Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-22 / 18. szám
Ä (Kdet-Magyarország hétvégi mefíékfete 1 1 Aki életünk hangjait hallatni jött Hetvenöt évvel ezelőtt, 1919. január 27-én halt Ady debreceni újságíróként Szilvási Csaba Háromnegyed évszázada, hogy a legnagyobbak közül való magyar költő — hozzátartozóitól, rajongóitól, barátaitól övezve — a halál által az élet fölé emelt gyászpompában, az ő kedvenc fekete és vörös fényében tündökölve feküdt a Nemzeti Színházban, a ravatalon. Homloka kemény volt, mint a sima márvány, éles és fénylő, arca kékesen árnyalt. „Én jó uram, fekete rózsád, élek, ha diktálod, hogy éljek.” — írta Bosszús, halk virágének című versében. Az atléta formájú, széles vállú, fekete, a finn mítosz őskovácsához hasonló, de imbolygó járású, esett fejű magyar, ki „atlaszként viselte e bús hazát”, hatalmasabb volt mint életében. Valami felséges volt rajta. Százhúszat verő, tüzes, gyors szíve, amely válogatás nélkül, karakter nélkül magába tudott fogadni mindenkit, férfit, nőt, akiben lélek volt, ázsiai népkultúrával telített szellemi egyéniségét lángoló ülés-szekérként repítette az európai irodalmi élet magaslatába. A legnagyobbak közül való volt. Költészetünk forradalmi megújítója a grófok és püspökök Magyarországa ellen harcolt. A feudális maradványokat akarta felszámolni, a parasztságot és a munkásosztályt szerette volna felemelni. Nem azért jött, hogy éljen, hanem, hogy hallassa az Elet hangjait. Ez a legnagyobb csapás, amivel halandót sújthat a Sors. Ady fájdalma a magyar fajta, véreink fájdalma. Egyszerre iharfa ő, amely gyökereivel ide kötődik, s „a szent Napot nézi terebéüyel” és diófa, a legmagyarabb magyar fa. Fajtánk fája. Sose metszik. Csak zúzzák és törik. Ha nem terem, meg kell verni hosszú rudakkal, s a fájó sebekből termő ágak hajtanak. „Ha van isten, ne sajnáljon engem: én magyarnak születtem. Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon, üssön csak, ostorozzon” — úja a költő Nekünk Mohács keü című versében. Ady „Góg és Magóg fia”, „Dózsa György unokája”, a bujdosó kurucok leszármazottja. „Ütő legény”, aki az ütést állja. Szándékai sok évszázados magyar szándékok. Nem bűvésznek, de mindennek jött. „Muszáj Herkules”, , magyar Messiás”, akinek vállalnia keü a prófétasorsot. Akkor is, ha a gémeskutak, a fokos, a sivatag, a lárma és a durva kezek világában vergődik, ha őt, a borra, halálra, nőre gondoló „kunfajta nagyszemű legényt” lehúzza a honi dudva, a muhar és a gaz. Akkor is, ha lelke a magyar mező kipányvázott, véres tajtékos ménjeként vergődik. Az ő magyarsága mindennél keserűbb, mindennél igazabb. Meg kell hajolnia a muszáj előtt. Hiába menekül Párizsba — mint á föl-földobott követ — mindig hazahúzza a honi föld keserű-édes gravitációja. Látomások és valók ülnek benne, s „a szent káprázatok- ban előtte kavargó titkokat” neki kell a mi számunkra szintetizálnia. A „százszorszép szent látnivalókat”, a teljes életet akatja birtokolni. A harmóniát kereső ember azonban soha nem tudja tökéletesen megkapni a valóságot., Jaj, be kicsiny az élet, be kevés, be kevés”—kiált fel fájdalmasan Apámtól, anyámtól jövök című versében. Ady élete, ez a messziről jövő és messzire tartó élet mindig a tisztaság felé tört. „Életemnek útja bűnökkel kövezetten Fehér cél felé futott” — írja Ki elveszti harcát című költeményében. A körülötte forgó lármás világból a harmónia, a végtelenség, az istenség után vágyott. Reménytelenül keresett valamit és valakit. A gyermekkor ártatlan fehérségét, tündér varázsát, az édes babonák világát. Verseiből lázas kétségbeesés, mégis az ember és az élet szeretete sugárzik. „Az ősi magyarságnak két típusa van” — vallja Móricz — „a kardos magyar és a kapás magyar. Ady Endre a kardos magyarok közül való.” Aki meg akarja őt