Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-16 / 89. szám

Fátylas nő (1930) Törő István Megváltottál Vágytam én akkor fénnyé lenni, mikor sötétet vert közénk a baj, s elővontam fényes arcodat, hittem, a valóság mindent eltakar, állandóság? múlékony minden, végtelen időkig lengő hinták, hazug álomba merült a kert, a múlandóságot nem tanítják, mozdulatomban benne bujkálsz, sejtelek már a sejtjeimmel, törvénybe bezárt égi rabként immár sohasem eresztelek el, olyan vagy már, mint az a rög, mely hiszi, hogy barázdát alkot, letérdepel övéi közé, s utat keres a csillagokhoz— trópusi álom, halként lebeg, megváltottál, örökké lehetsz hósúlykolt mezőben ködárnyak nyoma, ne hagyj el kedves, soha! Fiatal nő feje (1946) Hadtörténeti jubileumok Budapest (MTI - Press) — Kétféle jubileum adta az al­kalmat, hogy nagyszabású, és mind ez ideig ritkán vagy sohasem látott tárgyakból, emlékekből kiállítást ren­dezzen a Hadtörténeti Mú­zeum. Az évforduló a ma­gyar királyi honvédség létre­jöttéhez és a Hadilevéltár és a Hadimúzeum megalapítá­sához kapcsolódik. Az előb­binek ugyanis 125., az utób­binak 75. évfordulójára em­lékezünk. A két évfordulós kiállítás — tárgyában, dokumentum anya­gában is kapcsolódva egymás­hoz — közös címmel látható a Hadtörténeti Múzeumban. A Híretek együtt él velünk című tárlat szeptember végéig tart nyitva, módot adva, hogy so­kan meglátogathassák. Katonai viseletek, felszere­lések, csodálatos hímzett zász­lók, zászlószalagok, kitünteté­sek, emléktárgyak idézik a ka­tonaéletet. Még több az írásos dokumentum: levelek, behí­vók, kinevezések, obsitos le­velek sorakoznak a vitrinek­ben. Kuriózum a Monarchia valamennyi nyelvén olvasható honvédeskü, merthogy min­den katona a saját anyanyel­vén esküdhetett föl annak ide­jén a katonaságra. A tárgyak és az iratok 1914- ig szólnak. A kezdetek pedig 1868 december 5-e, amikor is I. Ferenc József szentesítette a véderőtörvényt, a népfelkelés­Vaszary János: Sebesültek szállítása a Borgo-szoro- son (1915) ről illetve a magyar királyi honvédségről szóló törvényt. Amely bevezette az általános hadkötelezettséget, a honvéd­ségnél a magyar (horvát-szla- von alakulatoknál a horvát) vezényleti nyelvet. Az állandó magyar hadsereg létrejöttével régi nemzeti követelés való­sult meg. Hasonlóan régi vágya volt a múzeumalapító igyekezetnek, hogy tudományos intézmény, múzeum őrizze, gyűjtse, ku­tassa és a nagyközönség szá­mára hozzáférhetővé tegye a magyar hadtörténelem emlé­keit. Az alapításra 1918-ban került sor, de a Monarchia ösz- szeomlása az intézmény mű­ködésének megkezdését nem tette aktuálissá. Csak 1919- ben kezdte meg tevékenységét a hadimúzeum és a levéltár. Már ekkor gazdag anyag volt birtokában. De később, a szakszerű gya­rapításnak kö­szönhetően to­vább bővült a múzeumi kollekció. A bécsi Heeresmú- zeum felszá­molásából ere­dő, kétezernél is több nagy ér­tékű, magyar vonatkozású nemzeti ereklyetárgyait is sikerült idő­közben megszerezni (I. Ferenc József, Rudolf és Ferenc Fer- dinánd trónörökös hercegek, Görgey Artúr főve­zér, Damjanich János, Lenkey János táborno­kok, Türr István altábornagy, Guyon Ri- chárd tá- bornok emléktár­gyait). Csapat­testek, honvéd gyalogezredek, huszárezredek ereklyegyűjte- a múzeumba kerültek, csakúgy, mint több nagyobb szakgyűjtemény, például egész sor 1848-49-es kép, fegyver, egyenruha, nyomtat­vány és kéziratanyag. Külön­böző fegyver, jelvény, metszet kollekciók, szobrok, festmé­nyek, fotók, térképek, köny­vek, kéziratok gazdagították a múzeumot. Jelentős helyet szentel a megemlékező tárlat a múzeum első igazgatójának és megte­remtőjének, Vitéz Aggházy Kamill ezredes személyének és munkásságának. A múzeum- és levéltártör­ténet elvezet napjainkig, ami­kor is a Hadtörténeti Múzeum több mint ötszázezres relikvia­gyűjteménnyel rendelkezik, a levéltár pedig hat és fél ezer­nyi iratfolyómétemyi anyagot őríz. kincs került a * menyei is budapesti intéz- 1848-49-es Magyar Kato- ménybe. Neves nai Érdemrend I. osztá­személyiségek lyú csillaga Foiyóirat-taiiózón a kisváros utolsó „magyar” napja , Budapest (MTI - Press) — Évek óta olvashattuk nem szű­nő érdeklődéssel a Kortársban Illyés Gyula naplójegyzeteit, amelyekből közel hat terjedel­mes kötet is megjelent. A fo­lyóirat legutóbbi száma most eljutott az utolsó jegyzetek közléséhez: a napló 1983. feb­ruár 21-én kelt utolsó bejegy­zéséhez. (Illyés az év áprilisá­ban halt meg, nyolcvane­gyedik évében.) Hozzáférhe­tővé vált így egy olyan anyag, amelynek nemcsak az írói pálya kutatóinak szempontjá­ból van jelentősége. A műfaj­ból következő szervetlenség ellenére is szerves alkotás a naplójegyzetek egésze. Gon­dolati és esztétikai élményt nyújt, s hitelesen adja a „nem­zeti költő” személyiségrajzát. Művelődéstörténeti szempont­ból is alapvető munka, amely hozzájárul a teljesebb nemzeti önismerethez is. Ennek az önismeretnek a drámája Csíki László színjáté­ka, A hely szellemei a márci­usi Tiszatájban. A „hely” azo­nos Erdéllyel, pontosabban az­zal a területtel, amelyet Tri­anon elszakított a történelmi Magyarországtól. A kisváros utolsó „magyar” napját éli: hi­vatalosan másnapra várják az új hatalom hadseregének be­vonulását. Rendkívüli, a ma­gyarok számára csak lassan megvilágosodó esemény törté­nik azonban: a románság he­lyi, azaz erdélyi képviselői a templomban fogságba ejtik a magyarság vezetőit, s arra ké­szülnek, hogy — fegyverrel akár—a maguk érdekeit is ér­vényesíthessék az egyébként nem ellenzett egyesülés során. E tervek persze balul sikerül­nek, s a lázadás vádja a ma­gyarokra száll át. A zárójele­netben szétlövik a templomot, s a romok mindenkit maguk alá temetnek, kivéve egy fiatal párt, akik a legszomorúbb ka­rácsony napján a templombéli jászol kis Jézusával a kezük­ben állnak előttünk. A dráma során sokoldalúan mutatkozik meg a tehetetlenség és az al­kalmatlanság, a hatalom gya­korlásának, a cselekvésnek a képtelensége, illetve a lehetet­lensége. Hiszen nemcsak arról van itt szó, hogy e városka la­kosai képtelenek sorsukat irá­nyítani, hanem sokkal inkább arról, hogy ezt nem engedik meg nekik: mindenben a nagy­világ hatalmai döntenek, s a „hely” számára nem marad más, mint az alkalmazkodás a végletekig — vagy a hősies­nek látszó, de értelmetlen ha­lál. A végletekig való alkalmaz­kodás szomorú példáját mutat­ja fel Bálint Tibornak az a re­gényrészlete, amelyet az Al­földben olvashatunk. A kiváló erdélyi alkotó Az ördög fizető­vendége címmel egy költő és egyetemi tanár, Húsvéti Lász­ló alakjában az erdélyi értel­miségi sorsnak egyik jellegze­tes, törvényszerűen zsákutcá­ba torkolló útját mutatja fel. A sokoldalúan művelt értelmi­ségi 1945 után a kommunista pártnak fenntartás