Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-02 / 78. szám
1994. április 2. A ■Jítkt-Magijarország ünnepi míliUcU \ 15 Sári bíró színházi győzelme A választások előtt nem árt, ha egy kis derűvel nézzük a dolgokat • Csupa díszlet, álom, kiglancolt magyar múlt Nagy István Attila V. A színház nem ler FÍÍt het me§ an®,k“É hogy megkeresse azokat a pontokat, amelyek összeköthetők a darab és a bemutató idejének valósága között. Minden bizonnyal felerősödik ezáltal a valaha-megírt játék üzenete, s jobban utat talál a nézők szívéhez. így történt ez most is a Móricz Zsigmond Színházban. A Sári bíró című vígjátékot Móricz éppen nyolcvanöt évvel ezelőtt írta, ráadásul ez volt az első színpadi műve. Móriczot egyébként nem tartja az irodalomtörténet a legjobb színpadi szerzőnek, a századforduló utáni évtized pedig a magyar színház fejlődésének is az elején éri őt. A Sári bíróval ettől függetlenül nagy szerencséje volt az írónak. Még elkerülte őt a keserű látásmód, ami a későbbiekben majd meghatározza a parasztság világának az ábrázolását. Itt még elsősorban Jókaii és Mikszáth-ot követi, életszemléletében több még a derű. De az ellentétes folyamat már beindult, megszületett a Hét krajcár. A nemzeti színházbeli bemutatón a bírót Újházi Ede, a bírónét Blaha Lujza alakította. Nem akárkikhez kellett tehát felnőni a nyíregyházi Sári bíró főszereplőinek. Tegyük mindjárt az elején hozzá: nincs okuk szégyenkezni. Bíróválasztásra készül a falu. A régi bírót tizenkettedszer választaná meg a falu. A bíró belefáradt az elmúlt évtizedekbe, nem kell már neki a dicsőség, annál inkább a feleségének. Az asszony azt kívánja, hogy ezúttal egyhangúMatus György és Szabó Tünde balázs Attila felvétele lag válasszák meg a férjét bírónak. Mindent megtesz, hogy így is legyen, hiszen az egész falut a komódjában tartja — adósságcédulák és egyéb szívességek formájában —, de a falunak elege lehet belőle. Ezért is hívja a bírót Sári bírónak, mert a valódi hatalom nem az ő, hanem a felesége kezében volt. Zajlik a választási kampány, amely a színpad kivilágosodá- sakor éppen a finiséhez érkezett. Filmjelenet pereg a bíró házának a falán, a hangszórókból francia (!) dal, táncnóta melódiája hallatszik. A komák az asztalnál ülnek, dűlnek, isz- szák a pálinkát s jó magyar virtussal azt magyarázzák, hogy a faluban minden úgy történik, ahogy ők akarják. Igazi magyar ház, nemzeti színű szalag a ház homlokzatán, ünnepi koszorúk, az ablakban muskátli virít. Csupa díszlet, álom, kiglancolt magyar múlt — sugallja Bodolay Géza rendezése, miközben a forgószínpad kétszer körbefordul, hogy megmutassa a nagy magyar valóság egy fontos darabját. A színpad jobb oldalán egy ketrecben fehér bundájú nyuszi ropogtat valamit fegyelmezetten, a másik oldalon tyú- kocska a ketrecben. Nem kárál, figyeli az előadást. A színpad közepén az udvar, ahol fát is lehet vágni, de ott van egy berozsdásodott eketengely. A tornácon összefűzött tengeri szárad, a falon — a régi bírói dicsőség emléke — hatalmas szarvasagancs büszkélkedik. Minden tökéletes, éppencsak a trágyaszagot nem érezzük. A gazdák előre eldöntik a választás végeredményét, de közbeszól a nép és a szerelem. Láthatóan ez utóbbi az erősebb, hiszen Lizi — keresztanyjától jól megtanulta a leckét — addig mesterkedik, amíg meg nem szerzi magának a butácska, bumfordi, esetlen, egyszerű lelkű és szívű Jóskát. A Montague és Capulet család magyar falusi viszályából így lesz — még a tragédia kibontakozása előtt — felhőtlen, hagyományos boldogság. Szólhat a zene (francia), rophatják a táncot. A bíróné is megnyugszik, hiszen mégiscsak a gyermek boldogsága a legfontosabb, meg a vagyon se sérül. A játékból kiolvasható egyfajta népnemzeti él, de szerencsére ez a kezdet után szelidül, és átadja magát a humornak, a színészi játéknak. Az örömnek, hogy ismét meggyőződhessünk: a színház most is jelentékeny erőket képes felvonultatni. Matus György a jólelkű, türelmes bírót alakította. Érdekes, hogy az ő játékából hiányoztak a leginkább a magyaros motívumok. Ijzt ebben az esetben érdemnek tartjuk. Kiegyensúlyozott játékában arra törekedett, hogy megmutasson valami többletet a bíró jelleméből, amelyet még Móricz is eltakart. Azt az emberi drámát, amelyet az asszony hatalomvágyó magatartása mellett évtizedeken át megvívott. Szabó Tündét régen láttuk ennyire hitelesen és jól játszani. A darab állandó jelenlétet igényelt tőle, s ezt bizony nemcsak művészileg, hanem fizikailag bírni kellett. Szabó Tünde sokszínű, a legfinomabb árnyalatot is kitűnően megrajzoló alakítása nagy élményt jelentett. A hatalomvágyó asz- szonytól eljutott egészen addig, hogy — ha kényszerűségből is — jó legyen. Minden mozdulata természetes volt, a tésztagyúrástól a pálinkás üveg elzárásáig. Néhány pillanatig az asszonysors elleni lázadást is megfogalmazta, de inkább azért, hogy így csaljon ki egy kicsivel több gyöngédséget a férjéből. Pengő Kovácsot Bárány Frigyes alakította. Játékában az ész diadalmaskodott a nyers hatalomvágy fölött. Tökéletesen, nagy mesterségbeli tudással oldotta meg a feladatát, de Pengő Kovácsot nem igazán rá szabták. Ahhoz ő túlságosan úriember volt, nem nagyon lehetett elhinni róla, hogy amikor nem a bírói választásra készül, akkor éppen lovakat patkói. Megyeri Zoltán nagy szeretettel és derűvel formálta meg a kissé bugyuta Józsit. Jórészt az irodalomnak köszönhetjük, hogy ilyen kép alakult ki a szegény szerelmes legényről a köztudatban. Megyeri játéka teli van helyi színnel és1 zamattal. Móricz szívesen szerepeltet ellentétes jellemű nőalakokat műveiben. így van ez most is. Lizi, Pengő Kovács lánya tudatos teremtés, egy kicsit szerepjátszó is. Manci ártatlan, jólelkű, belülről sugározza a szeretetet. Van benne játék, örömre való hajlandóság. Jóska mégis Lizit akaija, mert érzi, hogy nehezen tudja le- igázni, vagy egyáltalán nem lesz rá képes. Perjési Hilda a csábító, kicsit démonikus Lizit formálta meg, míg Gosztola Adél az életvidám, kitárulkozó Marit. Mindketten hitelesen. Említést érdemel Kocsis Antal játéka, aki tökéletes Var- nyu volt. A figura a népszínművekből maradt Móriczra. Kicsit bugyuta, kicsit nevetséges, a játékban arra való, hogy az üresjáratokban is legyen kin nevetni. Kocsis Antal jórészt fegyelmezetten és mértéktartóan alakította Vamyut. Ugyanez a mértéktartás nem mondható el a komák játékáról. Ha a rendezői szándék alakította őket, akkor eléggé méltatlan az üzenet, még akkor is, ha az ilyen jellegű népies vígjátékok világa gondolatilag nem olyan árnyalt. Külön színt képviselt az előadásban Avass Attila. Mint valami huszadik századba került garabonciás az események formálója lett. Avass játéka teli van frissességgel, azt kell mondani, hogy a színpadon a nézőtérről is érzékelhető aurája van. Hajdók sógor volt a nagygazdák vezére. Gados Béla játéka megmutatta, hogy a bíró környezetében a legjobb is milyen rossz. A színpadképről már esett szó. Mira János valóságos paraszti udvart varázsolt a színpadra, s valamiképpen az egész árasztotta magából a jóízű humort. A jelmezeket ezúttal is fiatalok tervezték, s igen kiválót produkáltak. Bá- tonyi György és Madáchi Adrienn a Művészeti Szakközép- iskola negyedévesei. Régi húsvétok Kárpátalján Farkas József F agyos, böjti vacog- tató szélben toppanok be öreg barátomhoz Péterfalván emlékező beszélgetésre. A sokat látott parasztház konyhájában a gazda szokott székén ül az asztalnál. Szembe vele sorsos barátja a másik széken feszeng. A fal melletti dikón két szomszéd- asszony üldögél. A gazda derék, szépszál fia is belép az udvarról, ahol éppen ellős lovát látta el. Előkerül a konyhaszekrény aljából a féltve őrzött vodkás üveg, magam az asztalra teszem az itthonról hozott sö- röcskéket a Szálkán sütött kenyeret, a friss disznósajtot. Az első nyelet és falat után most nem a lágerről és a csur- máról, a gyárbörtönről forgatjuk a szót, hanem a hajdani húsvétokról... A magyar, a cseh, az orosz- szovjet-ukrán idők húsvét- jairól. Hányféle húsvét volt, van Kárpátalján? — kérdezem. A házigazda szájában a falatot nyelvével oldalra tolja, majd emígyen válaszol: Az első húsvét a reformátusoké és a római katolikusoké, a második a právoszlávoké és a görög katolikusoké. Volt még román meg zsidó is, mára ennek már vége. így ma négy vallásnak két húsvét- ja maradt, amit tartunk. Már a böjti hetek alatt készülődtünk, emlékezik a volt lágerlakó. Anyám szemestengerivel dédelgette a tyúkot, vagy kokast, amiből a tőtött lett, az ősszel szűrt izabella bor maradványából egy kevésként dugdosott apám, ha szerét ejthette süldeléket is vágott, melynek hátsó sódara lett a szentelt sonka. A pászkához búzából őrletett lisztet valamelyik közeli tiszai vízimalomban. A hajait, kétfüles vesszőkosarat lehozta a padlásról, majd anyám megmosta, kiszárította, készenlétben helyezte. A virágvasárnapi barkaszentelés után nagyhéten már csak takarítás, házmeszelés, az udvar feltakarítása maradt. Nagyszombat hajnalán anyám bedagasztotta a négy pászká- nak való tésztát. Apám a kimeszelt kemencét csutkaízék- kel kifűtötte, majd bevetették az addig megkelt, tojás sárgájával, tallúseprűvel megkent, tetején fekvő kereszttel ellátott, recés oldalú, kerekre formált tepsűben lévő kalácsot. Amikor kisült, anyám az első házban, a tisztaszobában az utcai két ablak közti karoslócára tett abroszra borongatta, mivel még takargatni kellett, hogy a színe barna-piros legyen és ki ne hűljön időnap előtt. A templomkertben Bö- kényben, amíg a szentelésre vártak másnap, egymás pász- káit úgy mustrálgatták, mint máskor a mosott, majd kiterített ruhákat és volt hadd el hadd annak, akié feketésen égett volt. A sódart, a savanyú és édes túrót, a hagymahajjal színesített főtt tojásokat, az üveg bort, a tormát is előkészítették és már este berakták az említett kétfülű kosárba, amibe előtte hímzett abroszterítőt helyeztek, „Feltámadt Krisztus!” feliratút. A négy lelógó sarkát a kendőnek ráhajtották a szenteltre, és az egészet beborították a nagymama meleg temókendőjével, hogy még a másnapi szenteléskor is langyos legyen. Az ünnep reggelén az első harangozás pillanatában a kosár egyik fülét apám, a másik fülét anyám megfogta és a házból kiindultunk a templom irányába. Mi gyermekek, a négy fiú (három odamaradt később!), apámék után születési sorrendben mentünk. Mindenki