Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-05 / 54. szám

' 1994. március 5.

Moldova György 1934. március 12-én született Budapesten. Kőbányán volt gyermek és kamasz: híres regény- és novella- alakjait itt szerzett élményei alapján mintázta. Aztán megfordult az ország minden zugában — nemcsak éles szemű riporterként, hanem munkásként is: volt gyapotszedő, konzervgyári segédmunkás. dolgozott a komlói bányában, majd kazánszerelőként a budapesti filmgyárban; volt útkövező a fővárosban és építő- munkás Nyíregyházán; új- ságiróskodott, és oklevelet szerzett a Színművészeti Főiskola dramaturgiai szakán. Ahol megfordult, mindenütt különös sorsú emberekkel találkozott—őket is megírta szépirodalmi műveiben s

róluk írta érdekfeszítő riportjait.

Első novelláját 1955-ben közölte a Csillagban; épp hogy kilépett a kamaszkorból, s már , fölfigyeltek rá. Azóta minden könyvét,

1 írását nagy 1 érdeklődés I kíséri, nem- I egyszer vihart is kavarnak művei.Utánoz- a tat la nu l egyéniek a riportjai, szociográfiái.

Tisztelet Komlónak! című szociográfiája — a Magyar- ország felfedezése című sorozatban jelent meg —, majd az Őrség panasza című remek könyve méltán keltett nagy visszhangot: mindkettő kimagasló teljesítmény ebben a műfajban. Ma is rendszeresen ír, és publikál.

Éjfélkor körcsárdás

» ...

Egy régi szálkái jegyzőkönyv lapjairól

A

fényeslitkei református pap kérésemre ösz- szehívatta a falu nyugdíjas vasutasait. Hét-nyolc öregember üldögél a gyülekezeti teremben, mindannyian önkéntelenül a kályha mellé húzódnak, pedig nem ég benne a tűz.

— Régen, a háború előtt, a falu mennyire becsülte a vasutasokat?

— A faluban még a jó gazda lánya is esdekelt a vasutas után, az ő fizetését nem veri el a jég — mondta a paraszt.

— Maguk jobban kerestek, mintha földjük lett volna?

— Én 1941-ben előmunkás voltam a pályafenntartásnál; százhuszonnégy pengő fizetést kaptam, családi pótlékot és külön öt pengőt a feleségem után. Ennyi pénzt Fényesekén parasztgazda nem tudott ösz- szehozni, még akkor sem, ha tíz holdja volt, és száz mázsa búza termett rajta. Arról nem is beszélve, hogy én a jövedelmem után nem fizettem any- nyi adót, mint ő a földje után.

— Karácsonykor jutalomban megkaptuk a tizenharmadik havi fizetést, a vasutasok ebből vették meg a disznót.

— Maguk nem is neveltek disznót?

— Nem tarthattunk, mert a

vasutasoknak nem volt földjük, ahol krumplit ültethettek volna. Állattal csak a pályaőrök foglalkoztak, ők is tehénnel, mert megkapták a vasúttól használatra a töltésoldalakat, száz méterenként húsz fillért fizettek egy évre, és lekaszálhatták a füvet. A vasút odaadta nekik azokat a földeket is, melyeket a pálya mellett kisajátított, de használatba nem vett; akadt olyan pályaőr, aki három holdat is művelt—persze húsz-harminc tagban.

— A vasutas még nyugdíjas korában sem dolgozott földben, ült otthon és élvezte a nyugdíját. Míg a háború össze nem omlott, a vasutasnak arra sem volt szüksége, hogy batyuzzon, ha öt-hat gyereke volt, azt is el tudta tartani tisztességgel.

— Annak idején nehéz volt bekerülni a vasúthoz?

— Ha valakinek az apja is itt dolgozott, azt már csak fölvették valahogy, de külső embernek sokáig kellett próbálkoznia. Úgy mondták akkoriban: „dátum, aztán látum” — adj valamit, aztán megnézzük, hogy mit tehetünk érted. Libát,

kacsát kellett vinni a pálya- mesternek.

