Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
Merénylet az alispán ellen Végzetes szenvedélyek • Történelmi nevezetességű út • A Szécsényiek Szabolcsban (1.) Koroknay Gyula Az egyik 400 éves levéltári akta külzetén szokatlan megjegyzés olvasható: „Ezzel támasztotta Zathay Gáspár az eö igazat”. Az írásba beleolvasva első meglepetés a szép, tiszta, romlatlan, latin szavak nélküli régi magyar beszéd. Még nem készült el a Vizsolyi Biblia, de ugyanaz a nyelvi varázs árad a sorok közül bizonyságául, hogy a reneszánsz kor végén Szabolcs is jeleskedett iskolázott embereivel. És ahogy tovább olvassuk az aktát, egy különös történet folyamán az is kitűnik, hogy végzetes szenvedélyek is felfellángoltak. Azok az évtizedek voltak ezek, amikor Lo- sonczy Anna szó szerint kihajította a szentmártoni várból unokahúga, Várday Kata embereit; ekkor bontakozott ki Vay Istvánná tragikus szerelme Ibrányi Ferenc alország- bírónak' egy vajai jobbágya, Barta László iránt, s pár évvel később gyilkoltatta meg Tegzes Borbála Tiszakerecseny- ben, felesége udvarházában Bornemissza Miklós ónodi kapitányt. Szathy vagy Szatay Gáspár nem jelentéktelen családból származott. Apja, Albert többször viselt szolgabíróságot, magát pedig 1568-tól fogva kilencszer választotta meg a közgyűlés hites esküdtnek. Derék katonának is kellett lennie, mert néhány évre a káliéi vár megépítése után 1574- ben mint a vármegye seregének Kállóban lévő hadnagyáról történik róla említés. (Semmiképpen sem várkapitány, mint a nemrég megjelent Nagykállóról szóló kis monográfia állítja!) A vármegyei inszurrekciónak is többször belliductor-a, hadnagya. Sé- nyőn lakott, de három házasságával máshol is birtokhoz jutott. A nyírtura-kemecsei út az év bizonyos időpontjaiban nagyon szép tud lenni. Erős kanyarral hagyja el a falut, de nem megy le a Kálló patak völgyébe. Egy darabig kanyarog az erdős dombok közt — honnan még pár éve a túrái asszonyok gombát hoztak árulni a nyíregyházi piacra, majd egyesen nekiszalad a ke- mecsei hídnak. Az út bizonyos értelemben történelmi hely. Jó négyszáz évvel ezelőtt, pontosabban 1586. évnek Szent Lőrinc napján az út éppen nem volt oly néptelen, mint lenni szokott. Népes csapat vonult fegyveresen, karddal, lándzsával, mordállyal, a vállakon ál- talvetett farkas és tigrisbőrrel, hímzett csábrággal borított paripákon. A felkelt nemesi sereg élén Bogdányi Farkas Vid alispán és a vármegye hadnagya Szathy Gáspár haladt, őket követte a vármegyei „urak és nemesek”, azóta jórészt kihalt családok színe- virága: a szabolcsi alispánok hosszú sorából származó Alaghy Ferenc, a későbbi országbíró Alaghy Menyhért nagybátyja, Vay Péter a későbbi alispán, Bökönyi János később szintén alispán, különben cudar, indulatos ember. 1601-ben mint Vitéz Mihály vajda híve a vajda meggyilkolásakor ő is életét veszti, azonkívül Kércsyek, Rádyak, He- teyek a kíséretükben lévő jobbágyszolgáikkal, s szekereikkel. Minden bizonnyal Bog- dányból vagy Sényőről jöttek, ahol az alispánt és a hadnagyot vették fel. De most már adjuk át a szót a vármegye akkori ékes tollú jegyzőjének, Her- czeg Ferencnek, aki felvette az itt történtek kapcsán a vallomástevők mondandóját. Tehát: „Rády Boldizsár nemesember megesküdt, hiti után azt vallja: Timárrul mentünk Túra között és Kemecse között menőnk vala egész vármegy- gyéül, minthogy akkor az gonosz