Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-09 / 83. szám

'O ^ TV. t y nv » »Mnv^ 'W' «W< V ' «JtO y ■' «-«Tv «<*> > aa _

J? 'Xzkt-Maßyarorszäg hétvégi metféltfete \ \

Balogh Géza

M

. i jut eszébe a Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál * -■■■■— könyvein felnőtt embernek, ha azt hallja, hogy faluszéle? Hosszú, sáros utca, egyik oldalán a kis, fehérre meszelt házak, másik oldalán a sovány akácfasor, azon túl meg a nagy semmi. Azaz, a fátlan, komor puszta, melynek asztallap-simaságát csak néhol akasztja meg egy- egy tenyérnyi nádas, zsombékos. Nyáron ürgére, egérre lesve ölyvek, vércsék szitálnak a magasban, télen meg hóförgeteg tombol hétről hétre, s ha elnyugszik a szél és kisüt a nap, mintha szikrázó tengeren bolyongna az ember.

Nem ilyen azonban minden falu széle!

Érpatakra például semmi sem illik a fentiekből. Se ölyv, se hóförgeteg, se sár, se végeláthatatlan pusztaság. Vannak viszont erdők, ligetek, s akkora homokdombok, hogy a falu öregebbjei már nem is igen vállalkoznának a megmászásukra.

Érpatak-Újtaggal, mert itt járunk, igencsak bajban van az ember. Félig falu, félig tanya, / s félig Geszteréd, félig Érpatak. Tulajdonképpen Geszterédhez tartozott egészen a legutóbbi időkig, de az itt élők mindig is érpatakiaknak, illetve hugyajiaknak tartották magukat, attól függően, kinek mennyit számlált éve.

Orosz László még fiatal, nőtlen ember, neki tehát a néhány lépéssel odébb lévő falu neve Érpatak. Bent, a község belsejében lakik, ide csak csalánt jött ki szedni. Pontosabban csilántot, mint ahogy Nyírség-szerte nevezik a tavasz igazi csodanövényét. Jó az egy rakás betegségre, Orosz László azonban a disznóknak szedi. Igaz, fél arasznyira nőtt még csupán, egy zsák megszedése fél napnál is hosszabb idő lenne, de ő ráér.

— Munkanélküli lettem, hogy most, a tél elején hazajöttem Tengizből — húzza le a csalánszedő kesztyűt, s nyújtja egy becsületes kézfogásra a markát. — Az igazat megvallva, a tengizi év után ránk is fért egy kis nyugalom, de most, hogy ilyen szépen ki- vidult, már nem tudok otthon

ülni. Ezért is bicikliztem ide, az erdő alá, a csilánt tulajdonképpen csak ürügy volt, hogy kimozdulhassak.

— Mi hiányzott odakint?

— Hogy mondjam...? Mindenből egy kicsi. A húslevesből a zeller, a háztetőről a galamb, az ebéd mellől a harangszó. Voltak persze sokan, akiknek minden rossz volt, nekünk, érpatakiaknak, volmüldöznünk. A tyúkok miatt meg végképp nem.

— Nem is látni az udvaron

tyúkot.

— Hát ez az! — legyint. — Úgy képzelje el, hogy megdöglött mind. Tizenegy kacsa, nyolc tyúk..., az egyik reggel csak fogták magukat, s megdöglöttek mind. Hogy miféle nyavalyát szedhettek össze..., ki tudja?

kólát végezte el, a sóstói erdőben, a szakmai berkekben igen jól ismert Gyarmati János mellett gyakomokoskodott, s most éppen azon mesterkedik, hogy két másik barátjával beindítsanak egy öreg Trabantot. A Trabant az erdészé, s hogy az újfehértói állatorvosbarátjának szerelőhöz kell vinnie az autóját, kocsi nélkül pedig nem létezhet, elkérte hát kölcsön a kis, szürke csotrogányt.