— Ha az ember jelentkezett, és felment Debrecenbe orvosi vizsgálatra akkor is kellett, hogy adjon az orvosnak száz pengőt vagy egy kövér disznót; ha lefizette, átment a vizsgán, akár színtévesztő volt, akár telitalpú. Disznótalppal már lehetett telitalpú. De ha nem volt neki megfelelő tulajdonképpeni alapja, akkor mehetett jelentkezni akár ötven- szer is, mindig visszavetették.

— Alkalmi munkásokat már inkább felvettek, de rá volt írva a papírjukra: „Ön a Magyar Királyi Államvasutak kinevezett dolgozója sohasem lehet!” A szabályok szerint, ha az ember egy évet letöltött a vasútnál, rendszeresíteni kellett, vagyis állandó állományba venni; hogy ezt elkerüljék, az alkalmi munkás tizenegy hónap után megkapta a felmondólevelet. Két hét múlva esetleg már visszavették, de az egy évet újra elölről kellett számítani. Velem 1929-től 1940-ig csinálták, és csak amikor a háború miatt nagyon kellett az ember, akkor rendszeresítettek kilencvennégy pengő és negyven fillérrel. Háromévi munka után nevezték ki a vasutast; ez azért is fontos volt, mert ruhát csak a kinevezettek kaptak, az

alkalmi ember a saját göncében dolgozott, még a lapátot is neki kellett hoznia magával.

— És mégis ennyire törekedtek a vasúthoz?

— Már mondtuk, kérem, hogy megérte. Itt, Fényeslit- kén, ha az ember beállt Gyüre Lajoshoz vagy egy másik birtokoshoz, egy pengő napszámot kapott, és mikor a nap felkelt, már ott kellett állni %föld végében és dolgozni, amíg le nem ment a nap. A vasút ellenben adott, mondjuk, huszonnégy fillér órabért, és ki volt szabva az idő: télen tíz óra, tavasszal tizenkettő és még nagy hóban is meg lehetett keresni a pénzt pályatisztítással.

— Mennyire szólt bele a vasút az emberek életébe? Meg volt határozva, hogy a vasutasoknak melyik párthoz kell tartozniuk?

— A vasutas politikamentesen szolgált. Minden állomáson és őrhelyen ki volt rakva a feszület, de azt nem szerették, ha valaki pártoskodott.

— A vasút politikája a fegyelem volt, a végletekig. Nyíregyházán szolgált egy felügyelő, doktor Szekeres nevezetű, napközben, ahányszor elmentünk az ablaka előtt, annyiszor kellett tisztelegni. Én már meghajolva közlekedtem az ablaka előtt, hogy ne kelljen emelgetni a kezem, de meglátta, hogy bujkálok és másnap már ki voltam írva egy pengő büntetésre.

—A k.-i főnök, Olasz Benedek, a sapkáját rakta ki az ablakba, és megkövetelte, hogy annak is tisztelegjenek.

— A nagy fegyelem ellenére is előfordultak lopások?

— Én csak egyszer hallottam, hogy valaki vasutas a dohánygyárból kihozott egy kö- teg dohányt, azt rögtön el is engedték a vasúttól.

— Az az italozás nem volt, mint mostanában. Munka után mi is megittunk egy fél deci szilvát vagy komiszpálinkát tengeriből, de munka közben senki nem mert inni, féltette a helyét.

— Fegyelmezett volt az egész, mint a nap, katonásdit játszottunk ezer százalékig.

A pap közbeszól:

— Nekem harangozott egy időben egy öreg vasutas, mindig abban a pillanatban kezdte húzni a delet, mikor a rádióban az ötödik sípszó elhangzott, pedig nem is volt rádiója. Érezte az időt.

— A munkában nem ismertünk pardont. A pályaőrnek, ha nem volt vonata, volt vonala, bejárta a körzetet. Szakaszonként volt kitéve egy tábla, azt meg kellett fordítani, vagy krétával rá kellett írni, hogy itt voltam.

