Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-04 / 2. szám

1994. január 4., kedd Kelet-Magyarország ] 5 CSUPA ÉRDEKES Orosz konstruktőrök az elmúlt év utolsó napjaiban olyan űrruhák elkészítésével foglalkoztak, amelyeket az orosz kozmonauták az amerikai kollégáikkal közösen sorra kerülő űrprogramban viselnek majd az 1994-es év folyamán AP-felvétel Angolul kell tudni mindenütt Ezt állítja a közgazdász • A közös nyelv és a logika Elefánt­veszély Újdelhi (MTI) — Az in­diai rendőrségnek egy állat kivételével sikerült hazate­relnie azt az elefántcsordát, amely még a múlt héten vándorolt el az indiai Ban­kura erdőből Nyugat-Ben- gáliába és Bihar államba. Az elefántok portyájuk so­rán négy embert agyonta­postak, s ezreket tartottak rémületben — jelentette a Reuter a hétfői indiai lapok­ra hivatkozva. Zoológusok szerint az ál­latok minden bizonnyal éle­lemhiány miatt hagyták el otthonukat. A nyugat-ben- gáliai és bihari falvak lakói fáklyákkal és puskákkal próbálták távol tartani az ál­latokat a földjeiktől, de a pánikba esett vastag bőrűek több kunyhót szétrombol­tak és telefonpóznákat dön­töttek ki. Az India északkeleti ré­szén fekvő Asszám állam­ban tavaly egy kóbor fiatal elefánt több falun is keresz­tülgázolt, és csaknem 50 emberéletet oltott ki. Az el­veszett elefánt keresésére indult csorda azután még több ember halálát okozta — emlékeztetett a Reuter. Francia nők — Férjhez mennél te Pierre-hez a helyemben? — Én a te helyedben bárki­hez férjhez mennék! Budapest (MTI-Press) — A közelmúltban az Adenauer Alapítvány nemzetközi kon­ferenciáján vettem részt. A részt vevő két tucatnyi tudós számára a hivatalos nyelv az angol volt, így nem volt szük­ség tolmácsolásra. Ha valaki azt mondja nekem ötven évvel ezelőtt, hogy a legnagyobb né­met alapítvány Olaszország­ban tartja a nemzetközi kon­ferenciáit és azokon a hivata­los nyelv nem a német, hanem az angol lesz, kinevettem vol­na annak ellenére, hogy a né­metek háborúvesztésében nem kételkedtem. A nyugati kultúra nyelve A 19. század nagy nemzetál­lami mozgalmaiban felnőttek számára a fantázia világába tartozott a közös nemzetközi nyelv gondolata. Pedig Euró­pának mindig volt közös érint­kezési nyelve. Évszázadokon keresztül a latin, a felvilágoso­dás után a francia. Nálunk Kö- zép-Európában pedig a német. Csak az én életemben; fiatal koromban a német nyelv tu­dása természetes követelmény volt az értelmiségünk körében. Tőlünk délre és keletre ugyan­ez volt jellemző a francia nyelvre. Azután jött Jalta és bekebeleződtünk a Szovjet Birodalomba. Itt ugyan köve­telmény lett az orosz nyelv ta­nulása, de megfelelő kulturális és gazdasági érdekek nélkül nem sok eredményt értek el. Sőt, a Nyugattól való elzártság inspirált az angoltanulásra. Már a szocialista rendszer összeomlása előtt' a magyar értelmiség jelentős többsége használta az angol szakmai nyelvet. Kiderült, hogy a többi volt szocialisfa országban is hason­ló folyamat játszódott le. így a rendszerváltás már közös nyelvet kapott, csak tovább­építeni kellett azt. Közben a nyugati országok mindegyiké­ben rohamosan terjedt az an­gol nyelv ismerete és haszná­lata. Számos országban szinte második nyelv lett, mint pél­dául Svédországban, Norvé­giában, Dániában, Hollandiá­ban. A tudósok pedig minden nyugati országban tudnak an­golul. Annak, aki a nemzetkö­zi porondokon szerepelni akar, nem az egyes nyelveket kell megtanulnia, elég ha angolul tud. Kereskedők, diákok, turisták — egy nyelven így alakult ki, szinte észre­vétlenül, hogy a nyugati