Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
Be nem vallott értékeink Egy kanadai levél sugallata a magyar iskolaügyről # Még van mit elrontanunk... Kuknyó János Közbeszólás Legyőzhetetlenül Nagy István Attila T7 gy héttel ezelőtt több- JOj százezer magyar lakásban és szórakozóhelyen, a családi közösségekben vagy a baráti kompániákban, a fényes társaságokban és a négyszemközti mámoros lebegésben éjfélkor összekoccantak a pezsgőspoharak. Sokan végigfutották gondolatban az esztendőt, s ki-ki a maga tapasztalatait az általánosítás szintjére emelve azt mondta: — Egy jó volt benne, hogy vége van. — Életem legszebb esztendeje: tele sikerrel, örömmel, szerelemmel. — Egész évben a kórházat jártam, s decemberben temettem is. — Lesz jobb. De minden, ami véget ér szomorúsággal tölti el a lelkünket. Az idő megismételhetetlen csoda. Ahogy öregszünk, úgy jövünk rá egyre pontosabban: az elvesztegetett időt, nem kapjuk már vissza. Éppen ezért jól kell gazdálkodni vele. A szilveszteri pezsgő durranása utáni csendben — a Himnusz hallgatása közben esetleg — átfut rajtunk a szándék: az új esztendőben nem lesznek üres pillanataim, ebben az évben új életet kezdünk. A tartalmas kijelentésekből azért lesznek közhelyek, mert gyakran elfeledkezünk róluk. A szilveszter éjféli szent elhatározások is csak annyit érnek, amennyi megvalósul belőlük. Megállítjuk a gazdaság hanyatlását, mérsékeljük az inflációt, leszorítjuk tizenöt százalékra. Jövőre megindul a gazdaság a növekedési pályán. Egyre teljesebbé válik a szólásszabadság, szélesedik a demokrácia, csökken a munkanélküliség, javul az emberek közérzete. Felszámoljuk a korrupciót. Vállalkozó kedv, üzleti tisztesség, egyenlő piaci feltételek. Modernizációs fejlődés. S mindenekelőtt: Európa. Megyünk. Elérjük. Benne vagyunk. Csatlakozunk. S akik állandóan elrontják a hangulatot, az emelkedett beszédek magyaros pátoszát, most is csak azt dörmö- gik: ígéretekkel tele van a padlás. Meg a hócipő. Tavasszal, májusban megmutatjuk. Megígérjük. A munkához azonban ritkán szükséges indulat. Inkább a hitet igényli, hogy az életbe fektetett energia nem semmisül meg. Vagy ha tetszik, sokkal emelkedettebben: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha." r» zép gondolat, nemes, U magasztos gondolat. A magyar ember szívesen megy az ígéretek után, lelkesedik, kiábrándul, dühöng. Új eszmét keres, új ígéretekre vár. Pedig sokkal jobban tenné, ha bízna önmagában, hinne képességeinek megtartó, továbbvivő lendületében. Ha megtanulná: az önerőre támaszkodás még nem önzés, magány sem lesz belőle, sem gyilkos verseny. De önbecsülés, önbizalom igen. Hálószobatitkok r\ ivatba jött Magyarít országon egy régi szó. Mint minden divat ez is előbb-utóbb elveszti eredetiségét. De most még lépten- nyomon előkerül, emlegetik, fenyegetnek vele, vagy csak szelíden arra akarnak figyelmeztetni, hogy elmaradtunk a fejlődéstől, meg, hogy napjainkban már más időket élünk. Jó lesz tehát fokoznia tempót, ha nem akarunk végleg lemaradni. Ez a mágikus szó: a rendszerváltás. Mint minden új dolognak a megítélésében, ebben az esetben is megoszlanak a vélemények. A politikusok általában lelkesek, mintha a bölcsek kövét fedezték volna fel a pincében. A tudatlan állampolgárok azonban már nem ilyen lelkesek. Nem képesek felfogni, hogy nekik jó, ha nincs munkájuk, ha mindenért többet kell fizetniük, ha nem tudnak elmenni üdülni, ha már moziba se jutnak el, ha... Atrétegeződik a magyar társadalom. Új elit alakul ki, amelyik, ugye, már kiharcolt érdeme szerint jut el az őt megillető helyre. S akik lemaradnak? Nem elég tehetségesek? Jó dolog, hogy végre több bízatik az egyénre, személyes képességeire, akaratára, munkájára. Jó az is, hogy végre verseny van, amelyben összemérhetők a teljesítmények. Győzzön a jobbik! Ez a szabadverse- nyes kapitalizmus lényege. Csakhát már Madách Imre is jól látta — annak ellenére, hogy lélekben vágyta a változást —, meg is fogalmazta Az ember tragédiájában: „Mi