Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
Oláh István Kondor Jenő Ami megkötöz Virágát veszti sziszegő szélben havazik a szilva gyökerén — szavunkon fejsze feketül Csókos somfáimon elfanyarul nem mézesül a konok idő Tős diófánk rügyei hullanak nagyapám elé — kopott kérgük megkötöz Kisfiam mosolyába vénült szegényült jövőnk kopácsol ráncainkban Hátunkra görnyed a tegnap szirom és gyümölcs nélkül szégyenkeznek napjaink— Csak a holnap múlandó Múzsák, ha találkoznak Petky Péter, Ungvár: Színfoltok Tárca Nagy Ö Zoltán, Kisgérec: Akt II. A Faust új fordítása # Életműrészek árnyékában • Sokoldalú bemutatások Tudjuk, hogy készült a Faust első részének új fordítása, már több részletét olvashattuk folyóiratokban Márton László munkájaként. A 2000 decemberi száma tovább csigázza várakozásunkat, s újabb irodalmi csemegét kínál: párhuzamosan közli a Dolgozószoba-jelenet eredeti szövegét, majd három új fordítást: Báthori Csabáét, Efraim Is- raelét (aki Hap Béla néven élt korábban) és Márton Lászlóét. Bécs, Jeruzsálem és Budapest hármasában három magyar író-műfordító munkájaként élvezhetjük ezeket a régi-új szövegeket, egybevetve egymással, s az eredetivel is, meg a korábbi fordításokkal is. Mindegyik fordításnak számosak az erényei, s bizonyára jó lenne, ha mindhárom teljessé válna idővel. * Minden életműnek vannak olyan alkotásai, amelyek tartósan árnyékban maradnak. Egy ilyen homályos zugra irányít most éles fényt Szabó Magda az év végi Kortársban, amikor Vörösmarty Mihálynak A hős sírja című költeményét értelmezi és elemzi. Nem csak egy közepesen sikeres, a romantikus jellegzetességeket sokoldalúan, nagy mesterségbeli tudással megmutató műként kerül elénk e vers, hiszen Vörösmarty „vámbeszéd-költemé- nye megdicsőült sirató is. Ki tudta volna még ábrázolni azt a diszharmóniát, amely a nemzet válságállapota után életben maradottat bűntudattal tölti el: miért éppen őt kímélte meg a sors.” E mű a költő szemléleti váltásának jellegzetes terméke lesz, s van benne egy „meg- íratlan monológ is”: „ha ő nem halt bele az Etelka elvesztése miatti kínba, miért ne bírná el a nemzet immár érzékelhetően senkinek nem használó pasz- szív pátosza mérséklését.” Ugyancsak a Kortársban olvasható Mészöly Miklós Lassan minden című drámája, amelynek keletkezési idejeként 1972; 1933 van feltüntetve. Ez a ,játék az utolsó időkből” nem történelmileg meghatározott időben zajlik, hanem egy meghatározatlan téridejű szőlődombi présház előtti térre vetődnek el a szereplők, s ott fogadja őket az ott lakó idős házaspár, amely a területet éppen el kívánja adni. De ez sem egészen biztos, aminthogy az sem, hogy az érkezők valóban vevőjelöltek-e. Tárgyiasság és jelképesség rendre átjátszik egymásba, s „a rendezésnek nem feladata megnyugtató és logikus összefüggésbe hozni, ami a játék szerint folyamatosan darabjaira hull.” Hozzátehetjük, hogy az írói szándék radikális érvényesülése miatt ez nem is lenne könnyű feladat. Nemcsak az eltűnt egész, a végletes részekre hullás elgondolkoztató a színműben, hanem az az erőteljesen általánosító jelképesség is, amelyben ugyanaz a dolog sok mindenre utalhat. A háttérben felhangzó zajok, zenék például „bál, búcsú, vásár, lakodalom” jelzései egyaránt lehetnek, s ehhez még hozzá tehetjük a haláltánc-jelleget is, hiszen a színen többek között egy sírt is megásnak, s az egyik szereplőt agyonütik. De más elemek is utalnak a ha- lálkameválra. Teljes