Kelet-Magyarország, 1994. február (54. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-26 / 48. szám

Vér, könny, reménytelenség Don McCullin és a szellemek • Brit művész fotókiállítása az Ernst Múzeum termeiben lat, se ember, csak biblikus fé­nyek. Valamennyit somerseti házának kertjéből fényképez­te. „Az a jó bennük, hogy sen­ki sem hal meg ezeken a fel­vételeken” — jegyzi meg a művész. Nyitott égboltok Valamennyi képét maga hívta elő, maga nagyította. S minden negatívját ott őrzi ma­gányos otthonában. Számtalan könyve (Hazatérés, 1979, A palesztinok, 1979, A sötétség szívei, 1980, A nyitott égbol­tok, 1989) jelent meg és a kiál­lítás után most újabb kötete ér­lelődik. Valami olyan címmel, mint Szellemekkel hálván. Utalva a lakásában lévő ne­gatívokra, amelyekről minden éjjel kilépnek a meggyilkoltak és a gyilkosok szellemei. McCullin pesszimistának vallja magát, mégis optimistá­nak kell hinnünk, hiszen fo­lyamatosan fotózik, holott an­nak eredménye csak lassan mutatkozik meg, és az ember­telenség továbbra is létezik — véli Pan Roberts, a Királyi Fo­tográfiai Társaság kurátora, aki e kiállítás eredetijét 1991- ben Bathban rendezte meg. Aztán elindult Kelet-Európa nagyvárosaiba az anyag, s így jutott el végezetül hozzánk is. Kelet-Európa többszörösen is érintett és érdekelt e fotók láthatásában. Akkoriban, ami­kor McCullin képei a The Ob- serverben és a The Sunday Times hasábjain megjelentek, hozzánk aligha jutottak el ezek a folyóiratok. A tények és képi ábrázolatuk is csak ideológiai szűrőn keresztül voltak hozzá­férhetők. Ami napjaink véres és feszült kelet-európai légkö­rét illeti, az sajátos aktualitás­sal tölti be a kiállítótermet. Végezetül egy sajtótörténeti tény. Don McCullint tizen­nyolc évi alkalmaztatás után 1983-ban elbocsátották a The Sunday Times-tól, miután ösz- szetűzésbe került az új szer­kesztővel, aki csak az élet nap­sugaras oldalait kívánta meg­jelentetni a magazinban. Azó­ta a fotográfus szabadúszó. Tájakat és csendéleteket fény­képez. Meg Indiába jár, ahol az eltűnőben lévő kultúrák emlékeit akarja megörökíteni. Budapest (MTI) — Az egyik képen kiszáradt emlőjű anya szoptatja csecsemőjét, a másikon csonttá aszott gyere­kek állnak (hiába) sorba élele­mért, a harmadikon szétlőtt testű katonát vonszolnak ma­guk után társaik. És így to­vább. Vér és könny, kimerült­ség és reménytelenség, nyo­morúság és halál. „Azt hiszem, ez volt a leg­borzalmasabb helyzet azok közül, amikor gyerekekkel áll­tam szemben. Besétáltam egy biafrai táborba, ahol nyolcszáz gyerek várt arra, hogy meg­haljon” —- kommentálja azt a fotóját Don McCullin, ame­lyen egy csonttá soványodott, albinó fiú áll sorstársai gúnyo­lódása közepette. Feneketlen a nyomor * A tévéhíradók borzalmain edzett közönség is döbbenet­tel, könnyeit nyelve járja vé­gig az Emst Múzeum termeit, ahol most március 6-ig láto­gatható a brit Don McCullin retrospektív fotókiállítása. A majd kétszáz fekete-fehér fény­kép jó része olyan helyszíne­ken készült, ahol háború folyt, ahol feneketlen a nyomor: Cip­rus, Kongó, Vietnam, Kam­bodzsa, Beirut, Libanon, Biaf- ra, Észak-írország, Uganda, Kí­na, El Salvador—jelzik a feli­ratok, amelyek részletes ma­gyarázatát is adják a képen lá­tottaknak. Például így: Phnom Penh, Kambodzsa, 1975. Egy