kultú­rának közös nyelve lett. De nemcsak a kultúrának, hanem még az idegenforgalomnak, sportnak is. Mindez azonban nem a politikusok műve, ha­nem a technikai változások ál­tal kikényszerített spontán fo­lyamat eredménye. A fejlett világ egyre több szállal kötő­dik össze. Ha egy jelentős tu­dományos eredményt valaki publikálni akar, azt csak angol nyelven teheti meg. Másként nem lesz visszhangja. A világ­kereskedelem olyan jelentőssé vált szinte minden ország szá­mára, hogy nem engedheti meg, hogy nyelvi nehézségek akadályozzák. Az emberek százmilliói utaznak évente az egyik nyelvterületről a má­sikra mint turisták, kereske­dők, diákok. Nekik is meg kell találniuk a közös nyelvet. Az Adenauer-villa üzenete Mindez nagyon érthető, hi­szen a tények is, a logika is ezt igényli. Ezt tapasztaltam, ami­kor a Como-tó partján egy német alapítvány rendezésé­ben angolul mindnyájan meg­értettük egymást. A konkrét előzmények alapján minden természetes. Adenauer annak idején itt töltötte a szabadságát mint kancellár. Ezért aztán a rendszeresen bérelt villát meg­kapta az olasz államtól nem­zeti ajándék gyanánt. A villa azután az alapítvány tulajdo­nába került, amit nemzetközi rendezvények céljára bővítet­tek és alakítottak át. Aki azon­ban megélte a német fasizmus nacionalista gőgjét, az ma is csodálkozik azon, hogy a né­met nemzeti célokat szolgáló alapítvány hogyan tarthatja rendezvényeit Olaszország­ban. Miért ne? Csodálatos a táj, könnyen megközelíthető Európa szinte minden pont­járól. Ezt mondja a logika. De mikor volt az ilyen kérdések­ben jellemző a logika és a jó­zan ész? Sajnos olyan ritkán, hogy számomra élmény volt egy kis diadalát megélni. Bonyolult feladat megszámlálni, vajon hány flamingó is lehet egy ilyen csapatban. Ezt teszi Heino Susott ál­latgondozó az évenkénti hagyományos leltározás alkalmából Hamburg Hanegbeck állatkertjében AP-felvétel Puccs és harc a Fehér Ház körül Moszkva (AN) — Két évvel ezelőtt, az augusztusi puccs bukása után az úgy­nevezett Népi Levéltár munkatársai rögzítették az utókor számára, kik és mi­ért állták útját a puccsis­táknak. Az alább követke­ző néhány visszaemléke­zést azonban szeretnénk kiegészíteni ez év szeptem­berében, ugyanazon a helyszínen szerzett benyo­másainkkal. Kik védték a parlamentet akkor és most? Mire gondoltak? Kit és mit védelmeztek? 1991. augusztus Natalja Filimonova, szál­lodai portás: Augusztus 20-án este a lá­nyommal együtt mentünk a Fehér Házhoz, mert hallot­tuk az Echo Moszki rádió férfiaknak szóló felhívást, de úgy gondoltuk, hogy nem baj, ha többen leszünk. Saj­náltam, hogy viszonylag ke­vesen voltunk, de éreztem, hogy mindannyian egyfor­mán gondolkozunk. Reggel fél hétig maradtunk, mert munkába kellett menni. So­ha, sehol sem éreztem ilyen egységet, még a templom­ban sem. A szabadságot védtük. Valerij Karjev, karosszé­rialakatos: Soha nem jártam semmi­lyen nagygyűlésekre. Nem érdekelnek, nem politizálok, de akkor más volt. Amikor a metróállomás előtt tankok állnak, nincs az embernek választása. Inkább a tankok elé feküdni, mint újra a kom­munizmusban élni. Hiszen alighogy elkezdtünk szaba­don lélegzeni... Jevgenyij Bandarenko, nyugalmazott alezredes: Rögtön megértettem, hogy a puccs Oroszország, az orosz kormány és Borisz Jelcin ellen irányul. Felvet­tem az egyenruhámat, amely már három éve nem volt raj­tam, és elindultam a parla­ment felé. Útközben csat­lakozott hozzám egy „af­gán” őrnagy és egy repülő­tiszt. Hármasban szakmailag is körülnéztünk és meg kell mondjam, hogy 19-én este a