drámát olvashatunk az Alföldben is, Darvasi Lászlónak a Vizsgálat a rózsák ügyében című „bűnügyi legendáját”. A történet bűnügy is, meg legenda is valóban, s tár- gyias és metafizikus, kimérten realista és romantikus rétegek épülnek egymásra, s az egészet még borzongatóbbá teszi, hogy végezetül nemcsak a gyilkos lepleződik le, hanem az is, hogy tettét szinte felsőbb, bár evilági hatalmak titkos óhajai szerint követte el. A tatabányai Új Forrás legutóbbi számát Hamvas Bélának szenteli. Az 1897 és 1968 között élő gondolkodó és író csak az utóbbi években vált ismertté és olvasottá, művei évtizedekig nem jelentek meg. Az ismertség azonban nagyon ellentétes reakciókat váltott ki, mint erről a feleség és alkotótárs, Kemény Katalin is beszámol esszéjében. A zártság, a tiltottság mindig legendaképző erő. A rajongás ugyanolyan egyoldalú és túlzó, mint a mai elutasítók radikális álláspontja. Annyi azonban valószínűsíthető, hogy — én is kiélezetten fogalmazzak — Hamvas Béla tanai sem kínálnak üdvözítő megoldást, s ezért egyetlen módszer lehet hasznos olvasásakor: a kritikával közelítő. Új kezdeményezéssel találkozhatunk a Lyukasórában: a melléklet 16 oldalon, Farkas László szerkesztésében mai magyar írókat mutat be. A decemberi alkalommal Csoóri Sándort és Hernádi Gyulát, a szűk terjedelem ellenére sokoldalúan: miniportréval, interjúval, művekkel, bibliográfiával, s még paródiával is. Játék az utolsó időkből em tudom elhiA T tetni vele, hogy /\ / az a lyuk kam- j Y rájának hídlá- JL t sán, az én kamrám padlásán tulajdonképpen műhiba. A múltkor bekopogtam hozzá, nem kis utánajárással megszereztem a tömbház eredeti rajzait. — Nézd, a lyuk nincs berajzolva sehol, és akkor fölösleges, az is lehet, káros, mert gyengíti az ellenállásszerkezetet. — Mit akarsz ezzel mondani — kérdi bizalmatlanul —, csak nem azt, hogy tömjük be egy vödör mittudoménmivel? — Cementes habarccsal, betonnal, szurokkal, kóccal, amije éppen van a mesternek — pontosítok, mire lecsap: áhá, megint a szeparatizmus! Mikor lesz már vége! A tévében bezzeg egyéb sincs: dunavöl- gyiség, jószomszédság... Tudjuk mi jól, hova céloztok, s hova lőttök. Hazaballagtam egy emelettel lennebb, mert a szóváltást utálom még egy, a témáiban banális kenyérsorban is, nemhogy a Duru völgyben. Éj jel fél hárot és három kö zött téridig, is lehet, derékig érő veszekedés ömlik le a fölső laka., ból. A szeparatista mennyezeten lyuknak hagyott lyukon. Oda se kellett figyelnem, úgyis tudtam, most jött haza a leányzó, ez a balkániasan koraérett, és egyáltalán nem biztos, korán is öregedő teremtés. Azért a cirkusz. — Ha másra nem is, legalább arra ügyelj, mit pletykálnak a szomszédok rólad, te szerencsétlen! Meglehet, az én fülemnek szánta ezt az utolsó feddést — de úgy kell neki, ha nem engedi, hogy szeparatista legyek! Vackolódás, néhány köhintés fejhangon, máris mindenki alszik. A fekete lyuk fölött és alatt, a lyukban is, ami tán külön univerzum. Másnap reggel finom regáti zöldségtokány illata hömpölyög le hozzám, amit én seb- ten egy lábas székelygulyás párjával semlegesítek. Kvittek vagyunk! Könnyed nyikorgással nyílik ott fönn a kamra ajtaja. Pisszeg. Kinyitom én is az ajtót, fölnézek. Csak a száját látom, a lyukra szorítja. — Hallottál-e valamit a múlt éjszaka? Türelmetlensége sürget. Vakarózom, ásítok, kinyitom, majd újból magamra húzom a kamraajtót. — Miért, mit kellett volna hallanom? Száz emberből legalább kilencvennyolc felrobban, ha kérdésre kérdés a válasz. Ezek szerint pszichológusnak sem vagyok utolsó. — Megállj, te csirkefogó, majd megmondom én neked, hogy mit kell hallanod, s mikor! De akkor nem lesz mentség, azt fogod hallani, semmi mást, akár tetszik, akár nem. Döndülés. Egy energikus mozdulattal villámgyorsan lefödte a lyukat szeparatizmusomon. Az utolsó téglát éppen ő illesztette helyére, és így tényleges lett, s ami a legfontosabb: élt, működött, mint minden, az elvekből a tapasztalatba belenövő konstrukció. Mi itt Erdélyben sok mindenen átmentünk, voltunk hegemón nemzet, s míg azok voltunk, ők, hogy megmaradjanak, szinte föloldódtak a természeti világban. Ezzel viszont nem azt mondom, hogy a mienk egy teljességgel művi (tehát teljességében természetidegen) világ. Ezzel csak azt mondom, hogy a természeti népek természetszerűen kíváncsiak, még a huszadik század nagy diplomáciai győzelmei, mondjuk egy Trianon után is. Sőt. Legfönnebb fél órán át bírta. Déltájban újból hallom a szösszögést, s hogy négyszer- ötször is szólongat valaki a kamrából. Benyitok, mi kell. Megint csak a száját látom, amint egy petrezselyemlapi mögül suttogja: tett halála az okoskodás, lám, tudod-e, ki mondta? A fene egye meg ezt a sok okoskodást; valószínű, ezért érezzük oly kicsinek magunkat a Teremtő tenyerén. Ti vertétek belénk a kisebbségi érzést! Mi is átmentünk egyszer-kétszer a tűzön, és mégis úgy vagyunk, mintha el se indultunk volna. No ugye, hogy hallottad — kiált föl diadalmasan —, és mit szólnál, ha most büntetésből lebombáználak? Azzal rápoty- tyant a fejemre egy kisujjnyi murkot. — Ne ijedj meg, a szerbek nem marokkal bombázzák a hordátokat, a horvátok a szer- beket, a szerbek és a horvátok a muzulmánokat. Ugye nem akarod, hogy nálunk is úgy legyen, mint ott, a déli szomszédságban... őszintén szólva ez a bombázó-helyzet se tetszik nekem. A lakáshivatal, minden alárendeltségek kinyilvánítója rendelkezett így. Ó engem meg tud dobni onnan föntről, én ha megpróbálom, visszahull, amin aztán kacag, mert én dobálom magam, nem ő, sem egy harmadik, s közben egyre idegesebb leszek. — Egyszer majd, amikor olyan jól leszünk, hogy csak meghívlak egy pofa cujkára, egy sörre. Itt, a lyukon engedem le egy spárgán. Úgy teszünk, mintha koccintanánk, és egy szuszra felhajtjuk a piát. — A hét százát, odaégett a birkahús! — kiáltja a petrezselyem mellől sietősen, s már csak a távolodó dobogás meg a szentségelés jelzi, hogy néhány pillanattal korábban nagyon komoly jogi (egész pontosan: kisebbségjogi) kérdésekről dumáltunk. Egészen sajátos körülményrendszerben. Csakhát a demokrácia kiskapujában (petrezselymes kamrájában?) minden helyzet sajátos, mert ha mégsem, akkor elég az őshelyzetre vetni egy hosszú, analógiateli pillantást, és máris kész a megoldás. Ami olykor könnytől, máskor vértől terhes. Vagy (most már tudjuk) vannak bársonyos megoldások is. Egyvalami viszont abszolút biztos: hogy Európa e térségének nem Hollywwoodban írják a forgatókönyvet. eg aztán miM hez is kezdene egy hollywwo- odi filmes egy olyan politikai színjáték forgatókönyvével, amely úgy kezdődik, hogy két pasas beszélget a kamrában egy lyukon keresztül, s közben az egyik, az alsó, minduntalan arra gondol, hogy tömhetné be azt a lyukat a mennyezeten. Anélkül, hogy netán örök harag lenne e végsősoron szükséges és természetes beavatkozásból. 121 ' .......... I A lyuk *