kambodzsai feleség szorítja magához katona félje holttes­tét, akit a Phnom Penh-ért fo­lyó csatában öltek meg, vagy: Biafra, 1970. Éjszaka született csecsemő. Az anya reménytel­jesen várakozik az orvosi se­gítségre, hogy elvágják a köl­dökzsinórt, és élelmet kapjon. Hiába várt. És még egy: Quar- antina, Beirut, 1975. Keresz­tény milicisták gúnyolódnak egy halott kislányon, akit az egyik csatában gyilkoltak meg. Noha háborús képek ezreit készítette McCullin, nem tart­ja magát haditudósítónak. Fő­leg nem olyan hadifényké­pésznek, mint a maiak, akik egymás könyökébe érnek. „Amikor én kezdtem, nehezen jutottam el a helyszínekre. És egyedül álltam ott, teljesen közel az emberekhez” — mondja, amikor a budapesti megnyitón az újságírók kérdé­seire is válaszolt. És noha bár­melyik nap újra elmehetne egy háborúba, merthogy ilyen a vi­lág, mindig van vérontás, gyű­lölködés, egyszer csak eljön a sokat megélt fotográfus életé­ben is egy pillanat, amikor nem akar több halott gyereket, síró asszonyt látni. A virágok hervadása S hogy akkor mit csinál? Továbbra is szomorú, többnyi­re sötét tónusú fényképet. Tá­jakról, csendéletekről. Ám ezeken is áttör a magány, a szégyen, a lelkiismeretfurda- lás. A virágok hervadásnak in­dultak, a tulipánoknak letört a fejük, a tájakat felhők lengik be, szél fújja a lombjavesztett ágakat. Nincs a képeken se ál­Bangladesi férfi koleragyanús felesé­gét cipeli a határon túli ideiglenes kór­házba, India, 1971 Huszonnégy éves anya üres emlőjét szopó csecsemőjével, Biafra, 1969 Reprodukciók ...........”............................................................. és a gorillák .. bizonygatván, hogy szexi nő volt annak idején, nyaranta út­törőcsapatot vezényelt a Bala­tonhoz, s olyankor egyetlen éj­szakát sem töltött egyedül... Ezúttal anyja utazott el. Mondta, hogy valamikor dél­után megjön. Csak ez a roha­dék műhely csendesedne már el! Háttal feküdt a kapunak, így csak azt vette észre, könnyed papucs csússzon a füvön. Csaknem ijedten fordult meg, s ekkor csodálkozott el igazán: Anita állt előtte, a vállalkozóék nyúlánk, szőke lánya. Úgy tűnt, mintha a lány is zavarban len­ne, mosolyogni próbált. Eddig a köszönését is alig fogadta. —Ne haragudj, hogy bejöt­tem —mondta a lány. —Haragról nincs szó. — Nagyon utáltok bennün­ket? — Megköszönnénk, ha ré­szünk lenne egy kis nyugalom­ban. — A fiú maga is csodál­kozott, hogy ilyen árnyaltan és mégis hajszálpontosan fogal­mazott, miközben könyökével a fészer felé bökött. — Ez itt meg fog szűnni. Vele a zaj is. Pillanatnyi csend támadt. A lány minden átmenet nélkül megkérdezte: —Nem adnátok el a házato­kat? —Nem tudom — mélázott a fiú. —Anyuval kellene beszél­netek. — Vele is fogunk, bár nem lesz könnyű. Miután feljelen­tett bennünket a polgármesteri hivatalnál... Anita, mintha csak mostan­ra gyűjtött volna kellő bátor­ságot, váratlanul a fiú mellé keveredett. — Jé, mit olvasol? Miféle nyelven van ez? — Angolul — mondta a fiú, s önmagának sem akarta be­vallani, jólesett neki a lány törleszkedő közelsége. Apró, feszes, szabályos a melle — a fiú érezte, amint karjához szorosan hozzányo- makszik. A lány hangja egyre jobban átmelegedett. — Nekünk, kettőnknek nem kellene gyűlölnünk egymást— duruzsolta. A fiú válaszolni akart, ám ekkor oldalt megrezzent a fa- gyalbokor, s előlépett mögüle az egyik gorilla. A vörhenyes. — Anita, te most menj haza — mondta pösze baritonján. A lány szempillája furcsán meg­rebbent, s ellibegett a kapu fe­lé. A fiú meglepetéséből még fel sem ocsúdott, amikor megje­lent a másik gorillá, a ritkás fekete szakállú. Rosszat sejtett. Fölkelt, a plédet mintegy ösz­tönösen védekezésül maga elé fogta. A két gorilla közrefogta, menekülésről szó sem lehetett. — Volt engedély udvarolni? —kérdezte a vörhenyes. „Kár volt elbliccelnem a ka­rate-tanfolyamot’’ —villant át a fiú agyán, s álián épp ekkor csapódott a vörhenyes ökle. Erezte, hogy a szája felreped, a vér sósán, ragacs osan szivá­rog a fogai közé. Még maradt benne annyi lélekjelenlét, hogy könyökével teljes erővel gyomorszájon taszítsa a fekete szakállast. Az egy pillanatra összegörnyedt, sziszegett a fáj­dalomtól, de eközben a fiúra rontott. — Te szarházi, betakarlak, mint Moszkvát a hó — makog­ta. Menekülni próbált, de el­gáncsolták. Rugdosni kezdték. Mielőtt elájult volna, az jutott eszébe, hogy anyja évenként szeptember elején napokon át áradozik: milyen aranyosak, milyen kedvesek a kicsi el­sősök. Vajon ezek itt szintén a tanítványai voltak? Mivé válik az ember, mire felnő? C sak akkor kezdett magához térni, amikor anyja el- szörnyedve fölé- hajolt. Aztán há­nyingere támadt, mintha a tor­kára csomósodott volna ez az egész elmocskosodott, roha­dékká vált világ. Kincsek tárháza A lélek és az anyag, a rész és az egész Tóth Kornélia Budapest (KM) — A ha­zai könyvpiacon ritkán arat magyar szerző akkora sikert, mint ez Müller Péter eseté­ben történt. A tavalyelőtti karácsonyi vásár egyik slá­gere a Kígyó és kereszt című kötete volt, a szeretet leg­utóbbi ünnepe előtt vehettük a kezünkbe a Lomb és gyö­kér című könyvét. A lélek és az anyag, a rész és az egész viszonya, s mindenekelőtt az derül ki a művekből: az élet­ben semmi sem történik vé­letlenül, s előbb vagy utóbb rá kell jönnünk a dolgokat mozgató törvényszerűségek­re. Ebben a megismerési folyamatban nyújt baráti ke­zet az olvasónak az 57 éves szerző. Zugló egyik családi há­zában, a tetőtérben beren­dezett, keleti tárgyakkal és gazdag irodalommal ottho­nossá varázsolt dolgozószo­bában beszélgetünk. A szel­lemvilággal kapcsolatot ápo­ló, földi méreteinktől tágabb dimenziókban gondolkodó Müller Péter nagyon egy­szerű, hétköznapi szavakkal és fogalmakkal világítja meg az ember helyét és szerepét ebben a világban. Beszél a hűségről, saját példáját hoz­va fel. 0 19 évesen ismerte meg a feleségét, aki azóta is a társa. Hűségről szólva em­líti a munkahelyét (az elsőt), a Madách Színházat, ahol ma is dramaturg. Utal rá, hogy a hazájához való hűség szá­mára ugyanolyan fontos, mint az éltető víz mindannyi­unknak. — Ellentétek egymásra- hatását kísérhetjük figyelem­mel mindenütt, ez viszi előre a világ szekerét. Már az ős­keresztény gyülekezetekben fel lehet fedezni a széthúzás­nak, a meg nem értésnek, s az ellentmondásnak a gyö­kereit. S ezt levezetem bár­milyen eszménél, beleértve akár a kommunizmust. A forrásnál ugyanis minden tiszta, később viszont a fo­lyamatba disszonáns elemek vegyülnek, s utána minden elromlik. Nem kivétel ez alól az ember sem, ezért én meg­nézem a szívemet, s megke­resem, hol az a pont, amely­től én hazugságban élek, amikor az ember beáll egy eszme mögé, s azt hiszi, hogy ő az. Pál apostol a híres korintuszi levelében figyel­meztet: semmit nem érnek a spirituális képességek, ha nincs bennünk szeretet. A hindu Patandzsali azt mond­ja: a képességek semmit nem érnek, csak akadályok az úton, s aki megtapad ott, s nem tud továbblépni, jobb, ha el sem indul. — A magas világ épp­olyan egyszerű, mint a mi­enk. Egy fontos dolog van, az, hogy meg kell tanulnunk szeretni. Egyéni, családi, tár­sadalmi életünk kormányzó erejévé kell válnia a szeretet­nek, ennek az agyonkopta­tott, unalmassá szürkített, vallási mázzal beburkolt fo­galomnak. Ha az ember megismeri a dolgokat moz­gató jelenség valódi arcát, ha megfejti ezt a rejtvényt, min­dent megfejtett. Annyira, hogy magát az Istent is meglátja. Épp ezért én nem azt nézem, hogy valakinek milyen ismeretei vannak, mennyit olvasott, milyen spirituális titkokat tud, nem érdekel, milyen Istenről be­szél, mert az még nem biz­tos, hogy az az övé, hanem, hogy ki vagy te? Hol tartasz az életeddel? Eljönnek hoz­zám, kérdezgetnek a túlvi­lágról, a szférákról, hogyan történt a világ teremtése, s hamarosan arról szól a be­szélgetés, az illetőt elhagyta a férje, gondjai vannak. S akkor a magasabb világok titkainak kutatása helyett azt javaslom: nézzük, miért nem tudtad megoldani az életed­ben jelentkező problémákat, mint sorsfeladatokat. Mert ha ezt meg tudod oldani, a nagyot is megtudod. Sokan a sorsuk elől menekülnek az ezotériába, a spirituális isme­retekbe, de megfeledkeznek arról, hogy adva van a hét­köznapi életük, amit képte­lenek átalakítani. így fordul­hat elő, hogy a valóságos életük helyett egy álomvilág­ban élnek, ahol jól, rosszul eltájékozódnak, közben nem veszik észre, hogy amire születtek, az nincs megold­va. Isten azon múlik, hogy nézünk a másik emberre, hogy viszonyulunk a gye­rekünkhöz, hogy tudjuk har­móniába hozni önmagunkat, külső-belső problémáinkat megoldani. — Az írónak ismernie kell az életet, el kell tudni igazod­nia a lélek rejtelmeiben. Az én elődeim Dantontól Ham­vas Béláig, Pál apostoltól Babits Mihályig, Beethoven­től, Shakespeare-tői kezdve Ady Endréig más-más sza­vakkal, de ugyanarról a kér­déskörről mondják el tapasz­talataikat. Ezzel a kinccsel az emberi szellemtörténet óriá­sai mindig is foglalkoztak. □ Milyen élmény hatására kezdett foglalkozni szellem- tudománnyal? — Mióta az eszemet tu­dom. Kiskoromtól csodála­tos boldogságban éltem, s tudtam, hogy Istennel va­gyok. Biztonságérzetemet sose tudom meghálálni. Mindig elrejtettem spirituális élményeimet, bár a korábbi műveim is hemzsegnek a szellemektől. (Doktor Hertz, Mária evangéliuma). Bár a közönség mesének érzi, de így volt ez Shakespeare ese­tében is. Erre a két könyvre most érett meg Müller Péter, megérezték ezt az olvasók. Pontosan azt mondta, ahol most tart az életével, a gon­dolataival. A személyiség hitele avatja igazi cseme­gévé. A sok ismeret, meditá­ció, próbatétel összeért. A témát lezárni nem lehet, az ember és ember viszonya, a lelkek kapcsolata a most készülő Te és én című könyvében válhat az olvasók szellemi kincsévé. (Müller Péterrel Nyíregy­házán március 16-án a vá­rosi művelődési központban találkozhatnak az érdeklő­dők.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents