Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-02 / 78. szám

1994. április 2. I 1 I JPH ' ?-------------------------------£■.........-—..............................................................................................................—................................................................................................................................................................................................................................................................................................: .a_________________z~~... .y..,. ff!.„ J * ^ Tavaszvárás, sonkaszentelés Húsvéti népszokások • Böjti étrend • Tűzbe vetették a holt lelkeknek szánt maradékot Paszullyal festették Bodnár Zsuzsanna Nyíregyháza — A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, amelyen Jézus Krisztus Jeruzsálembe való bevonulásáról — virágva­sárnap — kereszthaláláról — nagypéntek és feltámadá­sáról — húsvét vasárnap — emlékeznek meg. A húsvét időpontját 325-ben a niceai zsinat állapította meg a tavaszi napéjegyenlőséget kö­vető holdtölte utáni első vasár­napban. Az ünnep neve is el­árulja, hogy a negyvennapos böjtöt zárta le, amikor ismét lehetett húst enni. Mágikus elemek Mint a néphagyományok többsége, a húsvéti is több ke­reszténység előtti elemet őriz, s ezek a tavaszvárással és ta­vaszköszöntéssel kapcsolato­sak. Olyan ősi mágikus ele­mek és eszközök játszanak fontos szerepet benne, mint a víz, a tűz, a zöld ág és nem utolsósorban a tojás. Némelyi­ket azután egyházi magyará­zattal, keresztény tartalommal is megtöltötték. A húsvéti ünnepkörben or­szágszerte ismert és elterjedt szokás volt, hogy a tavasz be­hozatalának jelképére a lá­nyok és legények énekszóval, a kezükben zöld ágakkal vo­Húsvéti locsolás nultak végig a falu utcáin. Éneklés közben felemelt kar­jaikkal kaput formáltak, és átbújtak alatta. Szinte elmaradhatat­lan énekük volt a közismert Bújj, bújj, zöld ág... kez­detű. A virágvasár­napi barkaszen­telés egyházi eredetű szokás, ámde a szentelt barkát alkal­masnak tartották gyógyításra, s fő­ként a mennydörgés, a villámlás és a jégeső elhárítására. A tavasz, a természet megújhodása az embert is környezetének megtisz­títására késztette. Ilyen tisz­tító, javarészt praktikus, de gyakran mégis mágikus csele­kedetek kötődnek a nagyhét időszakához. A nagytakarítá­son, meszelésen kívül ezt tar­tották alkalmasnak ember és állat mágikus fürdetésére és a féregűzésre. Betegség ellen így a nagypénteki fürdés­nek betegségelhárító szerepet tulajdonítottak: úgy vélték, aki nagypénteken a Tiszában megmosdik, mindig tiszta és szép marad. A pénteki na­pot általában szerencsétlennek vélte a néphagyomány, de kü­nosen annak a nagypénteket. Ezért ilyenkor bizonyos munkákat tiltottak. Különösen pedig a kenyérsütést tilalmazták, mert úgy hitték, hogy a családnak vízbe fúlt halottja lenne, ha nagypénteken sütnének. Nagypéntek a szigorú böjt napja. A vallásosak (főleg a katolikusok) egész nap nem ettek, nem ittak, nem dohá­nyoztak. A reformátusok ezen a napon semmilyen munkát nem végeztek. Ételük Túrist- vándiban a következő volt: szilvaleves, vajaslaska, patto­gatott tengeri. A nyírségi fal­vakban nagyszombaton szen­telték a tüzet, s a nap délután­ján