— Mikor kezdett el lazulni a fegyelem?

— A háború után, mikor kétlaki lett a vasutasság.

— Mindenki kapott földet?

— Csak a munkások; azt mondták, kinevezett vasutasnak nem jár. Nekem a három gyerekem után adtak három holdat, de később visszavették.

—Nem is lett volna idő foglalkozni vele; ahogy elvonult a háború, be kellett mennünk Kisvárdára, a felrobbantott vágányokról raktuk át az árut a megmaradtakra, aztán jött a dögéi híd építése, az egyik munka követte a másikat.

— Én akkoriban a nyíregyházi fűtőházban szolgáltam. A háború után próbáltuk újjáépíteni a munkahelyünket, mert tudtuk, hogy ezentúl is itt kell megélnünk. Az volt a legnagyobb baj, hogy elpusztult a

mozdonyfordító korongunk, anélkül pedig nincs fűtőház. Rám bízták, hogy próbáljak csinálni valamit.

Munka után átjártam a kis- fástanyai malomba, szabad időmben kijavítottam és rendben tartottam a gépeket, ezért kaptam a molnártól három mázsa lisztet. Egy kézihajtányra raktam a zsákokat, és elmentem Diósgyőrbe.

A munkásoknak kellett a liszt, rá tudtam beszélni őket, hogy csinálják meg túlórában a fordítókorongot, az egész országban a miénk épült újjá elsőnek.

— Meddig tartott ez a diósgyőri út?

— Mikor elindultam, a feleségem épp akkor rakta a tojásokat a kotlós alá, mikor visz- szaértem, már tollas csirkék futkároztak az udvaron.

— Kapott valami jutalmat?

— Hogyne, azt, amit Bugyi Mihály a nádvágásért.

Ezt nem akarom firtatni, inkább felteszem a szokásos kérdést:

— Közben soha nem gondoltak rá, hogy máshova menjek dolgozni?

— Én ragaszkodtam a vasúthoz, nemcsak azért, mert a háború után már tíz évem benne feküdt, de tudtam azt is, hogy minden vállalat meg fog bukni egyszer, csak a vasút nem.

— Akit a mozdony füstje megcsapott, az már kitart a vasút mellett.

— Csak akkor bántuk meg ezt a nagy ragaszkodást, mikor nyugdíjba mentünk.

— Mennyi nyugdíjat kapnak?

— Én ezerszázhúsz forintot huszonegy év után.

— En ugyanennyit, de harminckét év után.

— Én ezerkétszáznegyven- egy forintot — mondja az előmunkás —, jól kerestem, de ötvenegy éves koromban leszázalékoltak szívkoszorúérrel, el kellett mennem.

— Bizony, uram, jól mondja az orosz: becsületes munkából nem építesz kőházat.

Az egyik öreg kiveszi az óráját a mellényzsebéből;

— Már fél nyolc? Elköszönünk, kedves uram, valami krimi lesz a tévében.

Eltrappolnak nehéz csizmájukban, üres lesz a gyülekezeti terem.

Akit a mozdony füstje megcsapott. 1977. (részlet)

Nyéki Károly

Kockás fedelű, vonalas irkát lapozgatok. A borítón ez áll: 1945. Független, Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt Ifjúsági Szervezete. Jegyzőkönyv.

Tulajdonképpen egy 44 oldalas jegyzőkönyv-gyűjtemény, keltezése 1945. július - 1946. január 3. A legelső bejegyzés dátum nélküli, de feltétlenül 1945. júliusából datálódik, csupán a DJ. és IV. fejezet van meg. Ebben az elnök, ifj. Szilágyi Sándor „...néhány szóval vázolta az egyesület működését és a maga elé kitűzött célt. Ennek az egyesületnek nem a mu- latás és dorbézolás a célja, hanem a nemes szórakozás és hittel, magyar akarással dolgozni a népi Magyarországért.”

Könyvtárat akartak

A július 22-én keltezett jegyzőkönyv szerint már egy létesítendő könyvtárról fogadtak el javaslatot, amit közös adakozásból állítanának fel. Ugyanekkor határozták el egy arató ünnepély rendezését. Ez később meg is történt a Gazdakör előtti Piactéren, nagy számú közönség előtt. Ezen a megyei ünnepségen részt vettek fővárosi küldöttek is, így Nagy Ferenc (akkor) újjáépítési miniszter, özv. Bajcsy-Zsi- linszky Endréné képviselő, Kiss Sándor, a Parasztszövetség igazgatója, nemzet- gyűlési képviselő, Nagy Ernő képviselő és Erős János főispán.

Saját énekkar

Egy augusztusi — nagysikerű Vidám délutáni híradásból kitűnik, hogy a szövetségnek már akkor saját énekkara volt. Még abban a hónapban megválasztották a szeminárium vezetőket, a különböző tanfolyamok irányítóit, köszönetét mondtak Nagy Györgynek, aki 18 darab könyvet ajándékozott a könyvtárnak, „...mellyel könyvtárunk alapját lerakta.” (Könyvtárosok: Eölyüs Janka, Kerekes Zsófia. Hol volt még akkor a községi közkönyvtár?) Elnök a közmunkáról is beszélt: „A kisgazda ifjúság is részt kíván venni az újjáépítési munkában, melyet a közmunka hivatallal meg fog beszélni. Kéri az ifjúságot, hogy a munkában teljes számmal és megfeszített magyar akarattal és becsülettel vegyék ki részüket.”

A Nemzeti Segély kérésére az ifjúság a hadifoglyok felsegélyezésére indítandó gyűjtéshez csatlakozott. Egy hétre előre beosztották azokat, akik a foglyok fogadásának munkájába bekapcsolódnak. (Jegyzőkönyvi idézet: „V. Áz ifjúság köszönetét mond Szilágyi Zoltán rum- és likőrgyárosnak, hogy a hadifoglyok megven- dégelésére az ifjúságnak 10 ltr pálinkát bocsátott rendelkezésre. VI. Köszönetét mond a Nemzeti Segély vm. Szervezetének a hadifoglyok részére átadott 10 drb ágy, szalmazsák és 5 drb takaróért. Ennek a téli gazdasági iskolából való elszállítására és elhelyezésére a Független Párt vm. főtitkára a párt nevében kötelezettséget vállalt”)

A szeptember 2-re tervezett táncos összejövetelt a „... rendezőség tapasztalatlansága miatt és valakinek a rosszakaratú közbelépésére a rendőrség betiltotta.” Végül másnap megtarthatták a diákifjúság búcsú táncestélyét, ami „... 19 órától 24 óráig jó hangulat és siker jegyében folyt le 24 h-kor körcsárdással ért véget.”

Cserkészegyesület

Részt vettek a szeptember 23-án, Debrecenben tartott Ifjúsági Napon, ahol megjelent Tildy Zoltán és B. Rácz István, országos ifjúsági elnök is.

Októberben „... Elnök bejelenti, hogy a nagy Párt a szüreti bált nem javasolja.” Fekete Ferenc vm. főtitkár a budapesti választásról számolt be.

Ugyanő a cserkészegyesület megalakítását indítványozta. A november 23-25-i Országos Nagyválasztmányi Gyűlésre Fekete Ilonát és Jakab Tibort delegálták. Ekkorra új tisztikart is választottak...

□□□

Ezek a kézzel írott sorok ma már kortörténeti dokumentumok. A háború után néhány hónappal a szálkái ifjúság is magára talált. Akkor még volt lelkesedés, erő és hit.

Akit a mozdony füstje megcsapott kónyvillusztráció

AIKgíet-MaMarorszáflhétvégimuéfáete ; 1 lo

Akit az írás ereje fogva tart

%

Moldova György író hatvanéves # Mindenütt különös sorsú embereket keresett

Tar János: Vajai tó