Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-30 / 101. szám
1994• ÁPRILIS 30., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete m m mmé vált lakósziget áporodott „illatú” ruhakupacok, megsemmisülésre váró „bútorok”. Harminckilenc éve ez a hazája a két öregnek. — A huszadik század vége ezt adta nekik — jegyzi meg gyilkos iróniával a „miniszterelnök”. Mocsár Mártonék otthonában az előbbi sokkolásnak épp az ellenkezője fogad. A négygyermekes anya kissé megilletődve engedi, hogy belépjünk a tiszta, rendezett szobába. Nem tudja, kik vagyunk, mit akarunk, így hát panaszkodik. Nem hangosan, de mondja a magáét. — Hiába vagyunk mi rendesek, nem figyel ránk senki. Nemrég majdnem „elúsztunk”. Csőtörés volt az egyik gazdátlan lakásban. Nem jöttek ki a vizesek. — Állítsák el a vizet, ahogy akarják, ez volt a válasz. Azért, mert mi cigányok vagyunk, segíthetnének rajtunk. De kopogtathatunk akárhol. Guszeviek? Akkor várhatnak...! Látja, mindenütt hulladék. Vétek kiengedni a gyerekeket. Csoda, hogy nincs kolera! Fiatal férfi invitál a házába. Bancsók László egy éve munkanélküli. Valami tizenháromezer forintból kell megoldania a feleség és a három pici gyerek ellátását. De ők még mindig nem a mélypont. — „Üdős” Kis András vagyok — mutatkozik be egy mokány emberke. Alig érteni a szavát, pedig ömlik belőle a fájdalom. Ránkzúdítja ötvenkét évnyi élete minden nyomorúságát. Éppen most írt levelet, Pestre, „a minisztériumba”. Csak az nem világos, melyikbe. De őt ez nem zavarja. — írtam a miniszternek — ismételgeti megszállott fanatizmussal, bízván: majd fentről segítenek. Egy szopor- nyicás, zavarosszemű kutya követ bennünket az óvodáig. Megkönnyebbülve látjuk az éppen déutáni szunyára készülődő kicsiket. Kellemes, tiszta levegő, világosság, rend. Jövőoázis a széthullás világá- Balázs Attila felvételei ban? Se patkányok, se bogarak, de még kutyák sincsenek. Csak csend és gondoskodás, hogy míg bent vannak a kicsik, ne lehessen háboríttatásuk. Legalább nekik ne! Még egyelőre ne... sok felújítása, de úgy is mondhatnám: elkezdődött a pénz költése. Mindeki, beleértve az ingatlankezelőt, a vállalkozókat, levette a magáét, míg aztán elfolyt a mani. Pedig, az 50-es években ezek voltak Nyíregyházán a legmodernebb lakások. Víz, villany, komfort...Most nézzen szét! Legutóbb 1974-ben volt egy teljes renoválás, azóta semmi, csak megy lejjebb minden. A kisebb javításokra rá se hederített senki, mehettek az itteniek a bajukkal akárhová, nemigen hallgatták meg őket. Kimegyünk a folyosóra. Szeméthegyek tornyosulnak. Bűz, mocsok, a csőtörések „hozadékaként” mocsárnyi szennyvízfelületek és megszámlálhatatlan kutya. Velük sem tudnak kezdeni semmit. Szaporodnak, csapatokban uralják a lakott és kietlen részeket. Meglepően sok az üres, elemeire széthordott lakás. Némelyiken lakat, de többségükbe ajtón-ablakon át mehet, aki akar. A kb. 1500 telepi 75%-a cigány, a többiek, ahogy errefelé titulálják őket: a szegény, lecsúszott magyarok. Persze élnek itt tehetősebbek is. Ők tudják, miért! Egy biztos, a napon sütkérező Pivnyik László nem sorolható a vagyonosokhoz. Hatvanhét éves, alig bír moíogni, mióta egyszer a sínek között biciklizve összetörte magát. Rossz a lába, a bordáit azóta fájlalja. A feleségével ketten vegetálnak a havi húszezerből. A