nem ismert mámor üdve jár át: Fölvillanó szemekkel én csupán csak Téged kereslek, szenvedő madonna, Bús özvegységnek áldott hordozója, Anyám, fölnézek a te homlokodra, Hol a dicsőség koszorúja helyett Nehéz robotnak ráncait találom, És fölteszem rá büszke áhítattal Ujjongó dallal minden szál virágom! S ha káprázattá foszlik a dicsőség, S örök robottá, ami alkotás még, Ha mindhiába tenger küszködésem, Ha én is, én is szürke árnyra válnék, Bár fájna, hogy az álmaim kivesztek, Hogy nincs, ki rózsát bús utamra hintene, Megvigasztalna, hogy érted rajongtam, És érted lettem olyan árva, mint te! II. A lelke: lelkem. Mélázó, borongó — És benne sok dal él, titokba zsongó, El nem dalolja, rejtegeti mélyen, De én szeméből valahogy kinézem. A lelke: bánat! Annyi minden érte. Nehéz özvegység rászakadt fejére, S míg én betegen, búsan tovább éltem, ő imádkozott és szenvedett értem! A lelke lelkem! Ő mind nékem adta Mi benne szín, fény. Én áldom miatta És el nem sírt könnyűit dalba sírom És el nem mondott bánatát megírom! Szalay Lajos: Anya