háznak még alig volt védel­me. Egy levélkét küldtünk be az elnöki őrséghez, és legnagyobb meglepetésünk­re kijött hozzánk Gennagyij Zaharov parancsnok, akinek elmondtuk, hogy ilyen kevés ember aligha tudja megvé­deni az épületet, ha ostromra kerül sor. Zaharov elmond­ta, hogy Jelcin nem akarja, hogy az emberek puszta kézzel szálljanak szembe a haditechnikával. Nem akarta vérontás árán megőrizni a hatalmát. Vlagyimir Sapoval, nyu­galmazott KGB-alezredes: Testvériséget éreztünk. Megfogtuk egymás kezét. Mindkét oldalról teljesen is­meretlen, erős férfiak kéz­szorítását éreztem. Kezük nem a félelemtől, hanem az idegfeszültségtől remegett. Az első csalódás másnap ért, amikor bejelentették, hogy a barrikádokon helyt állt személyeknek kiváltsá­gokban lesz részük. 1993. szeptember Jurij Kugyinov, szerelő: Az Oroszországi Kommu­nista Munkáspárt tagja va­gyok, és rögtön a parlament­hez mentem, amikor meg­hallottam, mi történik. A sors iróniája folytán most azt a parlamentet kellett védel­meznem, amely 1991 au­gusztusában államcsínyt kö­vetett el. Az igazat meg­mondva nem a képviselők miatt mentem, mert őket a legszívesebben egyenként a falhoz állítanám. Ügy érez­tem, hogy feltétlenül meg kell védeni a lenini tanács- rendszert. Szergej Pantyelejev, tulai vegyipari szakmunkás: Hétközben dolgozom, így csak a hétvégeken mehettem Moszkvába. Nyugdíjas anyám tartóztatott, de úgy éreztem, mennem kell. Gya­korlatilag mindketten az ő nyugdíjából élünk, mert én alig keresek valamit. Május­ban négyezret, júniusban ti­zenötezret, júliusban hu­szonhétezret, augusztusban huszonegyezret vittem haza és szeptemberben legfeljebb tízezerre számíthattam. Jó­formán csak makarónin és kásákon élünk, kolbászfélét már vagy két hónapja nem láttunk. Tulában szinte min­denki így él. Nem ülhettem ölbe tett kézzel, pedig ré­gebben nem voltam sem komszomolista, sem párttag, sőt, szovjetellenes hírében álltam. Ez év májusban be­léptem a kommunista párt­ba. Könnybe lábadt a sze­mem, amikor a parlamentből kolbászt hoztak ki nekünk... Valerij Popov, nyugdíjas, egykor mérnök: Kezdetben csak a kíván­csiság vitt a parlamenthez. Meg szerettem volna győ­ződni arról, hogy valóban eszement öregasszonyok és vénemberek lengetik ott a Lenin és Sztálin képeket. Aztán láttam, hogy a téren sok az érett ember, s úgy döntöttem, maradok. Aztán a tábortűznél megtudtam az igazságot arról, hogy Jelcin­nek agydaganata és májcir- rózisa van. Egyesek még szifiliszről is beszéltek. Minden ötödik napon lecse­rélik a vérét. A személyi őrségének pedig az egyetlen feladata, hogy naponta egy pohár vodkával szolgáljon neki. Korábban nem akar­tam elhinni, de most már tu­dom, hogy az idegen össze­esküvés realitás. Vlagyimir Oszipov, nyug­díjas: 15 évet ültem a gulagon, de kötelességemnek tartom, hogy fellépjek Jelcin orosz- ellenes rendszere ellen. A képviselőkre is haragszom, elvégre ők találták ki az egész elnökösdit, de aztán rájöttek, hogy hibáztak és korrigálni akarnak. Jelcin minden cselekedetében sza­badkőműves és keresztény­gyűlölő. Alekszandr Bajgusev, író: Az első naptól kezdve itt voltam. Az emberek etet­nek bennünket. Hozzák a krumplit, kenyeret és sza­lonnát. Egy gazda tegnap ezer csirkét hozott fel. Meg­pucoltuk, nyársra húztuk és a tábortűznél megsütöttük. Éjszakánként harmonikakí­sérettel katonanótát dalo­lunk. Az én nemzedékem­nek már nincs mit vesztenie. Ha biztos lehetnék abban, hogy az életem árán megsza­badíthatom az országot Jel­cintől, egy pillanatig sem gondolkoznék.

Next

/
Thumbnails
Contents