lakásuk? Alig lehet „leírni”! Omlik a fal, a fürdőszobában tocsog a szennylé, a bogarak ármádiája még az „Üdős” Kis András levelét megírta éjszakai álmot sem engedélyezi. Patkányok? Vannak bőven. (Az óvodások egyenesen arról mesélnek, hogy otthon ráugrálnak a férgek a takarójukra...) Füstszag, Ebéd előtti választék Kállai János A kocsit jó kétszáz méterre hagyjuk a céltól. Biztos, ami biztos. A Guszevbe tartunk, a megyeszékhely Huszár-teleppé visz- szakeresztelt lakószigetére, oda, ahol bármelyik pillanatban bármi megtörténhet. Az egykori katonai objektum-csoport mára Nyíregyháza Harlemévé vált, minden olyan társadalmi, szociális és gazdasági gond gyűjtőhelyévé, ami — eltekintve a misztifikálás és fantázia szülte rémhistóriáktól — kegyetlen realitásával döbbenti meg az okkal vagy véletlenül odatévedő látogatót. Az élet itt nem móka, nem talány, hanem a kiúttalanság, a tehetetlenség, egyszersmind az utolsó szalmaszálremény összecsomósodott elegye. Még be sem érünk a többségükben totálisan lerobbant házak közé, ismerős közeledik. Kanalas György — feleségestül, lányostul — tolókocsin „igyekszik” valami pénztartozásos tárgyalásra. Két ki- hörgött mondat után, belevág a napi politika kellős közepébe. — Minek ide újabb rendszerváltás — préseli a fogai közt a szavakat —, most is sok a parancsnok, hagynák a népet békében. A széthúzás, amiatt nincs rendbe semmi...És tényleg nincs! Talán az iskola, gondoljuk. A rend fellegvára az összezilált viszonylatok tengerében. — Az országban nincs több ilyen tanintézmény, mint a miénk, a ti- zenhármas — jegyzi meg Tompáné Lázár Éva igazgatóhelyettes. A száznegyven gyerekünk 83%-a cigány. De nem csak ők, itt mindegyik nebuló halmozottan hátrányos helyzetű. Megtudjuk: a tanulók szülei közül jó, ha húsz százalék dolgozik. Nincs kereset, csak a segély. A tanszerek, a könyvek, a napi négyszeri étkezés költségeit az önkormányzat állja. De még így is gigászi a küzdelem, amit a Guszevbe kerülő pedagógusnak vállalnia kell. Amúgy, bemelegítésnek hallunk egy-két riasztó sztorit. Bizony, a „kisdiákok” között akad nem egy börtönt járt figura, elhált tinilány, kocsifeltörő, zsebtolvaj. Két fiatalember benne volt a hírhedt vetkőztető bandában. Iszpnyatos sorsok. Ádám Anti nyolcadikos. A „százhetesbe” készül, szakmát tanulni. Készségesen szegődik mellénk, hogy elkalauzoljon Nagy Béla lakásához. Néhány szemfüles gyerek észreveszi idegenségünket. Mellénkcsa- pódnak. — Szép lenne ez a hely — minősít az egyik fiú —, csak hát a szemét! Látjuk magunk is: a konténerek csordulásig, nem tudni, ürítették-e őket mostanában. Megérkezünk Béla bácsi — a „miniszterelnök”, röhécselik a srácok — rezidenciájához. Az MCKSZ guszevi alapszervezetének az elnöke társadalmi megbízatásként látja el a tisztét. Tájékozott, tud mindenről, ismer mindenkit, szavaiból kivehető: már sok dologgal megpróbálkozott, hogy elfogadhatóbb körülmények legyenek ezen a tájon. Keserű hangon ismerteti a helyzetet. — Változás, itt...? Inkább romlás, lezül- lés, bűnözés. Elindult vagy öt éve a lakáA KM VENDÉGE Aki a lelkét teszi ki a falakra Szondi Erika Egy világváros és egy kis szatmári település alakította Szabó Károly festőművész életét. Budapesten született, Ököritófülpösön nőtt fel, felnőtté azonban Budapesten érett, ahol