érteni, annak benne kell élnie a magyarság évezredes dzsungelében. Ő a mi fajtánk, aki a po- csolyás Ér hétszilvafás földjétől az Óceánig vitte a magyar szellemet. Igéi bővek, zengők, nagyok. Papoknak, prédikátoroknak az ivadéka ő is, mint szerelmetes barátja, Móricz Zsigmond. Versciklusainak címei: Léda asszony zsoltárai, Magyar fa sorsa, Észe Tamás komája, Ember az embertelenségben, A halál rokona, Istenhez hanyatló árnyék — is érzékeltetik művészi gazdagságát. Költeményeiben benne van Balassi Bálint úri pompájával, daliás hetykeségével, Csokonai ezer új hangváltásával, cimbalompengésével, Batsányi és Petőfi forradalmiságá- val, Arany orgonáló lélekmu- zsikájával és „a Montblanc ember”, Vajda férfias, kozmikus magányával. Feüazítja a hagyományos nyugat-európai versformákat, s az ősi magyar vers elfeledett formáival gazdagítja költészetünket. Nyelvileg, ritmikailag kimeríthetetlen gazdagságú, lenyűgözően egyéni, szug- gesztív költészetet teremt. Versei virágok, amelyeknek alakja, színe, iüata, fodroso- dása van. Csodálatos tiszta szép hangjaiktól megrebben a szív. A .napsugár lelkű legény”, „a Napisten papja”, „a fény tollú sármány madár” bennük elsírta bánatainkat, elátkozta átkainkat. Belőlünk jött, a magyarságból, amely hallatlan energiák birtokosa, mégis oly gyakran kihasználatlanul tesped benne az élet. Próféta volt, jós, aki saját mikrokozmosz-részecskéit szórta szét bőkezűen közöttünk, s elültette lelkűnkbe a jövendő világok gondolatát. A költő, aki dupla koporsóban nyugszik immár hetvenöt éve, közöttünk él tovább, bennünk munkál, a mi életünkön, jobb jövőnkön. Emeljük fel igéit, hajtsuk végre törvényeit. Ady halottaságyán Archív felvételek Natalia Kikot: Jegy egy oldalba (batik) Közbeszólás Lajstromba vétel Kállai János-y 7- gy tűnik: sok szem- 1 / pontból bekemé- L/ nyedett világunkban a munkasikerek és a tevékenykedés közben vétett hibák, el- és megszenvedett kudarcok nyilvántartásában is alapvetően megváltoztak az értékrendek. Az, hogy valaki egyenletesen, jó színvonalon, bakik nélkül dolgozik, egyre természetesebb, a botlások, „mellényúlások” és elmulasztások pedig azonnal és erőteljesen észrevétetnek, s nem latolgatva a büntetés elhagyásának variációit, megtöraltatnak. Tulajdonképpen így van ez rendjén, hiszen nekünk, magyaroknak oly sokszor vetették már a szemünkre a miénknél precízebb munkakultúrával és fegyelemmel jellemezhető nációk, hogy lezserek, figyelmetlenek, pontatlanok vagyunk. Más táján a világnak—mondjuk Japánban— munkavétségeink miatt egyhamar repülnénk, mert ott, náluk, az akkurátusoknál nincs pardon. Nem idézem a közeli múltban rongyosra koptatott verssorokat, csak utalok a bennük foglaltakra egy-két szóval (úgyis tüstént beugrik majd mindenkinek, kitől származnak a nemesen szép gondolattöredékek), vagyis: pontosan, szépen, „csillagmódra”, úgy érdemes... Mármint dolgozni. Igen, igen. Bárminemű felemelkedésünk—akár szellemiekben, akár gazdaságban, politizálásban — más technikával elképzelhetetlen. Nem érdemes hát keresgélni a kerülőutakat, a trükkös megoldásokat. Célszerűbb belátni: amennyiben képesek vagyunk rá, legyünk tévedhetetlenek! Csak a bibi ott van, hogy — jóllehet lótermészetünk, mármint az igásoké, mind markánsabban megmutatkozik — bizony botlunk, bukdácsolunk bokros teendőink, kötelezettségeink útvesztőiben. Legjobb szándékaink ellenére—vagy netán éppen a nagyon görcsös „akarás” folytán — időnként vétkezünk: félreértésből, tájékozatlanságból, szórakozottságból, kifáradásból, felkészületlenségből eredeztet- hetően. Es a „védőburok”, ami feltarthatná a ránk hulló „fekete pontokat", egyre vékonyabb, könnyen átszakad, és aztán már az Isten sem menthet meg bennünket az elmarasztalástól. Persze, még ezért sem kellene elkeserednünk, hiszen a közmondás bölcs