hírek haŰva, az király képe gróf urunk az vármegyéket felültette vala, az török hírekre való nézve. Igaz utunk- ban-mentünkben reánk jöttének és meglestenek, reánk támadónak tolvajul Kemecsey Miklós és Tegzes Sándor szol- gájokkal egyetemben. Közülőnk egyet, Bökönyi Jánost megöklödőzék és megvagda- lák, azt is, azt az Ferenc deákot, azkit mondanak, hogy megholt. Vélek együtt jött az vármegye hadára. Látám, hogy mordály puskáját Szatay Gáspár uramnak tartá, hogy meglője, úgy üté Szatay Gáspár uram egy dárdával. De azt nem láttam, hogy Szatay uram megsebesítette volna. Azután ismét az ispánunknak, az szegény megholt Farkas Vidnak tartá az puskát, hogy meglője, úgy vágá Farkas Vid az fejét. Azt is tudom, hogy törvénye lön Demecserben, egész vármegyéül törvény szerént halálra Ítélték ennek okáért is, hogy az egész vármegyére reá támadott volt tolvajul és az vármegyét igaz utókban megleste volt is. Az szegény, megholt Farkas Vid sok fűemberek kérésére megkegyel- meze néki, annak a Szécsényi Ferencnek. Farkas Vid az a kezét is reá tötte vala, mint tolvajra, hogy reá esküdjék, mint afféle gonosz emberre, azki egy vármegyére támad tolvajul és levelet ada, hogy méltán megérdemlette volna az halált. Ott voltam, nyilván láttam mindeneket, de Szatay Gáspár uram sem vágta, sem meg nem ölte”. A többi tanú nagyjából az eddigieket ismétli, néhány mozzanattal azonban gazdagítják az első vallomást. így Orosz Sándor parasztember szerint: „Bökönyi Jánost Kemecsey Miklós megvagdalá”. Előhegyi István: „...Az a Szécsényi Ferenc leugrék az Tegzes Sándor kocsijárul és az mordály puskáját az kéziben fogá és úgy hozá reánk az vármegyére és azt mondta: Kicsoda az a bestye kurva, azki az uramot bántja?” Kércsy Miklós, a másik alispán, ki a menet végén lovagolt, ugyancsak megerősíti, hogy „ők adtak okot az háborúnak”. Kitűnik végül az is, hogy a diákot Somogyi Ferencként is említik. A tanúvallomásokhoz egy külön nyilatkozat is tartozik, ebben a diák elismeri a vétkét: „Én valami bolondságomban Farkas Vid uramhoz és hadnagyunkhoz mordály puskámat fogtam vala gonosz szándékbul, mely dologért De- vecserben Szent Lőrinc nap után való pénteken az egész vármegye öszvegyűlvén, en- göm halálra szetenciáznak vala, de sok jó főuraim töreke- désére azon megnevezett Farkas Vid uram énnékem halálomat ilyen okkal engedte el. Először, hogyha én vagy titkon, vagy nyilván őkegyel- mét, vagy jobbágyát, vagy hozzátartozót fenyögetnék, vagy vernék, ezen szentencia légyen fejemen. Ha penig ebben az sebben holtom történnék is, énérettem sem uram, semmi nemzetem ez megnevezett Farkas Vid uramot ne pörölhesse, énrajtam mindenek érdemem szerént, méltán estenek.” A diák reverzálisával az alispánék elleni, visszájára fordult merényletnek az ügye le is zárulhatott volna, de valójában csak az első felvonás volt. (Jövő szombaton: Szécsényi Zsófia perel, perel) Emlékezés egy legendára Déryné Vasy Géza A régmúlt magyar színészei közül bizonyára az ő neve a legismerősebb. Már nevének teljesebb változata is a múlt század első felének hangulatát idézi: Déryné Széppataki Róza. Magyarosított név természetesen, a bécsi származású, s jászberényi patikusként korán elhalálozott édesapa a Schen- bach családnevet hagyományozta lányára, akit egyébként hároméves korától fiúként próbált nevelni, s tervei szerint orvossá kellett volna válnia. Azonban