Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-19 / 66. szám
1994. március 19. Kossuth ma is üzen Vasy Géza (MTI-Press) — Kevesen épültek be olyan mélyen a magyarság írott és íratlan emlékezetébe, mint Kossuth Lajos. Legjelesebb történelmi személyiségeink közül csak Szent István, Mátyás király, II. Rákóczi Ferenc vetélkedhet vele ebben a nemes versengésben. S mivel időben hozzánk a legközelebb éppen Kossuth tevékenysége áll, indokolt, hogy róla tudjuk a legtöbbet. Ez alighanem így is van, mégis a köztudat olyan rejtélyes és csodálatos dolog, hogy maga Kossuth még csak élete derekán járt, máris megindult személye körül a szép legendák képződése. Nem volt előzmények nélküli, az a korán kialakuló kép és képzet, amely Kossuth apánknak nevezte el, még nála idősebbek ajkáról is kiváltva e megtisztelő megnevezést. E legendáso- dás a Megváltó, a számunkra rendeltetett igazi magyar megváltó jelképévé magasz- tosította az emigrációban szenvedő és küszködő államférfit, hiszen az a tény, hogy élt, őrizte a történelmi realitásokon is átlépő reményt, hogy vissza is térhet, s ha igen, akkor csakis szabadságot hozó seregek élén. S mivel négy és fél évtizedet élt távol hazájától, halála után már nem módosult a látomás: elődeink visszavárták akkor is. Szinte Csaba királyfi mitikus alakjával került azonos szintre e múlt századi értelemben modem államférfi: ha valaki, akkor biztosan ő segíthet nemzeti nyavalyáinkban bennünket. Ez a kép, ha némi hullám- mozgással is, de a mai napig eleven. Van azonban egy olyan vonása is Kossuth életművének és legendájának, ami el is határolja megnevezett elődeitől. Még Rákóczi is a régi típusú, feudális eszmekörű és berendezkedésű Európa államférfija volt. Kossuth már egyértelműen a felvilágosodás utáni polgári világé. így bármennyi is a legenda körülötte, személyiséged igazsága nem ragyoghat minden mást elhomályosítva. Két olyan hazai kortársa is van, akivel mind a mai napig rendre összevetjük. Egyiküket ráadásul a legnagyobb magyar nevezettel tiszteljük meg. Igen, Széchenyi István az egyik államférfi, s Görgey Artúr, a leghatásosabban éppen Kossuth által árulónak nevezett, a másik. Kossuth vagy Széchenyi? Másfél évszázada megunhatatlan és megoldhatatlan kérdése ez szellemi életünknek, magunkról való gondoskodásunknak. Akárcsak az: valóban áruló volt-e Görgey? Kibékíthetetlen ellentét-e a lassú reformok politikája és a forradalmi cselekvésé? 1848 Kossuthot igazolva vajon, s ’49 ősze Széchenyit? És mi lett volna, ha Görgey nem teszi le a fegyvert? Elképzelhető-e más megoldás? S persze nem a gondolkodói vagy fizikai bátorságról van szó. Széchenyi nem volt gyávább ember Kos- suthnál, s Görgey sem magával törődött, hanem a rá- bízottakkal. Mondják, hogy a gördülékenyen működő demokráciákban a leggyakoribb két nagy párt parlamenti kormányzati váltógazdálkodása. Számunkra is ez a legjárhatóbb út. Tévedés volna azonban azt képzelni, hogy mondjuk egy Kossuth és egy Széchenyi pártra volna szükségünk. Az igazán eredményes, a múltunk tanulságait igazán kamatoztató az volna, ha mindkettejük pályájának eredményeit — és buktatóit — figyelembe venné minden nemes szándékú politikai-ideológiai erő. Kossuthnak és társainak legfontosabb üzenete a kései utókor számára az érdekegyesítésnek a nemzet felemelkedését lehetővé tevő politikája, s ennek a körülményeket okosan figyelembe vevő volta. Oscar „nagybácsi” szeszélyei A vágyott és elátkozott filmdíj • Marilyn Monroe sohasem kapta meg, pedig vágyott rá (MTI-Press) — „Eladták a lelkűket”, „irigyek”, „idióták”. Az elmúlt, közel hét évtized során ilyen és ehhez hasonló jelzőket gyűjthettek be az AMPAS (Academy of Motion Pictures Arts and Sciences) ítészei. Vagyis azok, akik eldöntik, hogy kit jelöljenek, illetve kit részesítsenek a világ legismertebb filmdíjában, az Oscar-díjban. Az első eseményre 1927-ben került sor, és a reklám vezérelte a létrehozókat, Hollywood leghatalmasabb filmiparosait. Biztosak voltak benne, hogy a díjakra fordított pénz többszörösen megtérül, így tehát kezdettől hanyagolták a művészi törekvéseket. Az immár fogalommá vált név is esetleges. A Cedis Gibbons által rajzolt figurát, a szobrász — Goerge Stanley — időben kiöntötte ugyan, de nedvet csak négy év múlva kapott, hála a filmakadémia titkárnőjének, aki a szoborban felismerni vélte Oscar nagybácsija alakját. Az utókortól megérdemli, hogy a keresztanya nevét is említsük, Margaret Herrick. Az első díjakat 1929. május 16-án adták ki, három kategóriában, a megelőző két év terméséből válogatva — egy zártkörű teaparti keretében döntöttek gazdag filmmágnások és producerek a legjobb film, a legjobb színész és a legjobb színésznő cím odaítélésében. A jutalmakat, Janet Gaynor és Emil Jenning színészek, valamint két rendező, Frank Borzage és Lewis Milestone kapták. Nevüket azóta is gondosan őrzik a filmlexikonok. De akit az élő emlékezet ma is számon tart, Chaplin, a látványosan mellőzöttek között volt. Már akkor is 15 esztendős, megszakítatlan siker- sorozat volt mögötte, a nézők szeretetével és megbecsülésével. Már megcsinálta az Aranyláz és a Cirkusz című filmeket. A zártkörű teaklub résztvevői azonban azt is tudták róla, hogy összeférhetetlen, nőzik és ráadásul gyanús politikusok társaságában forgolódik. A tizedik évforduló népes tüntetői már nemcsak az „idióták” ellen vonultak az utcára, hanem a „száműzöttek” mellett érveltek. Számonkér- ték, hogy a jelölők még csak tudomást sem vettek az első hangosfilm létéről, szóra sem érdemesítették az akkori idők vitathatatlan sikerfilmjét, a King Kongot. A kor nagy asszonyait, Greta Garbót és Marlene Dietrichet pedig olyan kolléganőik ütötték el a díjtól, akiknek a neve már akkor is feledhető volt. Az első „karrier-Oscar”, életműdíj 1936-ban talált gazdára, David W. Griffith rendező kapta — a korábbi mulasztások, igazságtalanságok feledtetésére. Ha ugyan a jelölők lelkiismeretvizsgálata és az ezzel összefüggő döntés gyógyír lehet a mellőzöttségért. James Cagney, aki 1939- ben egy főszereppel versenyben volt a legjobb színésznek járó díjért, amikor meghallotta, hogy nem ő, hanem Spencer Tracy a legjobb, dühösen nyilatkozott: „Merre tart a világ! Az Oscamak már nincs semmi értéke!” Sebe bizonyára sokáig sajgott, mert csak 1942-ben kapott rá gyógyírt: az Oscar-díjat. A második világháborút megelőző esztendők botrányos döntéseiből kiemelkedik, hogy sem a ma is népszerű Óz, a csodák csodája, sem az Elfújta a szél nem volt verseny- képes. Kihagytak két csodálatos színésznőt, két ragyogó, „szívtipró” asszonyt; Barbara Stanwyck és Rita Hayworth számára az Oscar-díj beteljesületlen álom maradt. A jelölőlisták összeállítói mintha nem is akarták volna észrevenni, hogy a vadnyugati filmek már többre képesek az egyszerű kasszasikemél: a negyvenes évek második felének népszerű kalandfilmjét, A Sierra madre kincsét ugyanúgy nem díjazták, mint a még ma is műsorra kívánkozó A hét mester- lövészt. Az igazi bombameglepetés, vagy ha úgy tetszik, a nagy melléfogás 1951-ben volt, amikoris a bennfentesek tudni vélték, hogy a legjobb színésznőnek illetve színésznek járó díjat Katherine Hepburn és Humprey Bogart viszi el — és még csak a jelöltek közé sem sikerült bejutniok! Igaz, vigasztalást jelenthetett — ha egy színész számára az lehet a másik mellőzése —, hogy ekkor még figyelmen kívül hagyták A vágy villamosát is, Marion Brandóv al és Vivien Leighe 1 a főszerepben, Elia Kazan filmjében. A győztes: Egy amerikai Párizsban... „Oscar nagybácsi” mindezzel együtt és minden egyéb ellenére folytatta diadalútját, s ebben kétségkívül segítette a televízió megjelenése is. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy nem is a kamera volt kíváncsi, a filmkészítők és az akadémia látta meg benne a legfőbb reklámhordozót. 1953-ban tehát kitágult a hollywoodi nagyterem. Immár az egész világ láthatja a díjkiosztás! ceremóniát, a filmcsillagok felvonulását, igazi és álkönnyeiket, az őszinte örömet és a teátrális ujjongást. Marilyn Monroe sohasem élhette meg ezt a nagy pillanatot. A szép amerikai színésznő 1950 és 1961 között 12 filmben játszott — köztük A Niagara, Hét év vágyódás, A nagyherceg és a táncosnő, Van, aki forrón szereti, Kallódó emberek — de sem ezekből, sem másokból egyet sem találtak alkalmasnak arra, hogy a világszerte ismert és ünnepelt színésznőt elismerjék. Vannak, akik szinte magántörténelemként írták be a nevüket az Oscar-díj mellő- zöttjei közé. Az angol Deborah Kerr ugyanis először 1949-ben került fel a jelöltek listájára, majd az elkövetkező öt évben még négyszer. Természetesen egyszer sem kapta meg... Ugyanez a sors várt Richard Burtonxe is: már 1952-53-ban felfigyeltek rá, aztán el is felejtették. Később, pontosabban is 1964 és 1970 között még négyszer csillantották fel előtte a reményt a jelöléssel. A szobrocskát azonban csak otthon vehette kézbe, kölcsönként, Elisabeth Taylor, az élettárs két Oscarjá- nak valamelyikét. Az akadémiai balfogások a hetvenes-nyolcvanas években már inkább a rendezőket sújtották. Steven Spielberg már elismert rendező volt, milliókat szedett össze a filmjeivel, de Oscart nem tehetett a páncélszekrényébe. Ugyanez a sors várt az amerikai mítoszokat parodizáló Robert Altman- ra is — A hosszú búcsú, Nashville, Buffalo Bill és az indiánok — a díj helyett a tanulságot kapták: Senki sem próféta a saját hazájában... Az Oscar-díj értéke voltaképpen ma is ugyanaz, mint régen: szoborként jelentéktelen, pénz nem jár vele — a kereskedelmi értéke azonban felmérhetetlen; a díjazott szerződései, illetve a film forgalmazása jelentik a sikert. Vagyis minden amellett szól, hogy érdemes kivárni, John Wayne szavaival: „Ha sokáig élsz és tudsz még beszélni, akár egy Oscart is nyerhetsz. Marilyn Monroe MTI-archívum Szepesi Attila Tétova sorok A Virágosnyereg alatt, a Hármashatár hegy oldalában, a hajdanvolt Fehéregyháza fölött, ahol a kegyes hagyomány Attila király sírját sejti, egy elmerült pálos kolostorváros helyét pedig biztosan tudja, sorra születnek a paloták. Mind csupa kőcsipke, sarokbástyát mímelő kiugró, habarcsékítmény, idétlen csigalépcső, ami a faburkolatú tetőtér felé csavarodik, harsány loggia és pálmafás függőfolyosó. Bizonyítéka annak, hogy a mi vigasztalan égtájunkon az ízlés meg a jómód ritkán találkozik. Ha erre járok, mindig eszembe idézem Gyöngyösi Gergely sorait. A pálos rendfőnök, aki akkurátuson megírta rendje történetét, feljegyezte, hogy egy alkalommal — kemény tél köszöntött épp a fehéregyházai szerzetesekre, ennek okán zúgolódtak az ínség miatt — az elöljáró elmondott egy kis példabeszédet: reggel, a szakadó hóban látott oda- künn az utcán egy rongyos csavargót, aki az árokszélen feküdt és mosolyogva tűrte a fagyot. A morgolódó szerzetesek elértik a célzást, és a továbbiakban alázattal teszik a dolgukat. Hogy hol állhatott a fehér falú kolostor—a környék névadója —, nem tudom. De annak a sakálmosolyú koldusnak az arcát mindig fel tudom idézni magamban. Főképp, ha a hegyre ballagóban elhagyom a paloták övezetét, és belépek a vadonba, ami a kerteken túl kezdődik: a fenyőkkel elegyülő tölgyes szinte ráhabzik az idétlen épületekre, csak a kerítések botlasztják el, szigorú határt vonva a burjánzó tenyészet, meg a kivagyi kastélyok közé. A hegyoldal sziklák szabdalta meredélyén, ahol egy-egy fák karéjozta sziklagyep sütkérezik a verőfényben, tavasszal íriszek és halványkék gubóvi- rágok fakadnak, nyáron pedig — egy-egy Illés-napi zivatar után — óriáspöfetegek lám- pabúrára emlékeztető fehér gömbjei világítanak a vízmosások oldalán —furcsa építmények állnak. A bozótosban elbarangolva előbb egy nejlondarab tűnik az ember szemébe, amit madzagokkal tetőül csomóztak két billent fatörzs közé. Körül néhány deszkadarab, hullámpala-töredék, belül rongyossá szakadozott újságpapírok, műanyag flakonok és üres üvegek — meg egy el- koszlott, porlepett kabát. A baljós vityillót a gazdája rég elhagyhatta, erre utal a mállóit újságok dátuma, a lehullott avar- és fakéreg-tör- melék, meg a rongyos kabáton a csigák ezüst ösvénye—ám a csavargótanya lakójának sakálmosolya, amit magad elé idézel, összecseng azzal az évszázadok mélyéből kivillanó koldusvigyorral, amit a jó Gyöngyösi feljegyzése őrzött. Borúsan kaptatsz tovább a csipkebokrok, meg a földet seprő lucfenyők közt, ám az erdei barangolás jóíze megkeseredett benned. Hiába hívogat a csalitjáró ökörszem, hiába rikácsol fölötted a hírharang mátyásmadár, érzed, hogy idegen territóriumba tévedtél. Aztán, úgy kétszáz méterre az említett kulipintyótól, a Farkastoroknak mondott szurdok közelében, egy újabb csavargótanyát találsz. Gyümölcsösládák, dróthuzalok, nejlonfóliák. Már nem a mesevadonban cserkészel, hanem a bizánci senkiföldjén, ahol ki- fürkészhetetlenek az idő meg a tömegvonzás törvényei. Nem erdőben jársz: ez áfák borítot12 A %yUt.cMayniarorszáfi hétvégi mettétffete ________ Kertész Klára: Bagoly Elek Emu felvétele V - m « ' ■>» t* t& > V' fc?a m&< tv* '<
