Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
- - — 1994. január 8. Barangolás egyszer is pánikat fogjon a kiskocsi vagy szán elé, azon járja be a környéket. A Fedor gyerekeknek ez természetes! A kicsi egyéves volt, még alig totyogott, de már keservesen sírt, ha levették a lóról. Nellike korábban a Taurusnál, majd az Agrogépnél dolgozott, gépelt és tolmácsolt. Nagyon szerette mindkét munkahelyét, az Agrogéphez hívták is vissza, de a három gyerek miatt úgy döntött: inkább valami más foglalatosság után néz, nem akarja a kicsiket kora hajnalban ébreszteni, s már fél hétkor óvodába, iskolába vinni. Vettek hát a nyáron egy büfét a KGST-piacon. A házukban hét éve laknak, addig férje édesanyjával éltek együtt. Teljesen komfort nélküli volt a ház, amikor megvették, s maguk erejéből varázsolták olyanná, amilyen lett. Nem akartak kölcsönt felvenni, apránként gyűjtögettek, mindig annyit haladtak előre a felújításban, amennyire a pénzükből futotta. Igyekeztek úgy berendezni a házat, hogy minél kényelmesebb, komfortosabb legyen, s túlzás nélkül állítható, sok háziasszony irigykedve nézné a konyha berendezését, ahonnan karácsony óta már a mosogatógép sem hiányzik. Egy öttagú családban egy ilyen szerkezet aranyat ér! Jócskán elidőztünk Fedo- réknál, ideje hát tovább menni. Zavarkodjunk egy kicsit Szikszói Jánoséknál. A szó szoros értelmében zavarko- dunk. mert rosszabbkor nem is érkezhettünk volna: a gazdasszony épp tésztát nyújt a túrós süteményhez. A sütő felől pedig mennyei illat árad: „alakul” odabent a mákos és diós beigli. Szikszai bácsi már nyugdíjas, felesége munkanélküli, előtte mindketten a nyíregyházi honvédkollégiumban dolgoztak. Két gyermekük rég kirepült a családi fészekből, fiuk Tiszavasváriban, lányuk Nyíregyházán lakik. Szikszaiék laktak Halmos- és Bedő-bokorban is, de azért költöztek Zomboriba, mert közelebb esik a városhoz. Most egyébként itt van náluk a kisunokájuk, a szünidőt gyakran tölti Zomboriban — a nagyszülők nem kis örömére. Néhány házzal odébb, a kerítés mögül két kutya ugatva rohan elém. A kicsi a hangosabb, de barátságosnak tűnik. Társáról nem állítanám ugyanezt. — Jöjjön csak bátran, délben már haraptak! — kiált felém nevetve az elősiető gazda, de a biztonság kedvéért azért hátraparancsolja őket, engem pedig terel a házba. Zomborszki András — mutatkozik be. Nagyapja, apja még y-nal írta a nevét, de ő már csak simán i-vel. — Ez nem falu! -—javítja ki a nyelvbotlásomat - Ez bokor! Nehogy elírja, mert megsértődöm! - kacsint huncutul. Persze, hogy is lehetne falu, amikor mindössze 27 házból áll az egész, utca sincs, csak házszám. Itt mindenki ismeri egymást. Én meg közben azon töprengek, honnan ismerhetem a feleségét. Aztán mindkettőnknek beugrik: a piacról. Zöldséget árul. Két gyermekük van, már mindketten családot alapítottak. Fiuk a diplomamunkáját úja, Drezdában tanul közgazdásznak. Egy évfolyamtársát vette feleségül, s már gyermekük is van. — Voltunk Drezdában meglátogatni a fiunkat, ellenőrizni kellett! Mondtam neki: megyek szülői értekezletre, megkérdezem az osztályfőnöktől, egyesből vagy ötösből van több (ott fordítva osztályoznak), csak azt nem tudtam, hogy beszéljek vele — kacagja el magát András bácsi. Már négy éve nyugdíjas, 26 évig traktoros volt a Ságvári téeszben. Felesége, Júlia háztartásbeli, de férjének erre is van mondókája: — Ö nem csinál semmit, én tartom el — s szeretettől sugárzó szemmel néz asszonyára. — Anya! Hozzál csak egy kis bort a vendégnek. Ja, kocsival van? Akkor konyakot. Az embernek nem szabad elhagynia magát. Persze, hogy vannak problémái, de azokat mellőzze. Átéltem én a Horthy-rendszert, a Rákosit, a Kádárt meg a mostanit is. 12 éves voltam, amikor apám 37 évesen meghalt. — Voltak nehéz évek — veszi át a szót felesége — Mi kulákok voltunk. Akinek huszonöt holdnál többje volt, már kuláknak számított a család, s nekünk mindössze egy öllel volt több. Férjem polgáriba is járt, én csak 8 osztályt végeztem. Hiába szerettem volna tovább menni, nem vettek fel. — De aztán bíróságra nem megyünk, úgy tessék írni! — kottyant közbe a gazda. — Feleségem füzesbokori. Hogy mennyit kellett járnom utáCservenyák Katalin E gész úton az járt a fejemben: miért pont most kellett nekem elindulnom. Ilyen ronda, nyálkás, sáros, csúszós, bo- rongós időben, amikor feketén meredeznek a szürke ég felé a fák kopasz ágai, varjak károgásától hangos a mező, legjobb otthon, a meleg lakásban. Ott is csak behúzott függöny mögött, hogy legalább ne tudjam, mi van odakint. Nem is kívánkoztam messzire. Csak egy közeli tanyára. Az első kereszteződésnél rögtön jobbra. Hopp! Fék! Ez itt, az úton, három liba. Kár lenne értük. Már csak azért is, mert úgy pózolnak, forgolódnak, nyakukat nyújtogatva kelletik magukat, hogy elő kell kapnom a fényképezőgépet. Erre vártak csak: fél lábon egyensúlyozva máris bemutatják, amit nyáron a gólyától eltanultak. Buták! Repültek volna inkább vele, legalább most nem kellene fagyoskod- niuk. Na, de még mielőtt azt gondolná a kedves olvasó, hogy Libabokorba tévedtem, gyorsan ki is mondom: ez a három liba bizony zombori- bokri „lakos”. És most kedvük szottyant egy kis járásra. S mivel nem akartam őket sokáig feltartani, hát gyorsan búcsút vettünk egymástól. Egy szép kis porta előtt álltam meg. A kapu tárva-nyitva, hát beléptem. Cipőm sarkának kopogására fiatalasz- szany sietett elém, s már tessékelt is beljebb. Vagy öt perce beszélgettünk, amikor arra terelődött a szó, vajon melyikük - ő, vagy a férje - idevalósi. Elmosolyodott. O ugyan nem! Hogy-hogy nem vettem észre a beszédén már rögtön a legelején?! Fedor Andrásné ugyancsak messziről jött férjhez Zombori-bokorba: Németországban, Drezdában nevelkedett. Lánykori neve pedig Wenczel Cornelia. Eleinte nagyon szokatlan volt itt az élet, hisz a város sokkal nagyobb, komfortosabb, modernebb, de aztán gyorsan megszokta, megszerette a vidéket. Első férjével — aki a volt NDK-ban dolgozott — költözött Magyarországra, de nagylánya még odakint született. Azután elváltak, s néhány év múlva újból férjhez ment. Második házasságában még két kislánya született. Szóba sem került, hogy elköltöznének valaha is Zom- bori-bokorból. Férje elmoz- díthatatlan innen, annyira szereti. Ha csak néhány napra kell valamiért elutaznia, még meg sem érkeztek, máris vágyik vissza. Igaz, nekik helyben adott mindaz, amiért mások kilométereket megtennének: kilenc ló áll az istállóban, akkor pattannak a hátukra, amikor csak akarnak. S az is kiderül: Fedor András fogathajtó versenyekre járt korábban. Először csak egy pónijuk volt, aztán — hogy ne unatkozzon — vettek hozzá társat, aztán még egyet... Többször elhatározták már, hogy megválnak valamelyiktől a kilencből, de amikor komolyra fordul a dolog, mindig visszakoznak. S mit nem adna azért egy városi gyerek, hogy csak A SZERZŐ FELVÉTELE na! Gyalog, sárban, lóháton. — Míg fiatalok voltunk, sokat jártunk színházba, hol gyalog, hol biciklivel. Szilveszterkor csapatostul mentünk szórakozni a Halász csárdába — mondja Julika néni. — Rengeteget kirándultunk, utaztunk, kocsival, repülővel. Külföldön is voltunk: Moszkvában, Lenin- grádban, Rijekában, Lipcsében, Szocsiban, Grúziában, fürödtünk az Adriában. A férjem jól beszél tótul, a szlovákokkal, oroszokkal köny- nyen megérteti magát, a lengyelektől csak annyit kér, hogy kicsit lassabban beszéljenek. Sorolják az élményeket, nem győzöm kapkodni a fejem. Hajdan itt gyakorta ösz- szejártak az emberek, teadélutánokat, mulatságokat rendeztek az antal-bokori iskolában. Önmaguk szórakoztatására szerepeket tanultak, táncoltak, daloltak, zenészeket fogadtak. Az volt a szép! O dakint egyre alább száll a nap. Nyugtához közeledik. Érzi ezt a birkanyáj is, indul hazafelé. De nini! Ott meg két lovas közeleg. Az egyik lovon egy kislány, a másikon egy fiatalember, Harmann Mihály, aki Kelet- Magyarország bajnoka is volt már. Elégedetten veregeti meg a vasderes nyakát, s közben figyeli, hogyan boldogul tanítványa a másikkal. Jót kacag az elkapatott lovon, amikor az úgy dönt, elege van már a tanulásból, szépen visszaporoszkál a jó meleg istállóba. Neki van igaza... A ■Magyarország hétvégi meííék&tc ] 15
