Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-14 / 61. szám
Ésik Sándor: Gazdag nemzet, nyugodt nemzet N em kell ahhoz sem Antall Józsefnek, sem pedig Boross Péternek lenni, hogy számot vessen az ember magában, hány millió magyar nemzetéhez tartozónak vallja magát. Sőt, még az a fáradság is felesleges, hogy vallja e magát egyáltalán valaki annak, vagy nem. Objektív tény, hogy mennyi a magyarok száma ezen a sártekén. Az sem kevésbé objektív, hogy kit hová tett le a Jóisten erre a rövidke földi létre... A különbség csak annyi, hogy belül maradtak e a trianoni határokon, vagy nem. A nemzeti összetartozás érzése pedig annyira nemzetközi, hogy semmi értelme vitatkozni: a magyarok, a románok, a szlovákok, vagy a hottentották rendelkeznek belőle többel. A nemzet ünnepének előestéjén, magyar sorskérdéseket morzsolgatok magamban, és azon gondolkozók, magyar sorskérdések-e ezek, amelyek jól elkülöníthetők más népek sorskérdéseitől, vagy pedig pusztán azért tekintjük annak, mert magas a Kárpát medence pereme, és még lábujjhegyen sem látunk túl rajta. Tény és való, hogy a határ túloldalán rekedni immár harmadíziglen az asszimilálódási, a diszkriminációt, és szinte valamennyi szomszédunk tekintetében a gazdasági hátrányt, a lényegesen rosszabb életminőséget jelentette, és jelenti ma is. Ha pedig a magyarság egyhar- madának jelentette és jelenti, akkor ez a probléma mindenképpen átjárja a teljes nemzet minden napjának minden percét. Mindazonáltal úgy érzem, hogy a gondjaink rangsorában olyan megoldandó problémák elé van sorolva ez a kérdés, amelyek égetőbbek. Manapság egyszerűen nem vall korszerű gondolkodásra nemzeti érdekeket nemzeti érdekekkel szembesíteni. Még olyan politika nevében sem, amely nyíltan és hangsúlyozottan vállalja fel ama bizonyos nemzeti érdekeket. Hazánkból, és a szomszédságból venni érveket az előbbi állításra nagyon nehéz, mert bőrünkhöz túl közel parázslik az a tűz, amelynek lángra lobbartásától minden józan nemzeti érzés nagyon fél, nem csak a mienk. Vessünk tehát egy pillantást otthonos, és barátságos medencénkén túlra. Nem akarom most elismételni a francianémet megbékélés példáját, mert azt elég gyakran halljuk. Nézzük meg inkább az Egyesült Államokat, a népek kohóját. írtam egyszer valahol, hogy ottani barangolásaim alkalmával sohasem találkoztam igazi amerikaival. Most hozzáteszem: Európában, beleértve természetesen Magyarországot is. ritkán tapasztalok olyan mértékű nemzeti büszkeséget, amibe ott lépten-nyo- mon belebotlik az ember. Csak azért nem írok nacionalizmust, mert ez a szó meglehetősen lejáratódott. Olyan nemzetek élnek egymás mellett dagadó nemzeti érzésekkel, melyek kultúrája, egyáltalán képviselőik fizikai megjelenése között nagyobb a távolság, mint Makó és Jeruzsálem között. Hagyjuk most a rég megoldódott négerkérdést. Vegyük példának a kínaiak nemrég lezajlott Holdújév ünnepét. New York szívében apró, sárga, ferdeszemű emberkék, a Gergely naptártól messze eső időpontban, idegen zenével, sárkányokkal, idegen jelképekkel vigadoznak. És nem bántja őket senki, sőt... Vagy keljünk át a nyugati partra: az angol hivatalos nyelvű országban eszébe sem jut senkinek a szépen hangzó spanyol helységneveket megváltoztatni. Ugyan mit találhatnának ki Los Angeles, vagy San Francisco helyett? A népek kohójában nem keletkezett valami egynemű olvadék. Tízszerannyi ír ember őrzi vörös haját, szeplőit tejfehér bőrén, és nemzeti szokásait, szinte már túlzó módon, mint otthon, Írországban. Ugyanígy, a többi nemzet fia. A magyar ház kívül-belül nemzeti színű, mint ahogy az összes többi nemzeté is. És mégis: nacionalizmusnak nyoma sincs. A nacionalizmus nemhogy nem korszerű, de nem is szalonképes. Ez azonban csak egy olyan országban magától értetődő, ahol társaságban rágyújtani akkora illetlenség, mint egy itthoniban tisztesség ne essék szólván, szellenteni. De csak az a nacionalizmus, amely mifelénk dívik, és messze esik a gyökerek keresésétől, az ősök tiszteletétől. Attól, amelyik öl. Attól, amelyikre példáért elég a szomszédságba átpillantani. Hiszen Kossuthtal együtt én is leborulok a nemzet nagysága előtt, de kiborulok attól, ha egy nemzet azt teszi nagysága nevében, ami a délvidéken immár nemzetet pusztít. Ma már a világban nincs és nem lehet tétje egy háborúnak, állította lassan tíz esztendeje egy politológus tanárom. A másikat megölni az ősközösségi társadalomban volt szokás, és akkor is csak azért, hogy távoli felmenőnk elvehesse az áldozattól a koncot, ami kettőnek kevés volt. Márpedig — így a tanár, ezen a világon elérhető közelségben van az ilyesfajta osztozkodás szükségsze- rűtlensége. Ebből a gondolatmenetből két fontos következtetés vonható le. Egyrészt: az illetőnek nem volt igaza, mert a földgolyónak csak egy kis részén él a társadalom többsége emberhez méltó jólétben, másrészt, és ez így egyenes következmény, van tétje a háborúknak. A bizonyításhoz elég a híreket meghallgatni. Van még egy konklúzió, ami ugyan több lépésnyire van az előző kettőtől, de talán igaz. A mi európai nacionalista villongásaink tulajdonképpen ata- visztikus vonásaink felszínre törései. Mivel a jólétben a nacionalizmus a személyiség és a néplélek gazdagítója, az ellenkezőjében pedig a marakodás forrása. Próbáljunk meg kellőképpen felfilemelkedni nemzeti hovatartozásunkon. Vajon mi az, ami a mi szemünket szúrja más nemzetek fiainak cselekedeteiben, és mi az, ami az övéket, a mieinkben? A legtöbb a hétköznapok hátrányaiban nyilvánul meg. A piti kis protekcionizmusokban. Nagyon apró kis dolgokkal kezdődik, amikor a román a románt, a szlovák a szlovákot, a magyar a magyart előnyben részesíti. Az ennél valamivel nagyobb, majd az átfogóbb már ezen előnyökből, ezeknek a védelmében jön létre, és gyarapszik akkorává, ami így tömeges ellenérzést vált ki. Az pedig törvényszerű, hogy az államalkotó nemzet fia ebben előnyre tesz szert. Nem nehéz tehát belátni, hogy amit nacionalizmusnak nevezünk, az nem az. Akkor tehát mi? Hiányszülte, akár a gyilkos indulatokat is felszínre hozó protekcionizmus. Gazdasági kérdés, és szorosan párhuzamba hozható ama bizonyos ősközösségi cselekedettel, amiről már szót ejtettem. Erre a következtetésre egy másik úton is el lehet jutni, hogy mégjobban megerősödjünk meggyőződésünkben. Ha az emberi kultúra törzsfejlődését vesszük szemügyre, akkor láthatjuk: a fegyverrel való előnyszerzés felbukkanása visszanyúlik egészen addig a pontig, amikor még a neandervölgyinél is ősibb ősünk valamilyen eszközzel, szerszámmal toldotta meg a kezét. Alig ütött össze két követ, hogy tüzet csiholjon, másnap már kést pattintott, amivel nemcsak a kardfogú tigris ellen védekezett, hanem elvágta vele a másik ember- szabású torkát. Hol van innen még, amikor bekövetkezett az, hogy egy csoportnak csoporttudata lett, és még ettől milyen messze a nemzetté válás. Amikor a természeti környezet kihívásaira adott válasz, valamint az ember- csoport társadalmának belső fejlődése nyelvben és kultúrában összetartó nemzeteket hozott létre. Nagyon mesz- sze... Mint ahogy az sincs közel, amikor Európa hátsó udvara, a Balkán olyan módos lesz, hogy nem kell a kévésén civakodni. Józan ítélőképességgel azt is be kell látnunk, hogy a gazdag Európának a hátsó udvar és saját maga közé nagyon jól jön egy ütközőzóna, ami egyelőre úgy van jól, ahogy van. Arról már nem is beszélve hogy az ájult medve egy kicsit odébb, túl a kertek alján, kezd magához térni. A Nyugat reálpolitikusai számára nemcsak józan megfontolások miatt nem népszerű a nacionalisia marakodások megszüntetésében túlmenni a hangzatos szólamokon. Azért sem, mert ott egy kormányzat már néhány tucat katona elestét is megsínyli népszerűségben. Számukra már tényleg nincs tétje a háborúnak. Aki megteheti, ne sajnálja a fáradságot egyszer földgömbön szemügyre venni a Földet. Amerikának, az átlagamerikainak Európa felfoghatatlanul messze van, és hát egyszerűen kicsi. Jelentéktelen. Az ottani tömegkommunikációban jószerivel fel sem bukkan. Egy-egy nemzeti lobbi is csak pillanatokra tudja valamiképpen rávenni a politikát, hogy átpillantson az óceánon. Nyugat-Európa szövetséges, Kelet-Európá- ban pedig csak Oroszország tényező, mivel rakétái még mindig elérhetik az Újvilágot. Ilyen racionalizmus talán ünneprontásnak hat március idusának fennkölt pillanataiban. mégsem árt más aspektusokból is rápillantani nemzeti sorskérdéseinkre. Már csak azért sem, mert mialatt megpróbálunk a problémák mélyére indulatok nélkül lehatolni, hétköznapjainkban változatlanul megvannak azok a gondok, melyekből kiindultunk. Nélkülözhetetlenek a felelős és objektív elemzések, ám megvan, öl és ront a nacionalizmus már leirt ártalmas változata, melynek megnyilvánulásaira nap mint nap földközeli, gyakorlatias válaszokat kell adni. A politikusok felelőssége ezért nagy. Még azt is elfogadom, hogy adott helyzetben egyszerűen nem lehet, csak nacionalizmussal válaszolni a nacionalizmusra. De csak akkor fogadom el, ha a kényszer szülte kompromisszum mögött hat és dolgozik az irtózás az ilyen, és hasonló válaszoktól. C sak így kerülhető el az, hogy belecsavarodjunk egy öngerjesztő nemzetieskedő örvénybe. És mégegyszer állítom, amit már írásom elején kijelentettem: hiába gyötör napi fájdalmakkal nemzetünk és nemzetiségi sorsba jutott nemzettársaink sorsa, előbbre csak akkor haladhatunk, ha a békés modernizációt, a fejlődést, a gazdagodást te- kintjük elsődlegesnek. Csak | az éhes farkasok kapdossák | egymás inát, jóllakva az őz- | gidát sem bántják. A TARTALOMBÓL:______________ • Akit rabul ejt a szívdobogás • Tavaszi fesztivál O Levél Turinból • Egy pályakép relikviái Bem apó csata előtt utolsó eligazítást tart Egykori rajz