verseny ez, hol egyik kardosán / All a mezet- len ellennek szemében, / Mi függetlenség, száz hol éhezik, / Ha az egyes jármába nem hajol”. Igaz, Madách romantikus antikapitalizmusa a valóság nem kellő ismeretéből táplálkozott. Sok mindent nem érthetett. Napjainkban már a kizsákmányolás alig-alig kerül szóba. Mert a tőkésnek is az az érdeke, hogy jól éljen a munkás, az alkalmazott, a társadalom minden rétege. Nincs is ezzel probléma. A tőkés meg akarja találni a maga hasznát. Ezért vállalja a nagyobb kockázatot. A jelenlegi magyar fejlettségi szint azonban inkább megfelel az eredeti tőkefelhalmozás időszakának, mint a nyugat-európai állapotnak. Nálunk még a rablás időszakát éljük, hiszen talán sohasem lesz még egyszer lehetőség arra, hogy azt a vagyont, amelyet az ország állampolgárai létrehoztak, ilyen olcsón, ilyen könnyen meg lehessen szerezni. S ebből bizony ki vannak zárva a milliók. A z elégedetlenségnek meglehet mégsem ez az oka, mert az emberek többsége nem lát bele a nagy társadalmi folyamatokba. „Etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk” — mondta Mária Terézia. Hát erről esik mostanában nagyon kevés szó, pedig ez is van olyan fontos, mint az, hogy a pártok hálószobáiban ki kivel fekszik le. 1994. január 8. WKKKKKKKKKKKM M 9(ekt-Magyarország hétvégi meííékfete 1 1 velőkön múlik, az okos politikusok határoznak, hogy mi a jó és a nem jó. A nevelők itt nagy részben megpróbálják tudásuk javát adni; mégsem érnek el eredményt Korszerű berendezések is segítségre szolgálnak, mégsem jó az eredmény. A tanulók jóformán semmit sem tudnak. Feleltetés otthoni értelemben nincs, legfeljebb röpdolgozatok, időnkénti vizsgadolgozatok vannak. Házi feladat legfeljebb számtanból és helyesírásból van. Otthoni értelemben vett osztályzás nincs. Buktatni csak igazgatói és szülői engedéllyel lehet. A tanulók sem számolni, sem olvasni, sem resszív folyamatok, a recesz- szió szele elsők között fejlett és fejletlen országban egyaránt az iskolát érik el. A politikusok az itteni megszorításoktól remélik a költség- vetések hiányainak enyhülését, a gazdagság megbillent egyensúlyának helyreállítását. Természetesen ezt az iskola ott is, másutt is mind nehezebben viseli. Bajai fő okaként a felsőbbségek hozzá nem értését, a szakszerűtlen külső beavatkozásokat jelöli meg. Lényege az, hogy mind az iskola, mind a pedagógustársadalom a folyamatot meglehetősen pesszimizmussal éli meg. Ahogyan múlnak az évek, kanadai barátom beszámolói mind komorabbakká válnak. A középrétegek gyermekeit tanító tanár, aki magát is ennek a kasztnak soraiba tudja, mind nagyobb aggodalommal figyeli a torontói világ változásait, melynek hatásait saját iskolája mindennapjaiban mind nagyobb aggodalommal éli meg. , Az életszínvonal romlott, a bűnözés megsokszorozódott, az erkölcs megromlott, a közoktatás kátyúban van, a jövő bizonytalannak mutatkozik. A tanárok fizetését kb. 6 százalékkal faragták le. A márciusi tavaszi iskolai szünet eddig egyhetes volt. Most kéthetes lesz, de csak egy hetet fizetnek. Ezen felül magasabb adót is kell fizetniük, amit a fizetésünkből vonnak le. A továbbképzési napokat pedig lefaragták. Minden a pénzre megy most már. A politikai, állami vezetés tehetetlennek bizonyult, a politikai pártok és vezetők nevetségesekké váltak.” Ennek következményeit nyögi az oktatás is, melyben az alábbi sorok szerint szinte törvényszerűen néznek szembe egy folyamatos teljesítményromlással is „a sok itteni baj mellett az oktatás, az iskolai nevelés, tanítás egyre jobban előtérbe kerül.” Anyagilag a világ egyik legdrágább oktatási rendszere az ontarioi, mégis eredménytelen. Pontosabban a Művelődési Minisztérium azt közli, hogy nem tudja megmondani, mennyire eredménytelen és miért. Hiba a tanítás rendszerében Véleményem szerint azért, mert nem tudják, hogy mit csinálnak. A nemzetközi számtan és fizika tantárgyak versenyében az európai (elsősorban magyar) és japán diákok messze vezetnek az USA és Kanada diákjai előtt. Magyar- országon csak félnapos az általános iskolai tanítás, itt egész napos. 