van a feltámadási kör­menet. A húsvétvasár- naphoz ugyancsak sok­színű hagyományok kapcsolódtak. Akár­csak más nagy ünnepen, teljes munkatilalom volt. Még a trá­gyát sem hord ták ki az istái lóból. Varrni sem volt sza bad. A söprést meg azzal a ma­gyarázattal tiltot ták, hogy az else pemé a locsolókat Ezen a napon jel legzetes ételeket et tek, illetve esznek ma is A katolikus hívők húsvét vasárnap délelőttjén templom­ba viszik szentelni a húsvéti sonkát, kalácsot, pászkát, to­jást, sárgatúrót, bort. Ezeknek az ételeknek a maradékát nem volt szabad kidobni, legfeljebb a tűzbe vethették — halott lel­keknek szánták. A húsvéthétfő legismertebb szokása a locsolás. Ezt a napot valamikor vízbevezető, vízbe- hányó hétfőnek nevezték. Ez a locsolás egykori módjára utal. A szagos vízzel, kölnivel tör­ténő locsolás újabb keletű, és a hozzá kapcsolódó locsolóver­sikék is újak. Én kis kertész legény vagyok...; Zöld erdő­ben jártam...; E háznak vagy egy rózsája, /Rózsának van egy bimbója, /Én a bimbót megöntözöm, /A tojáskát megköszönöm. A locsolás jutalma hagyo­mányosan a tojás. Ez igen ősi termékenységi szimbólum, s a feltámadást i? jelképezi. A be­regi Tiszaháton, Szatmárban nagy gondot fordítottak a to­jáskészítésre, festették, via­szos eljárással mintázták, kar­colták stb., míg a Nyírségben főtt hagymalében pirosították, vagy paszullyal festették. A hímes tojásokat általában hoz­záértő asszonyok készítették, akik a festéket és a szerszámo­kat is házilag állították elő. A húsvéti ünnepkör gazdag ha­gyományából ma is él a lo­csolás, a hímes tojás és annak csokoládéból készített vál­tozatai. Néhol még a húsvéti táncmulatságok se mentek fe- Balázs Attila felvételei ledésbe. — Meglátod aranyom, mi­lyen szép sárga húslevese lesz ennek. Meg csinálok belőle paprikásat is, nokedlivel. A lekváros buktát még máma megsütjük, jó? Mama arca végig ragyogott, ahogy mentek az utcán. Fölöt­tük kis fehér bárányfelhők úsz­tak az égen, aranyesőágak hajladoztak ki a kerítéseken, s a virágba boruló barackfákról rigódal hallatszott. Gáborka is könnyűnek érez­te magát, azt szerette volna, hogy minél többen lássák őket, lám, milyen sok mindent vettek az idei húsvétra. Csak otthon kérdezett rá: —Kölnit nem tetszett venni? A mama úgy tett, mintha er­ről teljesen megfeledkezett volna. Még a kendős fejéhez is kapott: —Nahát, ez teljesen kiment a fejemből. Meg aztán már a pénzből is kifogytam, kisfiam. Tudod, apa most kevesebb fi­zetést kapott. De sebaj, segí­tünk ezen is. Aztán a mama mesélni kezd­te, hogy amikor még ő kislány volt, bizony, csak vízzel men­tek locsolni a legénykék. A na­gyobbak vödörrel járták a fa­lut, s aki fehérnép az utjukba került, zsupsz, nyakon öntötték a jéghideg vízzel. — Van nekem egy jó ötletem — húzta közelebb magához Gáborkát a mama, mintha nagy titkot akarna elárulni. S akkor kérte, hogy együtt keressék meg a három tavalyi kölnisüveget. — Biztosan maradt azoknak az alján néhány cseppnyi, ami elég a szagosvízhez. —Milyen vízhez?—kérdez­te Gáborka. — Hát az illatos rózsavíz­hez! Megtalálták az üvegeket a komód kisebbik fiókjában, s tényleg volt még néhány cseppnyi mindegyik alján. Ak­kor a mama vizet öntött egy csorbult pohárba, piros krepp- papírt tépdesett kis szeletekre, beledobta a pohárba, ami né­hány perc alatt rózsaszínűre festette a vizet. Ahogy ezzel megvolt, vigyázva szétmérte a rózsavizet a kölnisüvegekbe, jól felrázta, s kis gyolcsdara­bokkal lefödte az üvegeket, cérnával rögzítette s már ké­szen is volt az illatos víz a má­sodnapi locsolásra. Húsvét másnapján Gáborka szép tiszta inget vett, fényesre tisztította a cipőjét, diófaolajat tett a félre fésült hajára s két bátyjával elindultak körútjuk­ra. Hárman egyszerre mond­ták a lányköszöntő verset s az­tán a szagos rózsavízzel meg­locsolták a lányok haját. Hol tojást kaptak, hol húsz fillért — szép pénz volt az akkoriban egy gyereknek! — volt, ahol leültették, még süteménnyel is kínálták őket. Közéjük tarto­zott Margitka tanítónéni, aki minden tanítványát megvendé­gelt, aki locsolni ment húsvét- kor. Gáborkának a málna­szörp ízlett a legjobban: a ta­nítónéni friss szódát spriccelt a pohár alján lévő szörpre, aminek a habja majdnem kifu­tott a szép fehér asztalterítőre. Délre járhatott az idő, jó félig volt már a tarisznyájuk tűzpiros, sárga, fűzöld meg hagymahéj színű tojásokkal. Már csak a gazdag fuvarosék- hoz kopogtak be, ahol két lány hallgatta a verselést. Aztán locsoltak. A nagyob­bik lány nem hajtotta jól le a fejét, s a rózsavíz a hófehér csipkés blúzára löttyent. —Mit csináltál te kis hülye! — kiáltott Gáborkára, aki úgy megijedt, hogy falfehéren a földbe gyökerezett a lába. / . ött a fuvarosné, ék­telen nagy patáliát csapott s egyre csak azt hajtogatta, hogy ezeknek még egy tisztességes kölnire sem telik, az apjuk meg mulat a kocsmá­ban. Csak kicsapják őket ha­zulról, hogy összekoldulják a fél falut, hogy nem sül ki a sze­me az ilyeneknek! — Takarodjatok innen! Gáborka ekkor tért magá­hoz s elkezdett futni, ki az aj­tón, a kapun. A harmadik ház­nál megbotlott, hasra esett, a tojásos tarisznya ott lapult alatta. Lányok ültek odébb a lócán. Pukkadoztak a nevetéstől. A hűséges Péreli Budapest (MTI - Press) A szinte az első kiállításától kezdve töretlen pályafutású és felfogású Péreli Zsuzsa most valami újra készül. Akik ismerik őt, tudva tud­ják, hogy legállandóbb, leg­alapvetőbb emberi-művészi tulajdonsága a hűség; a hű­ség az életfelfogásához, az ízlésvilágához, az értékrend­jéhez és — mindenek felett — műfajához, a klasszikus goblenhez. Az egyik legfőbb ismérve az emberközpontúság, a ha­gyomány tisztelete és az olykor anyás-elnéző-megha- tott szeretet. Szereti az em­bert és mindazt, amit alko­tott, a réges régi néphímzé­seket, a (felületesen giccs- nek csúfolt) szentképeket, az amennyire gyerekesen naív, éppoly mívesen meg­valósított csipkéket, szőtte­seket, tárgyakat. Péreli Zsu­zsa gobelinjein így, együtt, jeleníti meg és kelti új életre az értékes alkotó embert és mindazt, amit létrehozott, a rajtalevő ruházattól a mun­kaeszközeiig, tárgyaiig. Zsuzsa életmódja: akár­csak azoké, akiket megörö­kít. Minden terve, elképzelé­se, álma munkaeszköze: a szövőszék mellett teljesedik ki. Sosem tulajdonított túl sok jelentőséget semmiféle jubileumnak vagy kitünte­tésnek. Amit és ahogy csi­nál, csakis belső indíttatásra teszi, nem befolyásolják irányzatok vagy gyakorlati­as célok. Most mégis — ha talán véletlenül is — együtt adódott egy kerek évszám és egy magas