Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-09 / 83. szám
1 2 I FI ‘Kekt-'MaMarorszáq hétvégi mefíéfíete Múzsák, ha találkoznak Marc Chagall rajzai A hegedű Rózsa Endre: Bujdosó madár Sugárban lövellnek a tájban a vércsék, hajnalló öledben aranysugár-kévék. Harmatos kelőben, gyönge sor jón hálunk, búzamezőt kulcsolt folyóvíz a lábunk. Fecske-hűs tajtékot túrnak a mély egek, belső tekintetünk egén tűzvész remeg: íme a madarunk, akit ajnároznánk, s szemünkből szakadva, kiröpül lét láng-szárny. Bezárt önmagunkból fúródik a fénybe — csöndesen sugárzik föl az égbolt méhe. A nagy verőfények porral elcsitulnak, gyümölcsverő szélben könnyek súlyosainak. Madarunk, ha nem jössz, ne maradj sokáig, kevés az elég is, ha valóra válik, csobban áfák mélye egyre fehérebben, szétizzó évgyűrűk kápráznak a légben. Mint rügy alvó törzsben, mint tengerben áram, bujdosik madarunk szerte a világban; délre nyíló völgyben habzó kövekkel száll— égbolt sincsen másutt, csak ha bennünk felszáll. Serfőző Simon: Fötmagasodni Tájaink őrizőire, földtől a csúcsukig fölérő jegenyékre, órájuk nézek én fel. Ne alacsonyodnánk le a törpeséghez, fölmagasodni, lélekben felnőni hozzájuk kellene: földtől a legfelső gallyukig fölérő jegenyékhez. Akt, felemelt karral A lélek fényűzése: a költészet napja Vasy Géza M egfakult, megfáradt volna a versnek ez a szép ünnepe, József Attila születésnapja? Vagy csupán a mai magyar költészet élné szürkébb éveit-évtizedeit? Vagy az olvasó vált volna másmilyenné, sem a klasszikusokra, sem a maiakra kellőképpen nem figyelővé? A panasz, az aggodalom csak látszólag újkeletű. A mi líránk legutóbbi kétszáz évének története szinte csak lelkesedő és túlzottan rezignált szakaszokból áll a fogadtatás felől szemlélődve. A befejezett múlt rendre szebbnek látszott, nemegyszer aranykornak (s nem is túlozva), a jövő is ígéretesen csillogott, de a jelen...? Csokonai lírai hőse a huszadik századról ábrándozott, mint a méltó megértés koráról. Tóth Árpád pedig azt kérdi önmagától a húszas években: „Minek a lélek balga fényűzése? I Aludjunk. Másra kell ideg s velő. / Józan dologra. Friss tülekedésre. / Es rossz robotos a későnkelő”, s arra szólítja föl szelíden önmagát, hogy „Aludjunk vagy száz évet csöndben át”. Abból a száz évből van még hátra éppen harminc, mégis, voltak közben olyan szakaszok is, amelyekben kevesebb joggal nevezhette volna a költészetet az alkotó a lélek balga fényűzésének. Ámde még a költő öniróniája, keserűsége sem semmisíti meg azt a ragyogást, amelyet a lélek fényűzése kifejezés sugároz. Mert hiszen valóban erről van szó minden igazi művészi alkotással kapcsolatban mind az alkotó, mind a befogadó esetében, s meg- teheti-e a lélek, hogy lemond ünnepi pillanatairól? S ne feledjük azt sem, hogy ezt a fajta fényűzést a legszegényebb ember is megengedheti magának, bármifajta élethelyzetben, s hogy az a jó mű, amelyet a magunkénak érezünk, nemcsak gazdagabbá teszi személyiségünket, de segít is annak megőrzésében, gyakran éppen a legnehezebb élethelyzetekben. A líra haláláról, pangásáról, érdektelenségéről értekezhetnek sokan, másrészt hangozhat nem fogyóan a panasz, hogy nincsenek olvasók. Talán soha annyi szépirodalmi jellegű és olvasásra is érdemes, tehát színvonalas folyóirat nem jelent meg huzamosabban irodalmunkban, mint manapság. S ezek sorra közlik a megjegyzésre is érdemes költői műveket. Az utóbbi két esztendőben több mint száz mai magyar költő verseskönyvét olvastam gondosan végig, nem is egyszer, hiszen írtam róluk. S mindinkább meggyőződhettem arról, hogy bizony költészet a javából az, amit kezünkbe adnak a kiadók. A bőség zavara is okozza, hogy értékítéletünk bizonytalanabbá válik. S az is, hogy új szemléletmódok erőteljes betörése után vagyunk éppen. A „posztmodern” a költészetben is megjelent. Egyesek szerint lesöpörve mindent, ami nem hozzá válik hasonlóvá. E felfogás alapján a mai líra 80-90 százaléka érdektelen lenne. A termés azonban cáfolja az elméletet. Ismét bebizonyosodik, hogy a magyar költőnek van egy kimeríthetetlenül gazdag eszköze: maga a magyar nyelv. S ez a ritmuslehetőségekkel, a zeneiségével, elementáris képiességével mindenféle modernizmus után is vissza-visszahajlítja, klasszici- zálóvá teszi a költői törekvéseket, s őrzi például a kétezredik év küszöbén is a kötött ritmusokat és a rímelést is akár, nem törődve azzal, hogy hány nagy nyelv költészetében vált ez lehetetlenné. A költészet a legnemzetibb művészet, hiszen lényege szerint egyenértékűen lefordíthatatlan. Nagy fényűzés tehát, ha egy kis népnek terem nagy költészete. A lélek fényűzése, s ezért többszörösen szép. A hetvenöt éves Gábor Miklós köszöntése Sas György Ha elkezdjük sorjában fölmérni, hány életet élt, vagy — igazabbul szólva — teremtett meg Gábor Miklós színészi élete folyamán, mérhetetlenül szélesre tárulnak előttünk az időhatárok. Mi ehhez képest az a hetvenöt év is, amely a születése óta telt el? A jó színész jussa természetesen az idők és az életek sokfélesége, hiszen ebből jussa természetesen az idők és az életek sokfélesége, hiszen ebből építi föl a pályáját, ám teljességük és gazdagságuk birtoklásának oly foka keveseknek adatott meg — az elhivatott színészek közt is —, mint Gábor Miklósnak. Nem könnyen jutott hozzá. Beleadta magából, ami csak beleadható. Gondolkodása útján, belső küzdelmek árán. Ennek igazolására talán elég az ő harminckét évvel ezelőtt bemutatott Hamletjére emlékeztetni. Ez az alakítása sarkalatos pontja nem csupán Gábor Miklós életművének, de a magyar színház két évszázados történetének is. Hamletet e nagy idő alatt sokféle fölfogásban játszották már el, s játsszák máig is, Gábor Miklósé azonban mércévé vált, mint a színészi elemzés, átgondolás és az azonosulási képesség kútjának mélyéből merített alakítás. Hamlet gondolataival és kételyeivel vívódó elme. ebben a tekintetben rokonlélekre lelt a színészben, a gondolkodóban, a műalkotói lelkiismeretességével figyelő és megküzdő művészben. Énjük találkozott a Madách Színház színpadán. S meglehet, Shakespeare és zseniális fordítója, Arany János vízióival. Hasonlóan csodálatos előadás született Sarkadi Imre Elveszett paradicsom című drámájából, s ebből a sikerből oroszlánrész jutott a gyilkosság önvádja elől menekülő Sebők Zoltánt megszemélyesítő Gábor Miklós megrendítő játékának. A világ drámairodalmának leg- áhítottabb szerepeit érdemelte ki sokszínű tehetsége jogán Rómeótól ffl. Ri- chárdig, Ja- gótól Pros- peróig, a méla Jacques- től Shylock- ig, a Figarótól Don Jüanig, Hleszta- kovtól Ruy Blas-ig, Lucifertől Robespierre-ig, a Dauphintől Bicska Maxiig, Higgins professzortól Plata-Ettingen hercegig. S hol van még a szereplistájának vége? Ha klasszikust játszott, ha modemet, a lélek összetettségét és bonyolultságát született ösztönével és elmélyült elméleti tudásával a legtisztábban megérthetővé kristályosította. S briliánsán bánt a humorral is. Micsoda életelevenség és egészséges gúny hatotta át Mágnás Mis- káját filmen. Mert filmsztár is volt. A mozivászonra költői, világszerte játszott remekműben vonult be; a Valahol Európában csavargó gyerekek kamasz vezéralakjaként. Tudatosabb, egyszersmind nyugtalanabbul önkereső színészt keveset ismerünk. Nem elégedett meg azzal, ha a környezete megbecsülte. Az önbecsülés lehetőségét kereste; ezért vívódik magával ma is, amikor értékteremtő élete eredményein megnyugodhatna. Eljutott mára az érett bölcsességig. A Dybukban, ebben a gyönyörű színpadi legendában a miropoli csodarabbit játssza az emberség és nyílt- szívűség melegével. S műsoron van mesterrendezése, az Oidipus király. Mindentudóvá nem válhat egy ember, de amit színházról tudhat egy színész, azt Gábor Miklós — hatalmas pályaíve tanúsítja — már elsajátította. A kérdés csak az, hogy a színházi élet kellően kamatoztatja-e jelenkorának és jövőjének érdekében. Hogy ez megtörténhessen, ahhoz neki születésnapján hosszú életet és további tevékeny energiát kívánunk. yolcvanéves korában halt meg, magányosan. Régóta lakott a szerény földszintes házban, a szomszédok már nem emlékeztek pontosan, hogy mikor költözött oda. Az utcára alig tette ki a lábát, esetleg a kerítésen át leselkedett. Hiába szólították meg, soha nem válaszolt, a köszönést se fogadta. Egy középkorú nő járt hozzá hetenként kétszer mosni, takarítani, bevásárolni, havonta pedig egy ötvenéves formájú köpcös, gyors mozgású, öltönyös férfi látogatta. Rendszerint az esti órákban autóval érkezett, és mindig kora reggel távozott. Senki se tudta, hogy az öregasszony fia. Orvos nem járt Manduhoz, így a szomszédok egy havazástól lucskos decemberi délelőtt meglepődve figyeltek föl a hullaszállítókra. Egy hét múlva megérkezett Mandu fia. Bezárkózott az elárvult házba, bekapcsolta a villanykandallót. Mindent alaposan szemügyre vett. A berendezés hű mása volt ama régi háznak: kék színűre mázolt olcsó bútorok, erdélyi szőttesek és pingált tányérok a falon. Képzeletben az asztal mögött látta az anyját. Amióta ismerte, naphosszat az ágya szélén üldögélt, ráncos tarka szoknyában, virágmintás selyemblúzán virítottak a mezei virágok, s megunhatatlanul tanulmányozta Flammarion csillagászati könyvét. Barátnője nem volt. A régi városban hetenként kétszer — kedden és pénteken — uzsonnára vendégül látott egy idős színésznőt, aki a harmincas években Erdélyből menekülve a városban rekedt. Mandu két éven át a színházi öltöztetőnője volt Temesváron. Az elszegényedett szubrett finom mozdulatokkal tördelte a fonott kalácsot, elismerő biccentéssel fogyasztotta a babkávét, Mandu pedig bizonyos elégtétellel figyelte őt. A férfi összekulcsolt kézzel meredt az üres ágyra. Igyekezett rendben tartani az érzéseit, de nem tudott mit kezdeni a megkönnyebbüléssel. A temetés után zavarta meg a szomorúságát, amikor a hűséges Klárit, a hajdani bordélylányt végleg elbocsátotta. Tűnődve bámult a csüggedten tovacsoszogó nő után, aki könnyes szemmel nézegette a névjegyet: Kecskeméti József ügyvéd. Mandu fia néhány ajánló sort firkantott rá. A nő keserves mozdulattal összegyűrte, és a sáros latyakba taposta, Kecskeméti József pedig azt gondolta: — Így hát befellegzett... Gyerekkorában sokat szenvedett. Mandu az apa nélküli fiú érzelmeit nemhogy igyekezett volna megszelídíteni és kisajátítani, már hatéves korában egy messzi város úri in- ternátusába vezényelte. Az iskolában az igazgatón kívül senki se tudta, hogy Mandu kétszáz kilométerrel távolabb szerény bordélyházat működtet, négy lánnyal. Soha nem látogatta a fiát. Csomagot, zsebpénzt havonta a bordély öreg portása vitt. A nyári szünetet jól megfizetett távoli rokonoknál és cserkésztáborokban töltötte. Az anyjához csak húsvét- kor és karácsonykor látogathatott. Fölrémlett a zegzugos hajdani óváros, maga a ház, amelynek a kapuja szemérmesen egy másik, tisztes polgári utcára nyílt, mintha köze se lett volna a háta mögötti bordélyhoz. Az oldalszoba magasságában azonban volt egy titkos ajtó, melyhez csak a portás és a lányok kaptak kulcsot, akik reggel, délben, este étkezni jártak át Manduhoz. Olykor megpróbált leselkedni: mi történhet odaát? Tizenöt éves korában, a húsvéti látogatás másnapján, egy esős, szélviharos este csaknem átjutott a bordély udvarára, a portás azonban az utolsó pillanatban nyakoncsípte, és Mandu elé toloncolta. Szidást nem, de hatalmas pofont kapott az anyjától. — Tudni akarom!—kiabált a fiú kétségbeesetten. —Mit akarsz tudni? A fiú, mint szalmaszálba. aa388B8838888ffl8pg -ív,- gggg Thiery Árpád Mandu ■ . ___________________'V. ni: ..._______■ s m I_________________y ^WIB Áldozat az Eiffel-toronynak (plakát)