8.45-től 3.40-ig tanítanak, egyórás ebédszünettel, kétszer 15 perces délelőtti és délutáni szünettel. Tehát a tanítás rendszerében van a hiba, de az nem a neA kezdet kezdetén Balázs Attila felvétele helyezések többségében a japánokkal osztozunk. Ugyanezt erősítik a mi megyei tapasztalataink is, ugyanis megyénk tanulói az elmúlt években szervezett mind hazai, mind a külföldi nemzetközi versenyeken sorra maguk mögé utasították külhoni kortársaikat. Most, amikor az új év küszöbén a jövőnket formáló terveinket nagyobb pátosszal éljük meg, ne feledjük, hogy iskolaügyben vannak be nem vallott értékeink is. És piron- kodásunkra iskolarendszerünk, pedagógustársadalmunk teljesítményét a fejlett világ többre értékeli, mint mi magunk. Tudnunk kell, hogy mindez igaz iskola- rendszerünk struktúrájára, műveltségtartalmára, a tanulási, tanítási folyamat szervezésére, általános nevelési, pedagógiai kultúrájára. Vagyis az iskolarendszerünk teljes világára. Arra a világra, amelynek jogos átalakítása napi feladataink között számon tartott, amihez esetenként felkészületlenül, türelmetlenül, szakszerűtlenül, túlzott pragmatizmussal vagy túlfűtött politikai, ideológiai megszállottsággal próbálunk viszonyulni. Eközben egy dolognak vizsgálatáról gyakran megfeledkezünk. Történetesen arról, hogy a működő helyett létrehozott új működőképes lesz-e? Ezt talán éppen most, az általános iskola védelmében el kellene mondani Elmondani azt pl., hogy miközben mi az általános iskolát, mint továbbfejlesztésre alkalmatlan képződményt deklaráljuk, addig Angliában most a miénkhez hasonló általánosan képző iskolarendszer kiépítésén fáradoznak. i Van mit féltenünk Van mit féltenünk hát, ezt sugallja az idézett levél is. Ezzel szinte egybecsengtek John Jay Bonsingl amerikai professzor szavai is, aki intézetünkben tartott továbbképző kurzusát így kezdte: .Hallgatóim, zavarban * vagyok. A maguk iskolája jobb, mint a miénk, mégis én tartok itt Önöknek előadást Az általam elmondottak értékelésénél ezt ne feledjék.” Azaz legyünk bölcsek. Iskolaügyben ugyanis még van mit elrontanunk. írni nem tudnak. Más tantárgyat, mint a földrajzot, történelmet stb. meg sem merem említeni — folytatja a gondolatsort. A világ dolgaira nyitottan Hogyan lehetséges, hogy az észak-amerikai szárazföld mégis magas műszaki fejlettséget hordoz? Úgy, hogy a sok tudatlan, képzetlen nebuló között imitt-amott felbukkan egy-egy tehetség, ha meg nem, importálnak Európából, Japánból stb. Ilyen volna alulnézetben a kanadai iskola, vagy legalább is ilyennek látja egy, a diplomáját Magyar- országon szerzett, és élete első 15 évét egy honi kisvárosunk általános iskolájában tanító tanár. Barátom azonban okos, művelt, a világ dolgaira nyitott, jó szemű ember. Amit leírt, számomra hiteles, tanulságait ezért is merem közzétenni. Elgondolkodtató sorai számunkra sokatmondóak és tanulságosak lehetnek. Sorai egyértelműen jelzik, hogy a társadalomban végbemenő regA fentebb idézett sorok ugyanis másodsorban azt is sugallják, hogy a magyar oktatási rendszer onnan az Onta- rio-tó partjáról nézve nem is olyan rossz, mint amilyennek itthon látjuk, látják. Bár a szomszéd rétje mindig zöldebb. Mostanában pedig iskolaügyben a zöld rétek illúziója túlzottan is az úgynevezett jóléti államok világához kötődik, mégis érdemes saját réteinken is szétnézni, és kár folyton vesszőzni magunkat. A nagyobb hiba mindent kidobni, összetörni és tagadni, ami a múlthoz kötődik. Hiszem, ahogyan Marx György, ismert akadémikusunk a közelmúltban a VI. Nevelésügyi Kongresszuson mondta, hogy a magyar közoktatás egyes területeken évtizedek óta a világ élbolyában tartózkodik. Ugyanis a nagy tanulói világversenyeken (I. E. A.) matematikából, fizikából, kémiából, biológiából, egyszóval a természettudományokból mindig az első 5 helyezett ország között vagyunk, rendszerint az első Tiszai Nagy Menyhért: Valami van az asztalon ’