nélkül kato­nájává vált. harmadrendű po­ros műút egyik hajlatánál nagy, sárga autóval ta- - lálkozott a temeté­si menet. Daliás termetű s az adott környezethez képest hi­valkodó öltözetű férfi ült az autóban; széles karimájú ka­lapját az arcába húzta. Úgy tűnt, mintha régóta várakozna a menetre. Amikor már el is haladt a menet az autó mellett, a férfi kilépett, és a lovakkal húzott gyászkocsit kísérők után igyekezett. A menet nemcsak szomorú, de nyomorúságos is volt. Többnyire kapott vének von­szolták magukat a bokáig érő porban, s a porral együtt szállt bánatos énekük a szürke ma­gasságfelé. A gyászkocsi mögött pa­rasztszekér zörgött; néhány öreg rokon, meg a nagyon öreg pap rázódott rajta. Annyira új volt a temető, hogy mindössze néhány friss halom domborult a csenevész akácok alatt. Gyorsan her­vadó virágok és kókadt ko­szorúk díszítették a hantokat. Nagy volt a hőség: gyorsan szárított mindent; ropogott a leégett fű a népek léptei alatt. Amikor énekelni kezdett a gyászolók serege, meglepetést keltett, hogy velük énekelt az idegen, ámbár nem volt nála zsoltár. Amíg a koporsó tete­jén dübörgőit, halmozódott a nyers föld, végigénekelték a „halál ellen nincs orvos­ság..." kezdetű ének minden strófáját, s az ismeretlen kí­vülről tudta—végig. Miután leszúrták a fejfát, és mozdulni kezdett a kicsiny gyülekezet, azzal okozta har­madik meglepő gesztusát az idegen, hogy a paphoz lépett: —Elnézést, atyám... Kérhet­ném, hogy maradjon velem né­hány percre. Majd én haza­szállítom. Meghökkent és tűnődött ke­véssé a pap, de azután intett a bámész népeknek, hogy indul­janak, s ő maga ellépkedett arra, amerre karjába font kéz­zel az idegen irányította. — Egyetért velem abban, atyám, hogy jobb helyet is ta­lálhattak volna a másik világ­ba költözők számára? Nem te­metőnek való ez a hely. A pap arca erősen gyöngyö­zött a hőségtől, meg a váratlan izgalomtól is. Zsebkendőt hú­zott elő, s miközben homlokát és tarkóját lapogatta, bizony­talanul mondta: —A temető attól válik teme­tővé, hogy temetnek bele... Majd kiformálódik az arcula­ta. Kiformálják a halottak, és otthonukká teszik ezt a helyet. — Azt mondja, atyám, hogy a halottak majd otthonukká te­szik ezt a helyet? Újra törülközött a pap, azu­tán fáradt szemeivel a szintén fáradt arcú idegenre nézett. — Engedelmével... tisztelt uram, nem tudhatom eldön­teni: mi célt szolgál a beszél­getésünk? Semmit nem tudok a kilétéről. Még arra is gondol­hatok, hogy gúnyolódni óhajt velem. — Ez súlyos félreértés len­ne, atyám. Valamennyi sza­vam, gondolatom, érzésem tiszta és tiszteletteljes. Csupán azzal bátorkodom terhelni, hogy hangosan gon­dolkozom az Ön tár­saságában a közeli jö- vőmről. — Törött, mindamellett furcsán megcsillanó szemeivel a hantok felé tekintett. — Mihamar idekerü­lök én is, és tudni szeretném, hogy mi lesz azután. A pap is megélénkült, kissé meg is ütközött, és önkénte­lenül gyorsan kapta táskás környékű, vizenyős szemeit be­szélgető társára. —Fél a haláltól? Az idegen, lehunyta a szemét és rövidet sóhajtott. — Inkább az élettől — mondta, majd jogosnak érezve a pap óhaját, hogy többet mondjon magáról — vagy ta­lán önmaga miatt is szüksé­gesnek tartva mondanivalóját Csák Gyula: Végső menedék Múzsák, ha találkoznak __________ Picasso-rajzok I ^ l-----------■%£*?■■■:--------,--Isi____v_____

Next

/
Thumbnails
Contents