— No, arra kíváncsi leszek, hogy beindul-e? — hagyja abba a húsvéti locsolkodást követő nagytakarítást az er- dészné. — Vagy két hónapja bennünket az erdőn hagyott cserben. Kimentünk a gyerekekkel egy kicsit levegőzni, s gyalog jöttünk haza.

Az erdésznek szinte mindenhez értenie kell, nem csak az erdőhöz, a Trabanthoz. Többek között a gépekhez, s a földhöz. Az erdészek fizetése sohasem volt túlságosan magas, éppen ezért a többségük mindig is gazdálkodott. Fekete Bélának is van négy hold földje, s ahhoz bérel még egy hektárt.

Dohányt, tengerit, ilyesmit termelt eddig, most viszont kockázatosabb vállalkozásra készül: paprikát, paradicsomot akar termeszteni. Lent, a hátsó udvarban állította fel a fóliasátrat, s vetette el a magot. Hamarosan palántázni lehet.

— Az még odébb van azért — mosolyog. — Meg kell még ázniuk addig jó párszor azoknak a paprikaföldeknek.

Béla barátunk négyszáz hektár erdő gazdája, az egyik szép darab itt kezdődik nyomban az Újtagban, a kövesút másik oldalán. Akác, nyár, s egy kis fenyő... Itt az erdészház mellett is ezek nőnek. A régiek azonban még emlékeznek rá, hogy e birodalomnak éppen itt volt a legszebb, legértékesebb része valamikor, gyönyörű, százados tölgyekkel. A vén fákat aztán kivágták, a gyorsabban növő akácot, nyárt ültették a helyére.

— Már az én vezetésemmel is telepítettünk vagy harmincöt hektárt, de fogalmam sincs, mi lesz a sorsa. Most borzasztó a helyzet, az elmúlt két évben az érpataki határban legalább húsz millió forint értékű fát loptak el.

— Kik...? Nem fogták meg őket?

— Kik..., kik? Én is megfogtam vagy kétszázezer forint értékű fával az egyik legnagyobb tolvaj hírében álló családot, de nem mert eljönni a tárgyalásra a tanú. Mert megfenyegették, ha nem tartja a száját, megnézheti majd a birkanyáját, meg a juhászbojtárját.

— De nem csak az állami erdőt lopják, irtják a fát az új gazdák is.

— Tudom..., lassan az érpataki határban már egyetlen fasort sem talál. De ne higgye, nem a kapzsiság teszi ezt.

— Hanem akkor mi?

— A félelem. Azt mondja a fanyűvő: inkább én vágjam ki, mint más. Ráadásul a rendszerváltás véglegességében sem hisz a legtöbb kisgazda. Kivágja hát a fasort, még mielőtt visszaveszik a földet.

Az Újtagban élőket viszont már nemigen foglalkoztatja a visszarendeződés veszélye. Bizony, megöregedtek mindannyian, felőlük osztogathatják, fosztogathatják a földet. Elég már nekik otthon a kert is, hiszen menni is alig bírnak.

A templomba azért még eljárnak. Pláne most, húsvét harmadnapján, ami itt még ünnep, nem úgy, mint a nyegle városon. Dél körül járhat az idő, mikor a távoli kanyarban feltűnik egy kisebb csapat ember. Feketében, tehát ünneplőben mindenki, jönnek a templomból. Ahogy közelednek, le-lemaradoznak közülük, mire ide érnek, már csak hárman vannak. Révész János, Révész Jánosné, meg Nagy Miklósné.

— Görögök vagyunk mi, görög katolikusok — mondja Révészné, s nyomban rátér, miképp is költöztek ők ide. — A lányom vett meg itt egy házat, de megunta, Debrecenbe vágyott. Hogy segítsünk rajta, mi eladtuk az érpataki házunkat, megvettük ezt a kis tanyát, a különbözetet meg elajándékoztuk. Szóval a tövist kihúztuk a talpukból, s beszúrtuk a miénkbe.

Ennek néhány éve csupán, de Nagy Miklósnéék már negyvenöt éve itt, Újtagban élnek. Egybekelésük után pár evigaz asszony szüleinéllák- tak, aztán megvettek itt másfél holdat. S felépítettek egy házat. De nem ezt a nagy, szépen kipucoltat, hanem ami lent áll, a nagy ház mögött. Szalmatetős, döngölt falú...

— Szegények voltak akkor a népek — mondja szelíden —, nem voltak olyan nagyok a vágyak, mégis valahogy boldogabbak voltunk. Vagy csak azért, mert fiatalabbak voltunk...?—bizonytalanadik el a hangja, s néz fel az égre.

A felhőket nézi, melyek csak jönnek, csak jönnek, aztán eltűnnek az égen. Elszáll mind, akár az ifjúság.

Faluszélen, erdőszélen

tunk vagy tizenketten, a sivatagot, az irdatlan távolságokat volt lehetetlen megszokni.

Újtag tucatnyi házból álló, szabályos falusi utca. Az erdő olyan húsz-harminc éves akácos, a lakások jóval vénebbek. A lakók pedig náluk is öregebbek. Hetven év alatt nem is igen találni senkit. Muszka Miklósné például a hetvenha- todik évét tapossa, s két görbebottal araszol el a kiskapuig. Bizalmatlanul nézi, ki ez az idegen, aki ilyen elszántan zörgeti a kaput, s csak akkor zavaija hátra a kutyáit, mikor látja, üres a kezem, semmi rossz szándék bennem.

— Nem volt itt mindig ilyen nyugalom — mondja —, bizony megesett, hogy ki se mertünk bújni a házból, pedig odakint igencsak riadoztak a tyúkok. S reggelre hiányzott kettő-három. Most, hogy hál’ istennek, megalakult a polgárőrség, vagy hogy az ördögbe hívják őket, már nem kell réMuszka Miklósné, vagy ahogy a régi pajtásai ismerik, Huri Mari lassan húsz éve özvegy, s azt mondja, bocsássák meg neki, de ő már nem bír tovább állni. Úgyhogy menjek isten hírével. Majd aztán, hogy mégse tűnjön ilyen gorombának, még felajánlja, válasszak ki magamnak egyet a rengeteg kutyája közül.

Mari nénénk talán a le|vé- nebb, az erdész, Fekete Béla, s a felesége a legfiatalabb újtagi lakos. Nyírtelekről kerültek ide hét éve, s_ ma már úgy megszerették Érpatakot, meg a csendes erdészházat, hogy cseppet sem kívánkoznak el innen. Pedig hét éve, mikor felajánlották nekik ezt az állást, nem nagyon lelkesedtek. Aztán, mikor meglátták a portát a gyönyörű nyírfáival, nyomban azt mondták, egy lépést se tovább.

Fekete Béla az egri, illetve a mátrafüredi erdészeti középisA KM vendége

Az orgona magyar Horowitza

Varnus Xaver

Bodnár István

Nyíregyháza (KM) — Var- nus Xavérról nem nehéz írni, néhány év óta tele van a nevével magyar sajtó. Olykor igazán vad dolgokat is mond Bach papáról, mestereiről vagy éppenséggel a nőkről, de gyanítható, mindez a jól átgondolt figyelemfelkeltés, reki lám. Amúgy egyáltalán nem öntelt, beszélgetés közben nagyon kedves és vidám. Tény, hogy a fiatal orgonista valóban nagy művész. Másodszor győződhettünk meg erről Nyíregyházán is, néhány évvel ezelőtt a római k ä t o 11 k u s Stúdiófelvétel templomban, csütörtökön pedig a református templom orgonáján mutatta be szenzációs impro- vizatív készségét.

A harmincéves, magyar származású, és többnyire Kanadában élő orgonaművész fiatal kora ellenére már egészen nagyívű zenei pályát futott be, rengeteget koncertezett. Évente 100-150 fellépése van, Amerikában, 1500-3500 dollárt is fizetnek a zenerajongók, hogy láthassák. Indulásánál szerencsésnek bizonyultak hazai,és külföldi kapcsolatai.

