Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-05 / 54. szám

A KM vendege________________ A gyermekvédő Tóth M. Ildikó Nyíregyháza (KM) — Nevelőszülők körében áll. Fejét finoman félrehajtja és mosolyog. Olyan, mint egy kamaszlány, pedig elmúlt negyvenéves. Neve halla­tán sokakban kedves emlé­kek ébrednek. Nemes Gábomé a Me­gyei Gyermek- és Ifjúság­védő Intézet igzagatóhe- lyettese. Azon kevés em­berek közül való, akiknek megadatott a türelem és a hallgatás képessége. Ajtaja mindig, mindenki előtt nyitva. Beszélgetésünk közben percenként belép­nek a szobájába, csöng a telefon... Bocsánatkérő pil­lantásokat vet rám, de nem veszíti el a nyugalmát. □ Honnan ez a lelki erő? — Bukkan ki belőlem ön­kéntelen csodálkozással. — A gyermekkorból — mondja. — Többnyire az határozza meg, hogy mi­lyen lesz felnőttkorban az ember. (Neki szép, vidám gyermekkora volt. Édesap­ja állomásfőnökként szol­gált a MÁV-nál, állandóan költöztek, számos iskplába járt, sok barátja volt. Édes­anyja otthon dolgozott, megteremtette a családi hátteret, így ő és két testvé­re semmit sem érzett meg a pénzgondokból. Kalandoz­tak, játszottak, otthon ha­tártalan nyugalom, szeretet fogadta őket.) — Nagyon sajnálom, hogy ezt a színességet nem tudtam megadni a gyer­mekeimnek. Nekünk ugyan­is mindig volt kertünk, a természetben éltünk — em­lékezik. — A két fiam ház­gyári lakásba született, a kislányom is, hiszen csak most vettünk végre kertes házat. Hiába járunk kirán­dulni, az pótolhatatlan, hogy az ember fák, virágok, madarak, állatok között eszmél rá a világ szép­ségére. Zsóka néni, ahogy a gon­dozottak nevezik, kacska- ringós úton került a gyer­mekvédelembe. Tanítókép­zőt végzett, fél évig. Mária- pócson volt gyakorlaton. Hívták vissza, de az akkor kicsi faluban nem tudta elképzelni az életét. Egy évfolyamtársával együtt Oroszlányba ment nevelő­tanárnak egy leánynevelő otthonba. Esztendő múltán bevezették kísérletképpen az égész napos oktatást, első osztályt kapott. — Közben — ez a világ rendje — férjhez ment egy volt gimnáziumi osztály­társához, aki Debrecen­ben volt agráregyetemista. Megszületett az első fiúk (most negyedéves joghall­gató), ám utána itthon nem kapott állást. Végül Oro- son, ahol édesapja állomás­főnök volt, kisegítő osztályt tanított, ezalatt elvégezte a gyógypedagógiai főiskolát. — Nagyon szerettem ta­nítani, pedig középsúlyos értelmi fogyatékos, epilep­sziás gyerekek jártak az osztályomba — réved visz- sza a múltba. — Nyolc évet tanítottam itt, nehéz volt, embert próbáló, de nagyon szép emlékeket őrzök ebből az időből. Közben meg­született második fiúnk, és terhes lettem a kislányunk­kal, aki most hatodikos. Balázs Attila felvétele A gyes után még követ­keztek vargabetűk: két év a GYTVI-ben, majd a frissen megalakult megyei pedagó­giai intézetben lett mun­katárs (gyermekvédelem­mel és gyógypedagógiával foglalkozott) két évig. Az­tán — 1998 telétől — újra a gyermekvédő intézetben dolgozik. — Izgalmas feladatot ígértek, hogy vezessek egy szakértői csoportot, amely a szakmaiságát határozza meg az intézetnek. Úgy gondoltam, hogy amivel nem tudtam megbirkózni öt évvel azelőtt, most talán sikerül — magyarázza visz- szatérésének okát. — Köz­ben találtam végre olyan képzést, ami erre a szociális munkára felkészít. A Kos­suth egyetem szociológiai tanszéke szervezte ezt a szociális munkás szakot. Akkor indult itt az egész­ségügyi főiskola is, felkér­tek tereptan árnak, vagyis én foglalkozom a gyakorla­ton lévő hallgatókkal. □ Itt az intézetben össze­sűrűsödik a világ minden gondja, baja. Hogyan bírja elviselni? Tűnődve mosolyog. Vallja be, hogy valójában igen esendő, mert érzé­keny, mindenre rárezdül a lelke? — Ehhez nagyon jó tech­nikákat tanítottak az egye­temen. De nem tudom elég­gé meghálálni a szüleimnek a nyugodt, boldog gyer­mekkort, amiből így feltöl­tődtem. És ha nem lenne ugyanilyen családi hátte­rem, mint amilyen van, nekem ez nem sikerülne. Én az anyósomat is édes­anyámként szeretem... Bár a férjem más alkat, mint én vagyok, remekül kiegészít­jük egymást. Ha már nem bírom a sok bajt elviselni, a családhoz menekülök. Amikor tanítottam, megta­nultam, hogy az ajtó mö­gött hagyjam minden prob­lémámat. Nem hozom ide, sem az ittenit nem vissza oda.» □ Szabad ideje van? — Kevés — sóhajt. — Kirándulással, olvasással töltöm, színházba nagyon szeretek járni. És főzni, a gyerekeim nagyon hálásak azért, ha ünnepek előtt együtt főzünk, sütünk. Ap­róságnak tetszik, de rajtuk látom, mennyire kívánják, hogy együtt éljenek — és ne csak együtt legyenek — a szülőkkel. Nem a drága játékok, ruhák kellenek ne­kik, azok csak pótlékok, ha hiányzik a szülői szeretet. A gyermekeink például so­sem lázadnak fel, ha vala­mire nincs pénz, mert sok­kal értékesebbet, érzelme­ket kapnak tőlünk. Ez az, amit tudatosítani kellene a szülőkben, és akkor nem volna ennyi beteg lelkű és szomorú fiatal. Az ölés művészei Karádi Zsolt „Ha egy nő teljes InSI mértékben fiigget- len, abba szeret be­" le, akibe csak akar” — nyilatkozta a spanyol film szent fenegyereke, Pedro Almodovar 1989-ben, a Kötözz meg és ölelj! című munkája kapcsán, amikor az Amerikai Filmszövetség X- szel jelölte meg az alkotást. Az X azt jelenti, csak felnőttek­nek! (A bizottság nehezmé­nyezte a testiség merész ábrá­zolását...) A nyíregyházi Váci Mihály Művelődési Központban a na­pokban kezdődött a rendező oeuvre-jét bemutató sorozat, amelynek első darabja az 1986-ban forgatott Matador volt. Ebben a történetben is van meztelenség, azonban a szexualitás itt olyan bizarr história mozgatója, amelyben a szerelem kizárólag a halál­ban élhető meg: a vak szenve­dély misztériuma csak a pusz­tulás szépségében oldódhat föl. A kielégülés a halált reve- lálja; a pusztításban kiteljese­dő szexualitás rettenetes kísér­téssé torzul. Az Almodovar és Jesus Fer- rero forgatókönyvéből készült többszálú, végül egyetlen mo­tívumba torkolló történet fő színhelye egy torreádor-isko­la, ahol Diego Montez (Nacho Martinez) tanítványait a bika­viadalok rituáléjára készíti fel. Jobban mondva a sebesült ál­lat legyőzésére, ledöfésére ok­tatja őket. Az ölés itt mesterség, sőt művészet lesz. A torrérók között matadornak lenni (aki a fölajzott, sok ebből vérző jó­szágnak megadja a kegye­lemdöfést) kitüntetés és meg­tiszteltetés. Nem mindenkiből lehet az, csak abból, aki „nem fél a félelemtől”. Angel (Anto­nio Banderas), a főhős is ilyen akar lenni. A szerény, anyja által zsarnoki módon nevelt, tiszta tekintetű fiú, aki az aré­na atmoszférájára áhítozik, Diego osztályába jár. Soha nem volt még nő az életében, de görcsösen vágyakozik utá­nuk. Egy este aztán, hogy be­bizonyítsa, ő is férfi, miköz­ben mestere szavai jutnak eszébe („A nőkkel úgy kell bánni, mint a bikákkal: le kell rohanni őket”) megerősza­kolja a szomszédban élő Évát (Éva Cobo), aki Diego meny­asszonya. Másnap följelenti magát a rendőrségen. Az esetből bírósági ügy ke­rekedik: a fiú védelmére Maria Cardenal (Astumpa Séma) ügyvédnő készül. Ez idő tájt Diego tanfolyamáról eltűnik két lány: valószínűvé válik, hogy meggyilkolták őket. An­gel magára vállalja a szörnyű tettet. A végén azonban kiderül, hogy Diego oltotta ki növen­dékei életét. A szimpla krimi­alapötletből ellenben viszo- lyogtató pszichodráma lesz. Maria hosszú évek óta bálvá­nyozta Diegot, aki sebesülése óta már nem lép a küzdőtérre. A nyomozás közben az ügy­védnő eljut a férfihoz. Feltárul a titok: a matadorok királya olyan hatást gyakorolt rá, hogy a gyilkolás neki is szen­vedélyévé vált. Megölte sze­retőit, mint Diego; egyesülés közben nyakszirten döfte őket kalaptűjével. (A film elején van egy pár perces jelenet, amelyben a bika ingerlésének jelenetei rákopírozódnak egy szerelmi előjáték képeire, majd az állat kivégzése a férfi leszúrására. Akkor még nem ismetjük a nőt, aki viharos or­gazmusát a már halott férfi öléből nyeri). A mű s a nyomozás Maria és Diego pusztulásával végződik: szeretkezés közben a nő meg­öli kedvesét, ő pedig szájába veszi az előkészített revolver csövét... — Még sohasem lát­tam őket ilyen boldognak! — mondja a későn érkező Angel megpillantva a vérbefagyott, egymást ölelő tetemeket. Almodovar szerelem és ha­lál évezredes toposzát dolgoz­za fel újra. A filmben nemcsak a direkt jelenetek erotikájára épít, hanem úgy tűnik nála, mintha a bikaviadal mint mű­faj is hordozna szexuális jelen­téstartalmakat. Ezt a képzetet nagyban erősíti a fentebb em­lített képsor, ahol Maria maga válik matadorrá... A mű teijengős cselekmény­vezetése, melodramatikus fel­hangjai ellenére felkavaró mo­zi. (Bizonyára Freud sem néz­né megindultság nélkül...) Luis Fernandez kamerája előtt indulatok és vágyak parázsla- nak, az érzékiség vibrálása, a bujaság fanatizmusa, az öl­döklés mámora, a perverzitás kéje és gyönyöre a borzongató végzet hatalmává sűrűsödik. Az 1949-es születésű, Felix- és immár Cesar-díjas Almodo­var sem beszél másról, mint évszázadok jelentős művészei. Eros és Thanatos örök egy­másra utaltságát emlegeti. Vásznán a véres egzaltáció, a fülledt deviancia percekre ké­pes katartikussá nemesedni. És ez nem kevés. Könyvespolc Anne Mc Caffrey: Pegazus nyergében Horpácsi Sándor Néhai, idős kolle­gám mesélte, hogy az anti-antivilágban a könyvkiadók láda­számra küldték a könyvet a vidéki újságoknak. Természe­tesen Nick Cáriért is. Ennek az volt az „ára”, hogy a lapok néhány sorban írtak a termés­ről, azaz reklámozták. Dicsé­retes szokás, amit érdemes lenne felújítani, mert ma már, az irodalmi, a tudományos folyóiratok se kapnak recen­zens példányt. Vegye meg a szerző, ha írni akar róla. Már­pedig a szerző is szegény em­ber... Ez lehetne akár magán­ügy is, holott nem az. Napilap­jainkból kiszorult a könyvkri­tika. A kortárs irodalomé is, de főleg a bevezetőben említett könnyed, szórakoztató köny­veké. Magyarán pontosan an­nak a könyvmasszának nincs kritikája, amit a legtöbben vásárolnak, mert úton-útfélen ebbe botlunk bele. Mintha le is néznénk ezeket a műfajokat, a krimit, lektűrt, bestsellert, sci- fit, pedig ez utóbbit Trethon Judit, Anne Mc Caffrey Pe­gazus nyergében című regé­nyének fordítója is ajánlja, reklámozza a tévében. Beval­lom eddig nem tudott meg­győzni, sose vettem ( mert nem telt rá) sci-fit. Annyi adósságom van még Horati- ustól Thomas Maimig, amit még nem olvastam el, vagy elégszer, hogy sajnálom a sci- fire az időt. De most ott talál­tam ezt ákönyvet a karácsony­fa alatt, s ha már ott volt, nem tudtam ellenállni a csábítás­nak. Igaz, kicsit becsapott a cím, mert mást ad, mint amíg ígér. Nos, egyáltalán nem iro­dalomról, magas művészetről szól a cselekményes, fordu­latos regény, hanem a parafe- noménekről, s egyáltalán a pa- rajelenségről. Okos emberek majd megfejtik, hogy miért éppen a tudományok századá­nak a végén jött a divatba, nőtt meg a mohó kíváncsiság, eme jellegében inkább romantikus­nak nevezhető témák iránt, hiszen ezeket korábban az egyházak is óvatosan kezelték, a tudomány meg kifejezetten periférikusnak tekintette. Volt is valami igazuk, hiszen maga a látható, tapintható valóság is éppen elég titkot rejt, kutatni- valót ad. Bepillantani a jövő­be? A tudomány előrejelzései vigasztalanok, fenyegetőek. Mit tehet ezekhez a jós, a ho­roszkópkészítő? Megcélozza az esetlegeset, a véletlent. So­kakat szórakoztat ez, még több embert felcsigáz, izgalomba hoz. Engem személy szerint nem így foglalkoztat a jövő, nem fizetnék például egy jós­nőnek, hogy mondja meg meddig élek. De hogy Anne Mc Caffrey könyvéről is essék szó egy mondattal jellemezném: jel­legzetesen amerikai termék. Egy autóbaleset révén Henry Darrow, a csillagjós olyan tu­dás birtokába jut, amelynek révén hatalmas üzletet, sőt iparágat indíthat be. Össze­gyűjti, megszervezi a parafe- noméneket, hogy szolgálatai­kat — jó pénzért — a társa­dalom rendelkezésére bocsás­sa. Erről szól a regény maga: a közdelemről, ahogyan kiépült a központ, ahogyan elfogad­tatják a törvényhozással, s ma­gával a társadalommal, amely idegenkedik, fél tőlük. A vé­gén persze — hollywoodi re­cept szerint — minden jóra fordul, a világból lassan kiik­tatható a rossz, a meglepetés, a baj. No, nem mind, mert nem minden parafenomén (a re­gényben Tehetség) egyszers­mind jó, azaz etikus ember, a Jó szolgálatában működik. De ez már a sci-fi szakma fogása: a figurák ugyan sablonosak, papírmasé ízűek, de állandó mozgásban vannak, azaz az élénken mozgatott cselek­mény pótolja az emberábrá­zolást. Durvábban fogalmazva: a sci-fi nem bekapcsol, hanem kikapcsol. Figyelmünket elte­reli a valóságtól, a fantázia vi­lágába emeli. Nem tiszta víz, de a szomjat ez is oltja, mint a Cocacola, ilyen, olyan szénsav­val dúsított pancsok. Feled­hető, felejthető, hisz tucatáru. (Édesvíz K., Budapest, 1993). ÚJ FILM: Félelem­be zárva (The Fear inside). Március 3* árt volt a 97 perces színes amerikai pszichotriller ma­gyarországi vidéki premierje. A főszerepekben: Christine Lahti (képűnkön), Dylan McDermott, Jennifer Rubin. Rendezte: Leon Ishaso Flamex felvétel .. „ Äl

Next

/
Thumbnails
Contents