Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
A KM vendége______________ Zorán 30 éve Egy régi Zorán-kép Archív felvétel MTI Press — Ágálok az apolitikusság ellen, mert aki hallgat, az elveszti a jogát ahhoz, hogy később véleményt mondjon — véli Zorán, aki harminc éve lépett a pályára. Az ünnepelt énekes-zenészt turnéján kértük számvetésre. — Már januárban hozzáfogtam egy programcsomag összeállításához — mondta. — A Pesti Vigadóban öt koncerttel kezdődött 1993, majd egy országos koncertturnéval folytatódott, és a Budapest Sportcsarnokban is közönség elé léptünk. Az elmúlt harminc év címmel a napokban jelent meg egy kazetta, egy video és az anyag CD-re is került. A három évtizedről szóló könyv első részében Koncz István, pécsi újságíró barátom ír benyomásairól, majd Zalatnay Cini szólaltat meg olyan embereket, akikkel valamilyen kapcsolatban álltam. A harmadik részben sajtóemlékek, különböző dokumentumok kaptak helyet, végül pedig sok-sok kotta. A válogatás ötven dalát kicsit hézagpótlónak is szánom, mert a kották úgy ahogy megjelentek, de a szövegek nemigen. Az volt ugyanis a koncepció, hogy a dal elénekelve elmegy — a problematikus dalokról van szó —, de leírva már fennakadna a cenzúrán. Nos, ez a programcsomag az én számvetésem. □ A forró hangulatú, teltházas koncertek, lemezeid azt bizonyítják, sztár vagy. A sikert, ezt a jó értelemben vett sztárságot miként éled meg? — Némely szakíró anti- sztámak tart. Ez egyébként engem nem sért, és sohasem tiltakoztam ellene. Éppen ezért, mert a sztárság fogalma ma már gyakran vegyül a botrányosság bizonyos színezeteivel. Én mindig óvakodtam attól, hogy bármilyen botrányba keveredjek. Ez nem került különösebb megerőltetésembe; 'egyszerűen ilyen vagyok. Egy nagyobb nyilvánosság előtti szereplés után — amit jelenthet színpad vagy műsorvezetés a Calypso rádióban — furcsának tűnhet, pedig így van: szeretek magánember maradni. Ez persze nem sikerül, csak a lakásba zárva maradhatok meg magánembernek. □ Ha hazatérsz, mit csinálsz? Milyen a magánember, Zorán? — Nagyon szeretek otthon lenni. Barkácsolni, számítógéppel foglalatoskodni, zenét szerezni, olvasni, színházba járni. Kislányommal szemben viszont óriási restanciáim vannak, hiszen ő már alszik, amikor vidékről megérkezem, s amikor iskolába indul, akkor pedig én vagyok még az ágyban. □ Visszatérve a harminc év dalaira: némely szöveg jelentéstartalma jócskán változott az évtizedek alatt... — Dusán azokat a témákat írja meg, amelyeket az adott pillanatban aktuálisnak érez. Ez külön szerencse, és az ő tehetségét dicséri, hogy ilyen szempontból nemcsak időtálló gondolatok kerülnek papírra, hanem sokszor még új értelmet is kapnak a szövegek. így több síkon működő mondanivaló van elrejtve a sorok között. Ahogy változik a világ, néhány dal valóban más és más értelmet kap. Új életet kezdenek el élni... Tudatosan próbálom távol tartani magam a napi politikától, bár abszolút politizáló alkat vagyok. A környezetemben mindenki tudja rólam, hogy miről mi a véleményem. De ebben az agyonpolitizált világban, amiben élünk, és ami logikus velejárója mindenféle fordulatnak, úgy érzem, hogy a dalok csak akkor maradnak hitelesek, ha nem csatolódnak valamilyen politikai irányzathoz. Mert ha így történne — belépnék egy pártba például —, akkor attól kezdve hiába születnének ezek a dalok, és íródnának magánvéleményként, akkor már soha többé nem maradnának azok. A legtöbb ember azt hinné, hogy én annak a politikai irányzatnak a szócsövévé váltam. A múlt rendszerben sikerült megőriznem a párttól, a hatalomtól való függetlenséget, úgy érzem, megéri ezt ma is megtartani. Ágálok az apolitikusság ellen, mert aki hallgat, elveszti a jogát ahhoz, hogy később véleményt mondjon. Az én eszközöm az, ami a színpadon zajlik, és ami lemezeken jelenik meg. □ Mi a véleményed a parlamentben ülő művészekről, alkotókról? — Becsülöm bennük azt a bátorságot, hogy politikai szerepvállalásukkal művészi pályafutásukat képesek valamilyen módon kockáztatni. Mert nemcsak az idejüket rabolja el ez a munka, hanem megnehezíti a művészi karrierjüket is. A politikai szerepvállalással járó kockázatvállalás óhatatlanul átvetődik művészi munkájukra is. Ma még távol vagyunk attól, hogy a politikából való kiszállást ne bukásnak érezze a közvélemény. Jogosak tehát azok a félelmek, amelyek egy-egy művészemberben megnyilvánulnak. Saigoni pillangókisasszonyok Hamar Péter Az Indokinát egyszer meg kell nézni, mert szép film. Aztán nyugodtan el lehet felejteni, mert semmi megjegyezni érdemes nem található benne. Bár az a legvalószínűbb, hogy szándék nélkül is elfelejtődik, a történet kihullik a néző emlékezetéből, s nem marad más a nyomában, mint az a sajátos keleti hangulat, amely mintha divatba jött volna mostanában a mozivásznon. Pedig óriási csinnadratta szólt Regis Wargnier filmje körül; az amerikai és a francia díjosztások idején annyi szó esett róla, mintha az évtized szenzációja lenne. Egyre több okunk van azonban fenntartásokkal fogadni azt a perzsavásárt, ami fesztiválok és szoborosztások idején történik, mert az érdekek keresztbe- kasba szabdalják a viszonyokat, vannak hatással az értékítéletekre, manipulálják a piacot, tévesztik meg a mozinézőt. A háttérben pedig játszódik az az egyre nagyobb tétre menő mérkőzés az amerikai és az európai film között, amelyben a jó öreg kontinens ugyancsak vesztésre áll, ahogy az abból a nyilvánosságra hozott levelezésből kitűnik, amelyben az egyik oldalon Scorsese és Spielberg, a másikon Bergman, Wenders és Szabó István sorakoztatja fel érveit. Az Indokína európai film, a franciáké, ám tagadhatatlanul amerikai mintára készült. Hogy kimondva-e vagy kimondatlanul, nem tudni, de mindenképp a Távol Afrikától lehetett a példa. Ez könnyen ellenőrizhető, hiszen Sidney Pollack filmje mostanában újra a televízió képernyőjén szerepel. De mivel a Karen Blixen történetét feldolgozó melodráma is inkább érzelmi túlhangoltságával és üzleti sikerével, semmint művészi értékeivel hívta fel magára a figyelmet, nehéz eldöntenünk, mire áhítozott inkább mintakövetőben Wargnier. A történet a francia fennhatóság alatt álló Vietnamban játszódik, közel negyedszázadot fog át a ’30-as évek elejétől 1954-ig, a genfi döntésig, amely az ország kettéválását szentesíti. A történelem mindvégig ott lappang az események hátterében, de aki Fran- cia-Indokína históriájában akar elmélyedni, lehetőleg más forrást válasszon. Mikszáth úja A beszélő köntös utószavában: „A mese benne a fő: a történelmi események csak mint színek bukkannak föl mögötte... Néhol színeket hoztam a kaftányhoz, másutt a kaftányt vittem a színekhez Wargnier nagyjából hasonlóan gondolkozhatott, bár a kaftány helyett nála egy francia tengerésztiszt szerelmei adják a viszonyítási pontot. Pedig ha minden igaz abból, amit a világsajtó a filmről közreadott, akkor a vietnami lány, a két nagy szerelem közül az utóbbi, valós személyiségről mintázódotL Ó a Vörös Hercegnő, aki az 1954-es genfi tárgyalások egyik részvevője volt. A nagy szám természetesen a másik l’amour, amely a tengerésztisztet a kaucsukül- tetvény tulajdonosnőjéhez fűzi. A hölgyet, aki francia, bár a történet szerint soha nem járt Franciaországban, Catherine Deneuve alakítja. Ha véletlen valaki nem tudná, a színésznő ötvenéves. Már nem az a hamvas szépség, mint aki volt a Cherbourgi esernyőkben, nem az a démoni nő, aki a Mississipi szirénjében megjelent, de kétségtelenül jól mutat még mindig. Az igazság azonban az, hogy Francois Catonné, az operatőr igen csínján bánik a premier plánokkal, ha Deneuve a képben megjelenik. Ő tudja, miért. A nézőnek el kellene hinnie, hogy a 160 percben megjelenített negyedszázad alatt a központi hősnő külsőleg szinte alig változik. Az Indokína azért nem érheti el a kívánt hatást, mert alkotói nem jól figyelték meg a műfaji törvények érvényesítésének szabályait az amerikai mintából. Nincs ennek a filmnek egyetlen hőse sem, akivel úgy istenigazában azonosulni lehetne érzelmileg. Deneuve szerepe és valójában alkata szerint is hideg szépség. A súlypont később róla áttevődik a francia tengerésztisztre, majd az ültetvényesnő neveltlányára. A tiszt rejtélyes körülmények között meghal, a neveltlányból Vörös Hercegnő lesz, aki a politikai karrier kedvéért odahagyja a gyerekét, akit — immár pótnagymamaként — a Deneuve alakította asszony nevel fel. Mint a váltóbotot, adják tovább egymásnak a központi szerepet, de ennyi érzelmi váltást egyetlen néző sem szívesen vállal. A vietnami tájak szépsége részben kárpótolhatja a nézőt, és csak véletlenül jut eszünkbe: ezek az Apokalipszis most tájai is. De ez már a történelem másik fejezete. Könyvespolcunk Sobor Antal: Párizsban szép a nyár Horpácsi Sándor A minap hallottam egy anekdotát. A csattanóját mondom el. Bejött egy ember — jelentik a háziasszonynak. Az nem ember, hanem tanító — helyesbít az úriasszony. Rendszerek változhatnak, birodalmak összedőlhetnek a szomorú poén érvényessége csak nem akar megszűnni. Ma sem, amikor mindenki vállalkozik, ki így, ki úgy ügyeskedik. Sobor Antal novelláinak hősei nem buták, nem ügyefogyot- tak, csak éppen nem ügyesek. Pedagógusok. A címadó novella francia tanára, több okos tanulmány szerzője még soha nem látta álmai városát: Párizst Fiatalon (ötvenes évek) nem gondolhatott rá, mert elzárta a vasfüggöny. Később az ’56-os szereplését nem bocsátják meg neki, nem is álmodhat útlevélről. Most, nyugdíj előtt kínálkozna egy olcsó társas út, de kiderül, hogy most meg nem telik rá, mert segíteniük kell a szintén pedagógus gyerekeiket. Az ifjú kémia-bilógia tanár (két gyerek apja) örömmel vállalja el, hogy behordja a fát a villatulajdonosnak, a másiknak befesti a víkendházát, mert az iskolában nem keres ennyit. (Váratlan munka). Nesze neked tudományos munka, önművelés, kikapcsolódás — értelmiségi lét. De ezt nem Sobor mondja, s pláne nem ilyen indulattal, iróniával. Történetei „egyszerűek”, a szó hagyományos értelmében hétköznapiak, hősei kisemberek. Nagyon kevéssel beérik, beérnék, de a Sors vagy elspórolja, vagy csak későn adja meg, amikor már nem telik örömük benne. Sobor prózája a leghagyományosabb. Tömörkény, Móra, Kosztolányi, Móricz nyomdokain halad, mintha mi sem történt volna Franz Kafka és Örkény óta. Ez nem feltétlenül negatívum, elmarasztalás, hisz a járt, kitaposott úton is nagyon jól lehet még járni. Módszere az, hogy a történetet leheletnyivel megemeli, s ez a lebegés Inaivá teszi. Az éjj^l hazamennek a katonák fiatal hadnagya hazaengedi eltávozásra a katonákat a Voronyezs melletti lövészárokból azzal a paranccsal, hogy reggelre jöjjenek vissza. S a katonák nekivágnak a nagy orosz hómezőnek, reggel pedig jön a nagy támadás... A főhadnagy nem tartja képtelenebbnek a parancsát, mint mi a háború képtelenségét, a kegyetlen valóságot, hogy a magyar bakák ott fagytak meg a lövészárokban, s csak a gondolataik, vágyaik szállhattak haza, szeretteikhez. így is lehet írni a háborúról, hősi pátosz nélkül. Mert van-e fontosabb a hazának, mmt megölelni az asszonyt, megsimogatni a gyerekek fejét, megkapálni a kertet, ve- csemyére meghúzni a harangot? Sobor novelláinak, életképeiken az a varázslatos, hogy akár mi is elmondhatnánk, mert velünk is megtörténnek ezek az esetek. Valaki elhagyja a kalapját (A kalap), s mire megtalálják a gazdáját, aki nem híres professzor, mint hiszik, hanem nyugdíjas virágárus, az csendben meghal. Sokszor azt se tudjuk, hogy milyen nap is van (Egy nő az ablakban), mint ahogyan semmit se tudunk (jól) a mellettünk élőkről. (Aurél), mert sokszor éppen nem az a nyerő, akiről azt hisszük (Signor Carpatti). Kiszíneződik, felértékelődik a múlt az idő előrehaladtával, eljelentéktelene- dik, egybemosódik a jelen (Nagyapa vonatra vár, Nagyapa az unokájával strandra kidül). A kis repülők fiatal óvónője katonásan sorba állítja a kicsiket, játszanak repülősdit, de azok nem akarnak katonás rendben játszani. Ők még tudják, hogy fantázia nélkül nem megy a dolog, kötelékben megbéklyózva nem lehet felszállni. (Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár) A Ofcfet-Magyarország hétvégimeíTékfete •• - ^ 1994. január S. Új film «Január 13-tól látható a mozikban a Zsarulesen 2. című amerikai film Richard Dreyfus és Emilió Estevez főszereplésével Intercom felvétel