Talán ennek is köszönhető, hogy Vamus Xaver tizenhat évesen Párizsba ment, ahol az orgona nagy fejedelménél, a Notre Dame akkori, legendás művészénél, Pierre Cochere- sn-nál tanult improvizálni.

Még abban az évben elutazott első hangversenykörút- jára Németországba, ahol négy hét leforgása alatt 29 orgonán játszott. Ezután a hang- versenykörutak rendszeresen megismétlődtek. Pontosan tíz évvel ezelőtt meglátogatta Kanadában élő szüleit, és azóta „egy életre szóló kapcsolat” fűzi a tengerentúli szép országhoz.

Az első koncertjeiről, indulásáról önkritikusan, a humor

hangján szól:

— Első hangversenyem a torontói Yorkminster székes- egyházban volt, és 25-en hallgatták meg. (Két évvel később

ugyanitt adtam ezredik hangversenyemet, ezúttal 1500-an voltak). Ebben az időben nagyon sok meghívást és elismerést, és nagyon kevés pénzt kaptam. 1985 elején felhívott egy amerikai barátom Torontóban: nincs-e kedvem beugrani egy lebetegedett német orgonista helyett az egyik New York-i templom vasárnap délutáni hangversenyén. Ha nemet mondok, maradhattam volna otthon port töröl- getni. Elrepültem hát New York-ba, és a borús vasárnap délutánon 35 embernek zenéltem a 4000 férőhelyes templom-óriásban. A hangversenyt követően egy tipikusan amerikai, zsemlefejű tökfilkó előadásommal kapcsolatos roszz- ipdulatú kérdések özönét zúdította rám. Bosszúsan vála- szolgattam rá. Másnap a New York Times gyönyörű cikket jelentetett meg a hangversenyről, „az orgona Horowitza” címmel. Soha szebbet! Meghatottan hívtam fel telefonon a kritikust. Ő volt az, a zsemlefejű. A New-Yorki siker ugródeszkát jelentett a művész pályafutásában.

—Az amerikai sikerek nyomán az eladdig békésen szunnyadó kanadai zenevilág is gyorsan felfedezett. Életem következő szakasza csupán utazásból és koncertezésből állt. Ha Montrealban voltam, tanítottam is — nem sok meg- győződésssel. Tanítási filozófiám igen egyszerű volt, ha valaki igazán tehetséges, úgyis kiheveri a tanárát. Ha nem, akkor minek kínlódjam vele. Utazásaim során rengeteg barátot szereztem magamnak a világ szinte minden pontján, sokan el tudtak fogadni különcségeim és túlzott szókimondásaim ellenére is — nyilatkozza.

Eredetien emlékszik vissza arra is, hogyan került vissza Magyarországra.

— 1987 augusztusában a montreali magyarok plébánosa keresett telefonon: adnék-e

egy hangversenyt a Kanadába látogatóPaskai László tiszteletére? így ismerkedtem meg a bíborossal, és ez volt az első hazahívó szó. Aztán — valamikor ’89-ben — egy este békésen néztem a televíziót, ha jól emlékszem egy fogpaszta- és egy kutyaeledel-reklám között, felbukkant Szűrös Mátyás a parlament előtt, és kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. A CBC le sem fordította szavait, a szerkesztők talán át- érezték, hány emigránshoz szól az üzenet...

— November végén — kanadai útlevéllel a zsebemben, és nem kevés elfogódottsággal a szívemben — repülőre ültem, hogy annyi idő után ismét viszontláthassam Magyarországot.

Itthon aztán felkapta a hazai sajtó. Néhány év leforgása alatt legalább 300 cikket írtak róla. Tény, hogy Vamus Xaver improvizációival világhírűvé vált, és meghódította a magyar zenekedvelőket is.

1994. április 9.