ünneplőben. Anyámék a szokott helyükre álltak a templomunk fala mellett, s rövid mise után kezdődött a szentelés. Ahogy a pap haladt, úgy jött utána a harangozó és megkapta az egyházi részt a kosárból. Majd sietve hazamentünk — már nagyon éhesek voltunk — s vártuk, hogy anyánk megterítse az ünnepi asztalt. Először apánk kivette a butellia bort a kosárból, s mindnyájunknak töltött belőle egy gyűszűnyit egy pálinkás pohárba. A poharat megemeltük s mielőtt szánkhoz vittük volna — koccintás nélkül — Feltámadt Krisztus örömszóval köszöntünk egymásra. Ekkor apám elővette az előző este kiköszörült kenyérszelő kést — a kalácsot csak borotvaéles vékony, sima pengéjű késsel lehet felvágni — más formájú kés csak húzza a kalács belét — szeletelt, és a tányérokra helyezte a kalácskarélyokat. Anyánk egy szentelt, főzött tojást annyifelé vágott, ahányan voltunk és a kevéske bor után evés előtt ezt kaptuk be. Bőségesen fogyasztottunk, hisz a héthetes böjt alatt bizony kiéheztünk. Akkor nap főtt ételt nem is ettünk, sőt húsvét másodnapján sem. A maradékot anyánk gondosan betakargatta, a morzsát az abroszról a marka élével összehúzogatta majd egybeszedte, később a tűzbe ejtette. A megmaradt bort eltettük a butelliával együtt, s ha beteg volt a háznál ebből cseppentettünk a szájába, vagy ezzel kentük meg a homlokát. Ez a bor nem virágosodon meg soha, pedig sokszor másik húsvétig is őrizgette anyánk a maradékot. Barátom, adatközlőm a továbbiakban a ruszin húsvétokról mesél. Gyermekkorában Kőrösmezőn-Jaszinya környéki hegyi falvak, tanyák lakója is volt. Szinte belenéz a lepergett időbe amint elkezdi: A templom nélküli fiókközségekből, a filiákból a főútvonalaktól távoli hegyek közé épült szórványtelepülésekről virradat előtt indult meg a nép a templomos községekbe. Kocsin, szekéren, lovon, gyalog kinek milyen volt... Ha még sötét volt, száraz meggyújtott fenyő foklafákkal világítottak az úton. A templomhoz érve térdre ereszkedtek és úgy várták a pászkaszentelést. A rítus végeztével sietősen, majdnem szaladva tették meg vissza az utat az otthonmaradottakhoz a megszentelt jó falatokkal meg az örömhírrel: Shrisztosz voszkresz! — Krisztus feltámadt — melyre pünkösdig az volt a felelet: Voisztyne voszkresz — Valóban feltámadt! A szentelt ételekből semmi sem mehetett pocsékba. A só- dar, vagy szalonna bőrét, a tojás héját, a morzsákat kis csomókba terelgették az asztalon, majd marokba fogva kis edénybe csorgatták. A morzsamaradékot folyóvízre helyezték. Ugyanis a ruszinok azt tartották, hogy ahol a folyó a tengerbe érkezik, ott él egy nép nagy-nagy elzártságban, semmit sem tudva a világról. Hogy húsvét van a folyó víztükrén lebegő tojáshéjakból tudják csupán... A vodka és sör melletti múltidézést napjaink tar valóságának említésével rekesztjük be. Mondják, hogy Kárpátalja-szerte kevés a sonka, a búzaliszt, a fűszerek, az izabella bor is fogytán, sőt újabban hamar penészedik, bár a lelkekben a vallásháború tüskéi mintha nem szúrnának már úgy, a templomokban két pap külön-külön misézik mesterségesen szétválasztott híveinek. Egy templomudvaron két külön haranggal hívogatják a híveket, külön, de egy helyen megy végbe a szentelés is. M indez azonban békességben, ha nem is teljes szeretet- ben, pedig mindnyájunknak Feltámadt Krisztus vajha hittel hinnénk, hogy Valóban feltámadt magyarnak, ukránnak, ruszinnak, huculnak, orosznak, ruténnak és minden kárpátaljainak.