a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola textil szakának tanulója volt. Rajztanára Birkás Ákos erősítette benne a hitet, hogy a festészet igazán az ő világa. Negyedik próbálkozását koronázta csak siker, amikor a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett. A művészeknél a mester választ magának tanítványt, s így Svábi Lajos a főiskola rektora érzett rá a közös hullámhosszra és tanítvánnyá fogadta Szabó Károlyt. A tiszta színek használata s a figuralitásra való hajlam volt kettőjük között az összekötő kapocs. A Pesten eltöltött hat év után visszavágyott kis falujába, Ököritófülpösre. Visszahívta a táj, a környezet. Tájképein, csendéletein ma is szívesen dolgozza fel a gyermekkor emlékeit. — Az emberek változnak, cserélődnek, ám a tárgyak és a természet állandóságot jelentenek, biztonságot adnak — vallja a művész. — S nekem nagy szükségem van a biztonságra. Zárkózott embernek látszom, ám ez csak azért van, mert szeretem a nyugalmat. A festő képein keresztül kiteszi a lelkét a falakra, vállalva önmagát, hiszen a kép maga a festő. — A falu önmagában nem jelent bezártságot a világtól. Kétségtelen, hogy később értesülök eseményekről, mint korábban Bu dapesten. Ám tagja vagyok Alkotóművészek Szövetségé nek és a Fiatal Művészek Stúdiójának, s így nem esem ki nagyon a művészeti életből. Szabó Károly munkáit legutóbb Vásárosnaményban, a Beregi Művészeti Napokon láthatta a közönség. Jelenleg egy új kiállítási anyag elkészítésén dolgozik. A csendéletek után ismét a portréfestést szeretné munkája középpontjába állítani. — Azt mondják, aki tájképet fest, az magába forduló ember, aki embert ábrázol, az nyitott, extrovertált személyiség. Szerintem nem típusok, hanem korszakok vannak az ember életében. A nyugalom, a belső csendre vágyás és a nyitottság korszakonként változik. Áz azonban állandó érzés, hogy szeretem és tisztelem az embert. Egy szuggesztív arc és különösen a szem mindent elárul a modell leikéről. Az arc és a mozdulat sugárzása mellé magamat is belefestem a portréba. Egyre tudatosabban használom a színeket s engedem el a fantáziámat. A Mátészalkai Képzőművészeti Stúdióban is erre biztatom tanítványaimat. Csaknem félszáz fiatallal foglalkozom a szövő, az alaprajz és a művészeti pályára felkészítő szakkörökben. A tanítás lassan lételememmé válik. Minden gyermekkel egyénileg foglalkozom, hiszen önálló személyiségek. Nem a festészetet akarom megtanítani — hiszen ez tehetség kérdése —, hanem szeretném megláttatni velük a szépet, a lényeg kiemelésének lehetőségét. Ennek a munkának most értek be gyümölcsei, hiszen több tanítványom sikeresen felvételizett a különböző képzőművészeti közép- és főiskolákra. Szívesen tanítanék gimnáziumban vagy főiskolán is, hogy átadhassam a tudásomat, de még nem adódott rá lehetőség. — A festészet sajnos, nem jelent számomra anyagi biztonságot, ezért másfelé is kacsingatok. Mivel szeretem a természetet és a kertészkedést, arra gondoltam, a szüleimtől örökölt kárpótlási jegyből földet vásárolok és gazdálkodom. Aztán várok, amíg eljön az az idő, amikor ismét érték lesz az emberek számára a művészet, és újra lesznek mecénások, akik a festőket, a képzőművészeket támogatják. Addig is dolgozom a magam és az emberek kedvéért, hiszen sohasem szabad feladni a reményt. »
