Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-02 / 78. szám

1994. április 2.

Ä ‘Kekt-Magyarország ünnepi melléklete

Rügyet hajtó bokorvilág

sövénykerítés. Mára a nádfedél, a kemence, a szabadkémény mutatóban maradt csak. A „lótrágyával” mázolt padlót, a fehérre meszelt falat felváltotta a cseréptető, a mozaiklap, a rövid idő után kifakuló kőporozás. A lovak és szekerek helyett is személykocsik és erőgépek állnak az udvaron. Igaz most nemigen állnak, mert amíg a szem ellát, legalább tíz Zetort számolok meg, amint bogarak módjára zümmögve aszfaltsimára egyengetik a nyírségi homokot. Sok a bizonytalanság, mégis szántanak, mégis vetnek. Leverik a karvastagságú mezsgyekarót, készülnek az újabb honfoglalásra.

Móricz is megfordult ezen a vidéken. A hagyomány szerint a salamonbokori iskolába látogatott el, ahol a táj mellett a különösen beszélő gyerekek hatottak rá a legjobban. Nos, ha a nagy író ismét erre járna, hiába hallgatózna a súlyán-, a salamon-, a varga-, a benkőbo- kori iskolák ablakai alatt. Már rég nem szűrődik ki gyermekkacaj a lakattal lezárt épületekből. A tirpák csemetéket városi kollégiumban tanítják a betűvetésre.

Különösen a benkőbo- kori volt tanyai „oktatási központ” érdemel nagy figyelmet. A közel 150 éves nádfe- deles egykori iskolaépület (ma lakás) melyben még tótul tanítottak — a belseje őrzi a régi tanterem kemencéjének nyomát, ahová télen a tanulók hozták a tűzifát. De fiatalabb testvére, a szárazmalomból kialakított épület sem marad el mögötte. Küszöbénél ott vigyáz még ma is a malomkődarab, és vár.

hogy ismét megsimogassák a gyermekkezek. Várnak és sírnak az északi szélben azok a százéves jegenyefák is, melyek jelezték hajdanán a nebulóknak és az avatatlan idegennek, hol van az evangélikus iskola és hogy lehet toronyiránt egyszerűen megközelíteni.

Tizenhárom tanyából, némely tanévben kétszáznál is több betűre éhes apróság járt ide. A tanítók tudták, elsősorban az iskolában kell a gyermek fejébe- „verni” a tudományt, mert otthon várja a munka. Emellett a szülőkkel is foglalkoztak: előadásokat, tanfolyamokat szerveztek. Felelevenítették a hagyományokat. Később komoly erőpróbát jelentett számukra, amikor egyre többen költöztek el, s az üres, házakba cigánycsaládok kerültek. Működött itt napközi, könyvtár. S az országban először kísérletképpen itt vezették be az óvodáA televízió megjelenésével elmaradtak a szomszédolások, a vecserkák, a fosztok, a dörzsölök. Felbomlottak a hagyományos tanyai közösségek. De szerencsére egyre több az új arc, s közülük sajnos néhá- nyan magukkal hozzák a városi szemléletüket: még a szomszédokat sem muszáj ismerni. Van azért ellenpélda is, ilyen a nyíregyházi Varga Lászlóé, aki egy benkőbokori telket örökölt, s a rajta lévő százötven évvel ezelőtti juh- akolból kialakított házat szeretné eredeti állapotába helyreállítani.

S mi az, ami még vissza hajtja az embereket a tanyára, mert Varga László mellett mások is egyre többen jönnek és maradnak itt. Elsősorban az unokák, hisz a szövetkezetesítéskor a fiúk, a lányok a városban kerestek megélhetést. Most az ő gyermekeik térnek haza a nagyszülőkhöz. A visz- föld nagy vonzba nem járó tanulók részére az iskola-előkészítőt. (Hogy mégsem teljesen reménytelen a helyzet, legalábbis az épületek szempontjából, mutatja, hogy a kertvárosi evangélikus egyház di- akonikus központokat szeretne benne kialakítani.)

erő, és az, hogy van még valaki, aki tudja, hogyan kell fogni a kapát, a villát.

S ami még nagy súllyal esik a latba. Bár valóban sok minden megváltozott a tanyán, a csend, a nyugalom a régi maradt. Nem akadályozza a látóhatárt a kőrengeteg. Itt a természet keveri a színeket és az illatokat. Autóduda helyett rigó trillája, a vadgalamb tur- békolása ébreszt. Este a nap a fák koronája mögé bukik le, s nem rabolja el holmi toronydaru.

Nagy úr a kényszer, de leleményessé is tesz. Sokan már nem csak a földből szeretnének megélni. A gerhártbokori egykori cséplőgazda és tanyafelelős Juhász Józsi bácsi suszternak ment, és nyugdíjasként ma is megfoltoz egy-két cipőt. Devera József a régi szatócsboltok mintájára Nádasbokorban vegyeskereskedést nyitott, hogy elsősorban az időseknek ne kelljen busz- szal eljárni. Ügyes az a vállalkozó is, aki Orosról hetente kétszer friss kenyeret hoz a tanyára. Hangos dudálással jelzi jöttét, ma már nagyon sokan vesznek tőle.

Új arcú bokortanyák. A sors keze ismét értetek nyúlt. Bár kiszáradt a tanya közepén lévő egykori vályoggödör, a kenderáztató, a téglából kirakott kút kiapadt, de a vezetékben már ott zubog a hűs víz. Újra kosárnak valót terem a százéves fűz. A já- nosbokori dombokon új házak nőnek ki a földből, rajtuk az égicsatornákat pásztázó parabolaantenna. A görhe, a máié már nem tartozik a napi betevő falat közé, nem járnak gyalog vagy szekérrel a templomba, a goy- zervarrott csizma, a sure, a ködmön is sutba került. Az antalbokori gazda kétfogatú kocsiját csak egy ló húzza, de már ott nyargalászik mellette a „jövő” csikója... Remélem a Liskányok, a Skolnyikok, a Ginsaiak ismét otthonra találnak.

újabb tanyát (lásd Szélsőbokor), vagy mikor pusztul el csendben, némán egy patinás rész (pl. Púposhalom). Csak reménykedni lehet, hogy az örök körforgás nem gyűri maga alá e népet.

A Rókabokor felé vezető kövesúton haladok, s a szépen művelt hétvégi telkeket, a csapos kutat látva, az jár a fejemben: íme, egyre több ér kapcsolja a tanyát a városhoz, jövője van! De amikor letérek Benkőbokor irányába, s a földúton hiába lépésnyi a lassúság, gödrök és kátyúk rázzák ki lelkemet, a letarolt fasorok, majd az elhagyott iskola kerül a szemem elé, elfog a sajnálkozás. Pedig nincs semmi különös ok a félelemre, mert csak úgy mint számtalanszor, a tanya ismét lépést vált, és ehhez emelte fel a lábát.

A múlt felelevenítésére aligha találnék illetékesebbet, mint a sulyánbokori Szmolár Mihálynét, született Babicz Ilonát. Bár kifogyhatatlan memóriája megőrzött sok dolgot, az igazán nagy kincs az az emlékkönyv, melyet apósa még a század elején kezdett el vezetni. Kitűnik belőle ki mina k

meg a szüléink... Visszatérve a földre, a tirpákok sírját a kuláklista és a tsz-esítés ásta meg. Elvették az álmaikat, az életüket, nem csoda, hogy sokan hátat fordítottak a tanyának. Mára magyrészt az idősek maradtak itt, ők tudtak gürcölni, küszködni, őket fogta a rög... Nézze csak ezeket a képeket!

— rakja elém a megsárgult felvételeket. — Különben nem véletlen ez az emlékkönyv sem. A tirpák ember szereti a betűt. Régen is ha volt rá ideje

— különösen télen —, szívesen forgatta a Bibliát, az imádságos könyvet, a kalendáriumot.

S valóban elő is kerül egy gyönyörű, bőrkötésű, 1897- ben kiadott gótbetűs, tót Biblia. Érdekessége — mely bizonyítja mennyire igaz magyarok lettek az ide került szlovákok — a fedelén lévő rézveretes Kossuth-címer.

Nehéz szívvel búcsúzunk. Talán csak a három óriási komondor mérges csaholása könnyíti válásunkat. Ők is hozzátartoznak ősidőktől a tirpák portához. Csakúgy mint a ló, a tehén, vagy a még sok helyütt ma is álló galambdúc. Persze változik a világ. Hogy is szabhatna határt az új szellemnek a palánk, vagy a

Balázs Attila felvételei

Dankó Mihály

S

zél és homok. Mintha csak bosszút akarna állni a természet rendjének felborítóin. A szembe könnyet csal, a fogak alatt megcsikordul. Böjti idő ez. Pedig a reggel a napsugarak ott csillogtak a harmatcsep- peken. Talán így akartak bíztatni, megmutatni, lesz még tavasz, lesz még nyár.

Könnyű a száraz kukoricalevélnek vagy a pacsirtának repülni; számukra az élet kohójában ez a szerep jutott. Nem így a földhöz ragadt embernek, neki marad az út pora. Pedig sokszor érzi, jó lenne óriásként, mérföldjáró csizmában a szeretett tájat bebarangolni. Lehajolni, megsimogatni a buckák tövéhez simuló kis házakat, felborzolni az erdők, a remészek ágas-bogas haját.

Csodás dolog, ha a képzelet kalandozni indul, s még csodálatosabb, ha az álom valósággá válik, amikor körülleng, s megborzongat a testközeli múlt. Bár aki a bokortanyák világába csöppen, óhatatlanul nem látja meg azonnal a kincset. Órák, napok telnek el, míg a port lefújva észleli, megcsodálja a drágakövet, s mélyre kell ásni ahhoz, hogy megtalálja a kétszáz évesnél idősebb fa gyökerét.

Nyíregyháza történelme során mintegy óriáslábú pók támaszkodott az őt körülvevő tanyákra.

Testéből nőttek ki, s lehet, eljön az idő, hogy így vagy úgy ismét eggyé lesz velük. Ki tudja megjósolni, hol a határ. Mikor fal fel az urbani- z á - c i ó egy

denki taposta hivatalból, barátként vagy kutatóként a tanyák dűlőit. Dr. Vitéz József Ferenc főhercegtől Westsik Vilmos, Dienes István, Erdei Ferenc, Ortutay Gyulán keresztül Végh Antalig számosán tiszteletüket tették e vendégszerető nép előtt. Voltak itt Amerikából, Finnországból is a hagyományokat, a kultúrát tanulmányozni.

Hajdanán az ide érkező szarvasiak, békéscsabaiak között 1757-ben osztották fel először a határt. Amelyből Nemes Peírikovics János kapta a legjobb darabot, ezzel akarta meghálálni Károlyi gróf a benépesítésben kifejtett szolgálatát.

— Ezt a földet még ma is számon tartja a szájhagyomány, hisz a háború előtt az uram családja birtokolta. Van egy kis völgyes rész, amit jelenleg is „Pe trikó vies kának” nevezünk. — Megáll, úgy érzi, tartozik ezzel a néhány másodperc tisztelettel a négy éve elhunyt szeretett férje emlékének. — Főd, főd...! A tirpákoknak mindig ideálja, hiúsága és ábrándja volt a szántóföld. Ez a vágy néha már szinte kapzsisággá fajult. Nemhiába mondták némely emberre: Felszántaná még a lutheránus templom tornyát is. Ha meg tudott spórolni két garast, egyért biztos földet vett. S ha tíz holddal kezdte az életet a gazda, és az Isten öt gyerekkel áldotta meg, addig nem nyugodott, amíg mindegyiknek össze nem szedte a jusst. Mert a tízzsinkás fiú nem vehetett el háromzsin- kás lányt...

Hallgatom Ica nénit. Szavainak különös dallamát. Különös magyar nyelv ez. S amikor ezt szóváteszem, nem lepődöm meg a válaszon.

— Nagyon kevesen beszélnek már a bokrokban tótul. Én is csak „értek”. Nem

tot-