kitüntetés. Húsz évvel ezelőtt nyert diplomát az Iparművészeti Főiskolán. És megválasztották az MTA Széchenyi Művészeti Aka­démiájának tagjává. Őt leginkább félteni kell: meg ne zavarja a kívülről jött minősítés. Egyvalami mind valószínűbbnek lát­szik, amint az akadémiai székfoglaló tárlatáról be­szél: módosult a tematikája. Ezúttal bemutatott gobelin­jei és grafikái nem az embert állítják a középpontba... az­az hogy éppen hogy minden eddiginél féltőbben, de át­tételesen mutatják fel az em­bert, aki buta szűk látókörű­ségében előbb-utóbb elpusz­títja önmagát, miután tönk­retette az életét biztosító ter­mészeti környezetét. Ez így túlzottan direkt ide­ológia — másról van szó. — Nem konkrét, amit mostanában szövök. Vala­hogy mintha egy felhőn ül­nék, lebegek, talán mert mostanában egyre közelebb érzem magam a természet­hez. Még közelebb, pedig fi­zikailag már aligha lehetne közelebb hozzám: három­felé néző ablakaim körül csupa fű, fa, virág, kutya, macska, madár, ég. A szí­vemben is a természet ho­nol, de szorongó féltéssel. Reális rémlátomást formál­tam meg az 1990-ben szőtt Tájkép, XX. század vége cí­mű falikárpitomon: alul­felül szemétözön, középen egy érzékelhetően szűkülő, tiszta térben él a táj és az ember — egyelőre, és úgy- ahogy. Elkeserítő, hogy mit művel az ember maga körül, mivé zülleszti a természetet. Egy írónak, verbálisán kife­jeződő művésznek köny- nyebb, vagy inkább simább az útja a kifejeződésig. Egy képzőművész — méginkább egy gobelinművész — sok­szoros áttétellel fejezi ki mindazt, ami foglalkoztatja, ami megmozgatja érzelem- és gondolatvilágát. És az már csak száraz tény, hogy fél évig vagy még tovább tart, amíg megszövi, amiről szólni akar. — Mondtam: attól nem érzem magam sem többnek, sem kevesebbnek, hogy ka- pok-e valamiféle díjat vagy nem. De amire büszke va­gyok: az a gyönyörű okle­véllel, ritkaszép éremmel tetézett „Környezetünkért” kitüntetés, amelyet az imént említett gobelinemért kap­tam, a Környezetvédelmi Világnapon. — Nyilvánvaló, hogy az MTA-tól kapott megbecsü­lés kötelez, de vigyáznom kell arra is, nehogy túlzot­tan tekintélyessé váljanak a munkáim, hiszen elsősorban mindig az érzelmek irányí­tottak. így kell maradnia. — Kertes házban élek; másutt már aligha érezném jól magam. Nemcsak azért, mert ha elfáradok a szövés­ben, kapálgatok, gyomlálga- tok, hanem mert évek óta el­kötelezett biokertész va­gyok, teljes hittel, odaadás­sal és azt hiszem, ma már nagy felkészültséggel is. Megszállottan rimánkodom — csak tudnám, van-e aki meghallgat —, hogy térjen magához az egyébként oly­annyira túlcsiszolt agyú em­beriség és hagyjon fel gyö­nyörű földje tönkretételével. E felfogásom vonatkozásá­ban teljes szinkronitást ér­zek az emberiség nemes érzületű hányadával, akik mindent megtesznek azért, hogy visszanyerje erede­ti rangját, megbecsülését, szépségét a föld, a levegő, a víz és az emberi szellem, amin mindez múlik. (Péreli Zsuzsa akadémiai székfoglaló tárlata — egyút­tal a huszadik önálló kiál­lítása— március 10-től ápri­lis 17-ig tekinthető meg a Budavári Palota E épüle­tében. Utána a Stuttgarti Magyar Kultúra Háza látja vendégül a munkákat, május 5-től 25-ig.) Arckép MTI-felvétel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents