Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-16 / 89. szám
Fátylas nő (1930) Törő István Megváltottál Vágytam én akkor fénnyé lenni, mikor sötétet vert közénk a baj, s elővontam fényes arcodat, hittem, a valóság mindent eltakar, állandóság? múlékony minden, végtelen időkig lengő hinták, hazug álomba merült a kert, a múlandóságot nem tanítják, mozdulatomban benne bujkálsz, sejtelek már a sejtjeimmel, törvénybe bezárt égi rabként immár sohasem eresztelek el, olyan vagy már, mint az a rög, mely hiszi, hogy barázdát alkot, letérdepel övéi közé, s utat keres a csillagokhoz— trópusi álom, halként lebeg, megváltottál, örökké lehetsz hósúlykolt mezőben ködárnyak nyoma, ne hagyj el kedves, soha! Fiatal nő feje (1946) Hadtörténeti jubileumok Budapest (MTI - Press) — Kétféle jubileum adta az alkalmat, hogy nagyszabású, és mind ez ideig ritkán vagy sohasem látott tárgyakból, emlékekből kiállítást rendezzen a Hadtörténeti Múzeum. Az évforduló a magyar királyi honvédség létrejöttéhez és a Hadilevéltár és a Hadimúzeum megalapításához kapcsolódik. Az előbbinek ugyanis 125., az utóbbinak 75. évfordulójára emlékezünk. A két évfordulós kiállítás — tárgyában, dokumentum anyagában is kapcsolódva egymáshoz — közös címmel látható a Hadtörténeti Múzeumban. A Híretek együtt él velünk című tárlat szeptember végéig tart nyitva, módot adva, hogy sokan meglátogathassák. Katonai viseletek, felszerelések, csodálatos hímzett zászlók, zászlószalagok, kitüntetések, emléktárgyak idézik a katonaéletet. Még több az írásos dokumentum: levelek, behívók, kinevezések, obsitos levelek sorakoznak a vitrinekben. Kuriózum a Monarchia valamennyi nyelvén olvasható honvédeskü, merthogy minden katona a saját anyanyelvén esküdhetett föl annak idején a katonaságra. A tárgyak és az iratok 1914- ig szólnak. A kezdetek pedig 1868 december 5-e, amikor is I. Ferenc József szentesítette a véderőtörvényt, a népfelkelésVaszary János: Sebesültek szállítása a Borgo-szoro- son (1915) ről illetve a magyar királyi honvédségről szóló törvényt. Amely bevezette az általános hadkötelezettséget, a honvédségnél a magyar (horvát-szla- von alakulatoknál a horvát) vezényleti nyelvet. Az állandó magyar hadsereg létrejöttével régi nemzeti követelés valósult meg. Hasonlóan régi vágya volt a múzeumalapító igyekezetnek, hogy tudományos intézmény, múzeum őrizze, gyűjtse, kutassa és a nagyközönség számára hozzáférhetővé tegye a magyar hadtörténelem emlékeit. Az alapításra 1918-ban került sor, de a Monarchia ösz- szeomlása az intézmény működésének megkezdését nem tette aktuálissá. Csak 1919- ben kezdte meg tevékenységét a hadimúzeum és a levéltár. Már ekkor gazdag anyag volt birtokában. De később, a szakszerű gyarapításnak köszönhetően tovább bővült a múzeumi kollekció. A bécsi Heeresmú- zeum felszámolásából eredő, kétezernél is több nagy értékű, magyar vonatkozású nemzeti ereklyetárgyait is sikerült időközben megszerezni (I. Ferenc József, Rudolf és Ferenc Fer- dinánd trónörökös hercegek, Görgey Artúr fővezér, Damjanich János, Lenkey János tábornokok, Türr István altábornagy, Guyon Ri- chárd tá- bornok emléktárgyait). Csapattestek, honvéd gyalogezredek, huszárezredek ereklyegyűjte- a múzeumba kerültek, csakúgy, mint több nagyobb szakgyűjtemény, például egész sor 1848-49-es kép, fegyver, egyenruha, nyomtatvány és kéziratanyag. Különböző fegyver, jelvény, metszet kollekciók, szobrok, festmények, fotók, térképek, könyvek, kéziratok gazdagították a múzeumot. Jelentős helyet szentel a megemlékező tárlat a múzeum első igazgatójának és megteremtőjének, Vitéz Aggházy Kamill ezredes személyének és munkásságának. A múzeum- és levéltártörténet elvezet napjainkig, amikor is a Hadtörténeti Múzeum több mint ötszázezres relikviagyűjteménnyel rendelkezik, a levéltár pedig hat és fél ezernyi iratfolyómétemyi anyagot őríz. kincs került a * menyei is budapesti intéz- 1848-49-es Magyar Kato- ménybe. Neves nai Érdemrend I. osztászemélyiségek lyú csillaga Foiyóirat-taiiózón a kisváros utolsó „magyar” napja , Budapest (MTI - Press) — Évek óta olvashattuk nem szűnő érdeklődéssel a Kortársban Illyés Gyula naplójegyzeteit, amelyekből közel hat terjedelmes kötet is megjelent. A folyóirat legutóbbi száma most eljutott az utolsó jegyzetek közléséhez: a napló 1983. február 21-én kelt utolsó bejegyzéséhez. (Illyés az év áprilisában halt meg, nyolcvanegyedik évében.) Hozzáférhetővé vált így egy olyan anyag, amelynek nemcsak az írói pálya kutatóinak szempontjából van jelentősége. A műfajból következő szervetlenség ellenére is szerves alkotás a naplójegyzetek egésze. Gondolati és esztétikai élményt nyújt, s hitelesen adja a „nemzeti költő” személyiségrajzát. Művelődéstörténeti szempontból is alapvető munka, amely hozzájárul a teljesebb nemzeti önismerethez is. Ennek az önismeretnek a drámája Csíki László színjátéka, A hely szellemei a márciusi Tiszatájban. A „hely” azonos Erdéllyel, pontosabban azzal a területtel, amelyet Trianon elszakított a történelmi Magyarországtól. A kisváros utolsó „magyar” napját éli: hivatalosan másnapra várják az új hatalom hadseregének bevonulását. Rendkívüli, a magyarok számára csak lassan megvilágosodó esemény történik azonban: a románság helyi, azaz erdélyi képviselői a templomban fogságba ejtik a magyarság vezetőit, s arra készülnek, hogy — fegyverrel akár—a maguk érdekeit is érvényesíthessék az egyébként nem ellenzett egyesülés során. E tervek persze balul sikerülnek, s a lázadás vádja a magyarokra száll át. A zárójelenetben szétlövik a templomot, s a romok mindenkit maguk alá temetnek, kivéve egy fiatal párt, akik a legszomorúbb karácsony napján a templombéli jászol kis Jézusával a kezükben állnak előttünk. A dráma során sokoldalúan mutatkozik meg a tehetetlenség és az alkalmatlanság, a hatalom gyakorlásának, a cselekvésnek a képtelensége, illetve a lehetetlensége. Hiszen nemcsak arról van itt szó, hogy e városka lakosai képtelenek sorsukat irányítani, hanem sokkal inkább arról, hogy ezt nem engedik meg nekik: mindenben a nagyvilág hatalmai döntenek, s a „hely” számára nem marad más, mint az alkalmazkodás a végletekig — vagy a hősiesnek látszó, de értelmetlen halál. A végletekig való alkalmazkodás szomorú példáját mutatja fel Bálint Tibornak az a regényrészlete, amelyet az Alföldben olvashatunk. A kiváló erdélyi alkotó Az ördög fizetővendége címmel egy költő és egyetemi tanár, Húsvéti László alakjában az erdélyi értelmiségi sorsnak egyik jellegzetes, törvényszerűen zsákutcába torkolló útját mutatja fel. A sokoldalúan művelt értelmiségi 1945 után a kommunista pártnak fenntartás nélkül katonájává vált. harmadrendű poros műút egyik hajlatánál nagy, sárga autóval ta- - lálkozott a temetési menet. Daliás termetű s az adott környezethez képest hivalkodó öltözetű férfi ült az autóban; széles karimájú kalapját az arcába húzta. Úgy tűnt, mintha régóta várakozna a menetre. Amikor már el is haladt a menet az autó mellett, a férfi kilépett, és a lovakkal húzott gyászkocsit kísérők után igyekezett. A menet nemcsak szomorú, de nyomorúságos is volt. Többnyire kapott vének vonszolták magukat a bokáig érő porban, s a porral együtt szállt bánatos énekük a szürke magasságfelé. A gyászkocsi mögött parasztszekér zörgött; néhány öreg rokon, meg a nagyon öreg pap rázódott rajta. Annyira új volt a temető, hogy mindössze néhány friss halom domborult a csenevész akácok alatt. Gyorsan hervadó virágok és kókadt koszorúk díszítették a hantokat. Nagy volt a hőség: gyorsan szárított mindent; ropogott a leégett fű a népek léptei alatt. Amikor énekelni kezdett a gyászolók serege, meglepetést keltett, hogy velük énekelt az idegen, ámbár nem volt nála zsoltár. Amíg a koporsó tetején dübörgőit, halmozódott a nyers föld, végigénekelték a „halál ellen nincs orvosság..." kezdetű ének minden strófáját, s az ismeretlen kívülről tudta—végig. Miután leszúrták a fejfát, és mozdulni kezdett a kicsiny gyülekezet, azzal okozta harmadik meglepő gesztusát az idegen, hogy a paphoz lépett: —Elnézést, atyám... Kérhetném, hogy maradjon velem néhány percre. Majd én hazaszállítom. Meghökkent és tűnődött kevéssé a pap, de azután intett a bámész népeknek, hogy induljanak, s ő maga ellépkedett arra, amerre karjába font kézzel az idegen irányította. — Egyetért velem abban, atyám, hogy jobb helyet is találhattak volna a másik világba költözők számára? Nem temetőnek való ez a hely. A pap arca erősen gyöngyözött a hőségtől, meg a váratlan izgalomtól is. Zsebkendőt húzott elő, s miközben homlokát és tarkóját lapogatta, bizonytalanul mondta: —A temető attól válik temetővé, hogy temetnek bele... Majd kiformálódik az arculata. Kiformálják a halottak, és otthonukká teszik ezt a helyet. — Azt mondja, atyám, hogy a halottak majd otthonukká teszik ezt a helyet? Újra törülközött a pap, azután fáradt szemeivel a szintén fáradt arcú idegenre nézett. — Engedelmével... tisztelt uram, nem tudhatom eldönteni: mi célt szolgál a beszélgetésünk? Semmit nem tudok a kilétéről. Még arra is gondolhatok, hogy gúnyolódni óhajt velem. — Ez súlyos félreértés lenne, atyám. Valamennyi szavam, gondolatom, érzésem tiszta és tiszteletteljes. Csupán azzal bátorkodom terhelni, hogy hangosan gondolkozom az Ön társaságában a közeli jö- vőmről. — Törött, mindamellett furcsán megcsillanó szemeivel a hantok felé tekintett. — Mihamar idekerülök én is, és tudni szeretném, hogy mi lesz azután. A pap is megélénkült, kissé meg is ütközött, és önkéntelenül gyorsan kapta táskás környékű, vizenyős szemeit beszélgető társára. —Fél a haláltól? Az idegen, lehunyta a szemét és rövidet sóhajtott. — Inkább az élettől — mondta, majd jogosnak érezve a pap óhaját, hogy többet mondjon magáról — vagy talán önmaga miatt is szükségesnek tartva mondanivalóját Csák Gyula: Végső menedék Múzsák, ha találkoznak __________ Picasso-rajzok I ^ l-----------■%£*?■■■:--------,--Isi____v_____