üzenete azt sugallja: hibáiból tanul az okos. Csak, ha már feltételezzük, hogy „okos” a tévedő, akkor adjunk időt neki a beletanulásra. Ja, hogy nincs idő(nk), mert már eddig is sokat pazaroltunk belőle sok-sok haszontalan- ságra, hogy lazsáltunk volna, hogy „elkeletiesedtünk” kényelmességünk bársonyon ringató pamlagán? Ebben nem hiszek, nem hihetek, mivel nem igaz. Arról nem beszélve: elkelne olykoron a dicséret, az elismerés. Nem a vállveregető semmitmon- dás munkatársi, kis- vagy nagyfőnöki leereszkedése növelhetné magabiztosságunkat — és vele fordított arányban mérsékelhetné hiba-elkövetéseink gyakoriságát —, hanem sikereink őszinte örömű tudomásul és „lajstromba” vétele. Nos, hát ez az, amiben tényleg alaposnak, következetesnek és tévedésmentesnek kellene lennünk. A „többi” pedig előbb-utóbb úgyis hoz- zá(nk)alakulna! Hol a mi TOK-unk? r udom, mostanság, amikor a közalkalmazotti bértáblázat bevezetése körül kialakult, botrányszagú hercehurcák zajlanak, a pedagógusokat kevésbé érdeklik az oktatás- irányítás új szerveződésű formációi, a bennük hol felbukkanó, hol egy szemvillanás alatt eltűnő kulcsfigurák. Pedig, és erről még a tanácsi rendszer létezésének idejéből vannak konkrét tapasztalataim: a nevelési-oktatási intézményeknek sohasem volt közömbös, hogy kik, milyen funkciókkal és szankciókkal vannak föléjük rendelve. A hierarchikus szemlélet béklyóitól máig sem tudtak igazán megszabadulni sem az igazgatók, sem a beosztott óvodapedagógusok, tanítók, tanárok, pedig oly sokan és sokszor hangoztatták már az intézmények és a bennük dolgozók autonómiáját, hogy akár el is hihették volna: „az” van nekik. Ezért nem lehetett tehát igazán csodálkozni a gyanakváson, amivel a pedagógustársadalom jelentős része a Regionális Oktatásügyi Központok létrehozását fogadta. Hiába hangzottak el jó szándékú előadások a ROK segítő, koordináló, információközvetítő és egyéb, „be nem avatkozó” szerepéről, a homály az új szerv végzett és ellátandó feladatai körül csak nem akart oszlani. Pedig az „újszülöttnek” közben megváltoztatták a nevét is: regionális helyett tankerületire keresztelték. Vagyis nem ROK-unk, hanem TOK-unk van. Méghozzá közös, hiszen Hajdú-Biharé és a miénk, ami önmagában nem lenne baj. Csak hát, valakik me- gintcsak elszámolták magukat. Maroknyi hivatalnoknak kell(ene) a legkülönbözőbb tevékenységi területeken „becserkészni” a rengeteg intézményt és a még több pedagógust. Mondanom sem kell: ez lehetetlen. Ennek ellenére a TOK munkatársai nyilvánvalóan dolgoztak eddig is, végezték, ami rájuk szabatott. Am munkálkodásuk gyümölcséből az óvo- dák-iskolák a vártnál (kérdés: vártak-e valamit egyáltalán?) kevesebbet profitálták. Mert a vezetői személy- cserék, az irányító apparátus alakulgatása közbeni mozgások és különböző akciók híre ugyan szállongott, voltak ismét tájékoztatók, be- és elszámoló jelentések, sőt felmérések, regisztrálások, pályázatok, egyebek, a „mezei” pedagógus ezeket gyakran az önigazolás gesztusaiként vette tudomásul. Legyintvén: a „tokosoknál” tán még a hajdani felügyelőkből is több hasznunk volt, pedig őket sem szerettük. De legalább testközelből láttuk őket. Most találgatjuk: hol van a TOK-unk... 1S94. január ZZ. Ady Endre Ifjú szívekben élek Ifjú szívekben élek s mindig tovább. '; Hiába törnek életemre Vén huncutok és gonosz ostobák. Mert életem millió gyökerű. Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek Örökös urának maradni: Nem adatik meg ez mindenkinek, • Csak aki véres, igaz életű. Igen, én élni s hódítani fogok . Egy fájdalmas, nagy élet jussán, Nem érföl már szitkozódás. piszok: Lyányok s ifjak szívei védenek. Örök virágzás sorsa már az enyém, Hiába törnek életemre, Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény. De virágzás, de Élet és örök.