már a kislányt, majd a bakfist is a sokáig csak hírből hallott színház világa izgatta, s amikor anyja Pestre viszi, hogy kézimunkázást és német szót tanuljon, a leány előbb-utóbb módját találja, hogy színházba járhasson, majd jelentkezik is munkára, de természetesen elküldik az akkor esetlennek mutatkozó kamaszlányt. Később mégis teljesülhetett nagy vágya, s 1813-ban a pesti magyar színtársulathoz szerződhetett, amely a mai Károly körút 7. szám alatti Hacker-teremben játszott. Első statisztaszerepe a Ham- letben egy udvari dámáé. Sok darabban sokféle feladatot kapott, s közben jártasabb társai tanítgatják a szakmai fortélyokra. Hamarosan népszerűvé válik. Tudjuk, hogy Katona József is titkos imádója, de az akkor még névtelen író monogramos leveléből a fiatal színésznő nem jön rá, hogy ki is hódolója, s a célratörő Déry István színésztársának mond végül is igent. Jóval később, a Bánk bán 1833. évi kassai ősbemutatóján viszont Déryné játszotta Melinda szerepét, ám a jelek szerint nem ismerte fel e dráma jelentőségét. Házassága nem sikerült, hamarosan elváltak útjaik. Férje színésznek inkább amatőr volt, polgári foglalkozás után nézett, s bár többször hívta vissza a feleségét, az csak visszavonulása után, 1852-ben mondott ismét igent. 1815-ben a pesti társulat — újabb játszóhelyének, a Rondellának a lebontása miatt — működésképtelenné vált. Ekkor következtek a vándorévek, amelyek egyúttal Déryné diadalának korszakát is jelentik. Eger, Miskolc, Pozsony, Székesfehérvár, Kolozsvár, Kassa a főbb állomások, de közben a társulatokkal több más helyen is fellép. Énekes és prózai színészként egyaránt hódított, s voltaképpen neki köszönhető a rendszeres és teljes operaelőadások meghonosítása. Elsősorban a Varázsfuvola és A sevillai borbély a sikerdarabok. Nemcsak játszik, hanem tehetségeket kutat fel, tanít, szervez is, s ahol ő van, szinte magnetikus erővel vonzódnak oda a legtehetségesebb színészek és énekesek. Amikor 1837-ben megnyílik az állandó pesti Nemzeti Színház, természetes, hogy őt is hívják. A pályája csúcsán álló színésznőnek azonban szomorú módon éppen ekkor kezdődik a hanyatlása. A nagy árvíznél megfázva a hangja is kopottabbá vált, s az új nemzedék már kezdte avíttnak tekinteni játékstílusát. Déryné sikerei színhelyére, vidékre menekült, majd a negyvenes években időnként játszott Pesten is, epizódszerepekben. Nem volt már sikere, s fájdalmas volt a visszavonulása. Játékát, hangjának szépségét, európai rangú színvonalát csak elképzelhetjük magunknak, de el kell képzelnünk, hiszen ezzel válhat teljessé a legenda a magyar színészet hőskoráról, amely megteremtette a rendszeres színjátszás minden feltételét. Ám e pályának van még egy szép epilógusa is. Déryné öregen, özvegyen, szegényen és betegen fog hozzá emlékirataihoz, s úja azokat 1872 szeptemberében bekövetkező haláláig. Életútjának megörökítésében 1840-ig jutott el. Nemcsak pótolhatatlan értékű dokumentum ez, amelynek teljességével semmilyen más leúás nem vetekedhet, hanem valódi, irodalmi értékű emlékirat is. Az emlékek a szülésznőt íróvá formálták, s legszebben az író örökíti meg a színésznőt is, aki 1793 karácsonyán megszületett. 1994. január 8. A 'Kpkt-Mmarorszá# hétvégi meOé&te ] 13 Rinkács Sándor, I Királyhelmec: Beregi táj Bl|!!8IIB!plllÍp . Kincseket rejtő regi lapok a leveitarDan Balázs Attila felvétele
