Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-14 / 61. szám

1994. március 14., hétfő ÜNNEPI MELLÉKLET Csíki László: Petőfi Változatok Ferenczy Béni szobrára I. Álltam széken, szavaltam tojásért — „kicsi vagyok én, majd megnövök én” —, néha tán úgy álltam a földön, akár egy szál haj a rémülettől egy kopasz úr fején. / Álltam iskolapadokban, mögöttem megizzadt az osztály, de lehet, épp mert mindig jól tudtam a leckét: meztelen álltam doktorok előtt, amíg a szívem megkeresték... Álltam ablakokkal szemben, néztem bennük — magamat, hídon is, mely felúszott, mégis állt. Álltam az őrület beomló partján, és szinte hittem a halált. Álltam egy apa előtt, akár a szabónál, hogy rólam mértéket vegyen: —Kicsi a zseb, túl bő a nadrág... —Hogy segít ez a nemzeten?... Álltam a Lépcsőn, erkélyeken és ablakokban, s a szájam soha be nem állt... Lent a nép... S a fáklyáknak még akkor csak a fénye, nem a füstje szállt. Megálltam százszor, míg százan szétfutottak, de hiába lökött utánuk akármi... Mikor a lándzsán fölcsillan a halál, tudom, így fogok akkor is megállni. * II. Gyöngének szült, ki szült. Sovány, tiszta voltam, mint le bántott fűzfaág, mely a szélben eltöri magát— a legutolsó lehettem volna tán. Verset írtam, lettem a legnagyobb bolond: azt kellett tennem, mit nem tud senki más. A legutolsónak kellett volna lennem, de a legelsőnek nincs-szabadulás. (Én költő vagyok! De ki is a költő? Egy ember, ki talán a félelemtől bátor, s mire észrevenné, hogy tilosba tévedt, nem menekülhet el már a haláltól.) így kellett lenni: száműztem magamból • azt, ki méltatlan volt arra, hogy én legyek — A hozzám méltatlan hozzátok legméltóbb vezér lett, s mert vezér lett—hajtsatok fejet. III. Asszonyom inkább magába zárna, de amúgy se futhatok semmi áron. Jön, jön a végső, nagy végső szabadság, biztosan, akár a halálom. Mint összeharapdált nyelv, e kis nép majd nélkülem ráng száz évig, mint ezer óta — ránk zárja megsápadt kegyes ajkait némán a nagy-nagy Európa. De az anyanyelv rám csukja kelyhét, halálból, földből kiringat, . ki virágkoporsóban őrzi álmainkat. P.s. Tán ilyen voltam... De sokak hitét hittem, s azzá kellett lennem, mivé ők akartak: hős, magyar, a legkeményebb ember — és kitaláltam egy forradalmat. Utassy József: Feslő fák erejére Tüzek szállodái már a kertek, ragyogás ráz eget, földet, folyót. Kikeleti ág-ablakok nyílnak, piros rügyek, becsavart lobogók. Én, amíg a remény ága renget, tüzek tüze, márciusi gyermek, a feslő fák erejére mondom: győzni, győzni kell a gyökereknek! Levél Turirpból Nyíregyházára Dr. Reményi Mihály Kossuth Lajos, szabadsághar­cunk vezéregyénisége 92 éves korában 1894 március 20-án halt meg Turinban, a mai olaszországi Torinóban. Halá­lának 100. évfordulóján az 1994. évet Kossuth Emlékév­nek nyilvánították. Nyíregy­háza főterét, egyik főutcáját nevezték el róla. A főtéren áll a felújított szobra. Megyénk és városunk első gimnáziumát 1921-ben nevezték el róla Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumnak. Ennek a gim­náziumnak személyes kapcso­lata volt Kossuth Lajossal. Sa­ját kezével írott levelét, mint ereklyét őrzi a gimnázium. Az 1861-ben létesült gim­náziumban híven ápolták a márciusi eszméket. Bencs László városi tanácsnok, a ké­sőbbi polgármester 1889 már­cius 15-én azt javasolta, hogy hozzanak létre egy’ alapít­ványt, amellyel a történelem­ben legkiválóbb növendéket jutalmazzák. Azon nyomban gyűjtést kezdeményezett és több mint 300 korona gyűlt össze, amelyet 1000 koronára tudtak majd kiegészíteni. Le­velet intéztek Kossuth Lajos­hoz Turinba, engedélyét kér­ték, hogy az alapítványt a ne­véről nevezhessék el. Kossuth Lajos 1890 szeptember 30-án saját kezével írt levelében hoz­zájárult, hogy az alapítványt az ő nevéről nevezzék el. Le­velében az első név, amit a megszólításban leírt a Bencs László neve volt. Az alapítványi díjat először 1991-ben adták ki. A későb­biekben történelmi tárgyú dol­gozatokkal lehetett pályázni előre meghirdetett kérdések­ről. A pályamunkákat a bíráló bizottság értékelte és a győztes jutalmát, az 50 koronát mindig március 15-én adták át ünne­pélyes keretek között. Otven évvel ezelőtt 1944 március 15-i ünnepélyünket az Evangélikus elemi Iskola dísz­termében tartottuk meg, mert iskolánk akkor hadikórház volt. Az ünnepély szónoka az a dr. Gacsályi Sándor tör­ténelem-francia szakos taná­runk volt, aki a francia for­radalom eszméin nevelkedett, szóban és írásban a demokrá­cia elkötelezettje volt. Akkor mi, Kossuth gimnazisták, mint legilletékesebbek, a város fő­terén, a Kossuth téren álló szobornál akartunk nyilvá­nosan megemlékezni halálá­nak ötvenedik évfordulójá­ról. Egy nappal korábban azon­ban olyan éles politikai fordu­lat következett be hazánk éle­tében, hogy ezt a nyilvános megemlékezést nem engedé­lyezték. Az ünneplést ezért az Evangélikus Geduly Henrik Leánygimnázium udvarán tar­tottuk meg, ahová délután jár­tunk iskolába. Most, az ország népe Kos­suth Lajos halálának 100. év­fordulóján a Kossuth emlék­helyeket keresi fel. Mi, nyír­egyháziak, a Kossuth gimnázi­umba zarándokolhatunk el, ahol saját kezével írott levelét láthatjuk. M egy nagyapám a Szék úton. Megy az öreg közepén a nyílegye­nes csíki sugárútnak, a főgim­náziumtól a csíksomlyói kegy­templomig szédülő útján a so­kaságnak, s nem és nem, nem hagyja magát. Pedig kétem- beres bor—kettő töltse, egy igya—gyötri békéden lelkét, rokkantaná, sodorná szélére a mennybevivő útnak, ahol megroggyanva, tartás nélkül is lehetne szidni a csendőrt, a zsandárt, a fináncot, a bírót, a prefektust, a királyt. Anto- neszkut, s ezt az egész cudar nagyzási mániát, minek Szé­kelyföldön Trianon óta Ro­mánia lett a neve. Megy az öreg a csillagpatkószeggel ki­vert, a bujdosókat időnként hazahozó úton, hazafelé, a csíkpálfalvi cimbalommal ki­rakott utca felé, kinek köze­pében rezgő nyárfa hullatja levelét, mert Erdély be vagyon kerítve. Megy az öreg haza, a törvénytevő, hazudozó város­ból, két korsó bort cipel, a sí­rást és a kacagást, jobb vállá­ról a bal vállára, bal válláról a jobb vállára hullanak holló- károgásai a szégyennek, me­lyet elviselni csakis így, a két lator, két korsó borok között lehet. Megy az öreg a Szék út közepén a megalázónak dü­hével, a hatalmat tyúkkal, li­bával, kappannal kiengeszte­lő kisember gyalázatos kiszik- kasztottságával, viszi a tehe­tetlenség valami ködlő, zűrza­varos, kavargó hóperenciás tenger felé, ahol öni volna jó... — De azét es Isten áldd meg a magyart! — kiáltja, ordítja bele az őszi szürkü­letbe, az elnéptelenítő lomb­hullásba, ahonnan hétszer visszhangzik vissza, de azért- is, mert azértis az Isten áldd meg a magyart. Megy az öreg, feje fölött már a felhőket is rongyosra tépte a balsors, lám milyen sötétre, hószagúra borult-az idő. Alóla emelt fővel kimen­ni, hazamenni a csöppnyi ki­csi asszony Mária-csillámos szemei elé csupán a kacagás váltottlovain lehet, kikre me­netiránynak háttal ül az em­ber, hogy a nyomában vizs­lató hivatal szamárfülekkel való felékesítését a legfenn­ségesebb kárörömmel szem­lézhesse: hehehe, hahaha, a királyotokról szóló himnusz­nak, a zecse májnak a belém- verése csak nem sikerűié, mi­ként a miénknek a kiűzése, kifüstölése sem. Az országot elvehettétek, de a telkemet nem. Ha bőséggel nem is, de jókedvvel megáldott vagyok, éppeg most készülök két kor­só borral megbűnhődni a múltat, de legfőképpen a jö­vendőt... Megy hazafelé az öreg szé­kely a városból, ahová köz- rend-felháborításért vezette­tett elő, mert nem a hivatalos himnuszt énekelte, hanem a sajátját, a vigyázállásosat. Viszi a két korsó bort, fel­gyújtani szomorúságát a csakazértis Istenálddmega- magyarnak, és egyre öre­gebb lesz. Öreg lesz az este is, mire az ódon kegytemp­lom falai alá ér. Megkondul a harang. — A szentségit a barátjá­nak, úgy harangoz, hogy nem látom az utat... — motyogja, kiáltja a torony felé, emígy lelvén meg az egyetlen lehet­séges tündéri magyarázatot válságos helyzetére; mámo­ros, álomi, metafizikai derű­vel oldva békévé a hétközna­pi, útszéli, piszkos valót, melynek ilyen ordénáréan el- kátyusodtak útjai. Mert ezzel vagyon a vita. Az úttal!—Én tudom, hogy honnan jön, ho­gyan hozott idáig, s azt is tu­dom, hová visz. Haza. Haza Csíkpálfalvára. Hát akkor minek aggatnak búskomor gyászhuszárok új himnuszo­kat a szánkra, hogy ki tudja merre, merre...? Nekem elég az egyetlenegy. Az, amelyik megáld. Az egy nehezebben vész el, mint a kettő. Lám, az egyik korsó is eltöre, mert Bundán szamaraként azon tusakodám, hogy melyikkel kezdjem a mégbűnhődést; bi­zonyos, hogy az asszony is jobban fog örvendeni az egy­nek, mint a kettőnek... Megy az Unoka a Szék úton, viszi hazafelé a halottaknapi ha­vazást, mint egy kialudt vi­aszgyertyát. Nincsen se bora, se éneke. Csupán a harangok zúgnak, összezúgnak a csík­somlyói nagy haranggal, li­berót, requiescant in pace-t, siratókat bonganak. Megy az unoka emberöltő teltén a nagyapa nyomán a csíksom­lyói úton, kiégett lelkében ri­adalom, gyűlölet és félelem. Ama régi, primitív dühüket csakazértis szító hatalom helyére rafináltabb, civilbe öltöztetett, de ugyanolyan színű és célzatú gyarma­tosítók ültek. Az unokát nem verték meg, nem kísértek megkötözve hivatal elé, nem bírságolták meg, csupán sű­rű kihallgatásokra idézték, csupán nyilatkozatokat írat­tak véle hajnalokig, csupán lehallgatták a telefonját, csu­pán felbontották a leveleit, csupán elkobozták könyveit, csupán számonkérték kül­honi barátait, csupán felrót­ták neki, hogy miért nem ír verset a kondukátor dicső­ségére, hogy miért nem tap­solt, hogy miért nem vonult fel, hogy miért nem akkor ün­nepelt, hogy szilveszterkor lakásán miért ütött kétszer éjfélt az óra, miért ká­romkodott, ha felzengtek a világot a Dnyesztertől a Ti­száig egy akolba terelő him­nuszok... Megy az unoka hazafelé és számol. Eddigi, porszemnyi életében, országának négy himnuszát próbálta belésuly- kolni a soros hatalom. Elő­ször volt a királyos, aztán jött, együtt a nagy szovjetével a kommunistás, az áldunk büszke Románia, majd követ­kezett a színvakos, amelyik csupán három színt ismer el a színskáláról, melynek náj- modi szövegét a világ legna­gyobb susztere írta, végül itt van a legutóbbi, mely ébre­désre szólítja a nemzetállam többségi fiait. Végeredmény­ben mindegyik kizárta őt. Ez tehát négy. A szovjettel annyi mint öt. Őtven év alatt egy ki­csit sok, kontinensnek is elég lenne. Én is tudok még kettőt — szól közbe az egyik déd­unoka. Melyiket? Hát a két székely himnuszt... Mert ab­ból is kettő vagyon. Az egyik a régi, ó én édes Jóistenem, a másik pedig kitudja merre, merre visz, amelyet minden vendéglőben, lagzin, bulin, bálon eldanolnak. Az unoka épp az este hallotta, az egyik resztorant illemhelyén da- nászta egy megmátyusodott atyafi, csak úgy pisilés köz­ben, hogy asszongya, hogy asszongya, maroknyin széke- eej porliiik mintaaaa... Aztán lehányta magát... Megy az unoka a Szék úton, himnusz számlálásban már a hétnél tart, amikor be­jön a nyolcadik is, az újab­ban gyártott csángó him­nusz. Kilencediknek épp az egyet, számára a legszebbet, legszentebbet szeretné elő­szűrni álni, amelyet ötven, het­ven év alatt a locsogó felszí­nen sikerült kitörölni a többi nyolcak által, de töredékesen a hallgatag mélyben mégis megmaradt. Miként a szökő­ár sóhajlott fel a pünkösdi nyírfaágas sokaság ajkán a legutóbbi csíksomlyói bú­csún is. Ekkor jutott eszébe az unokának a nagyapa. Nin­csen kilenc, nincsen hét, nin­csen öt, nincsen négy! Kettő sincs! Még úgy sem lehet, ahogy az egyik székely fa­luban az ötvenes évek táján, valamilyen hivatalos ünnep végén, az ügyeskedő elöljáró próbálta a kecskét is jól lak­tatni, emígyen szólítva fel a tisztelt publikumot himnusz éneklésre: — Hát akkor éne­keljük el a román Istenáldd- megmagyárt... Kettő talán úgy lehetne, ha az országomé mellett következmények nél­kül énekelhetném egyetlen népemét is, ha az Ébredj román mellett elmondhat­nám az Isten áldd meg a ma­gyart is. Amíg el nem jön ama boldog, toleráns, de­mokratikus idő, miként a nagyapa mondta, addig csak egy van nekem. Csakazértis. Egyetlen himnuszom. Ferenczes István Egyetlen himnuszom J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents