Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-15 / 12. szám
Ä ‘Kykt-íMagyarország hétvégi mettéf&te 1994. január 15. A KM vendége _________________ A polgárok mestere Kovács Éva Nyírbátor (KM) — A rendszerváltás után, az első demokratikus választáskor lett Nyírbátor polgármestere. Ezt megelőzően tanár, majd az egyik biztosító társaság városi kirendeltségének a vezetője volt. Elég meredek pálya, mint kiderül, nem is igen készült rá Petróczki Ferenc. — Nem volt eltökélt szándékom, hogy a politika színpadára lépjek, az én családomban mindig is „úri huncutságnak” tartották az efféle cselekedeteket. Aztán mégis úgy alakult, hogy az MDF zászlóbontásakor közel kerültem a politikához. A választások után, polgár- mesterként egy teljesen új helyzetben kellett átszervezni az életemet, s a testülettel együtt tanulva kialakítani azokat a kereteket, amelyek között a demokratikus ügyintézés megvalósulhatott. Bár még közel sincs vége, az eddigiekért nemcsak az ön- kormányzat tagjainak, hanem mindenkinek, ismerősöknek és ismeretlennek is köszönettel tartozom. □ Gondolom, a köszönetét nem mindenki fogadja majd azonos érzésekkel... — Természetesen voltak és vannak ellendrukkerek is, de a történet nem lenne igaz nélkülük. □ Nyírbátor fejlődése az utóbbi három és fél év eredményeként igen látványos, ami mégis kiemeli, az az, amit a kultúra, a szellemi élet terén felmutat. — Célunk, s célom az volt, hogy megőrizve a város kulturális jellegét, továbblépjünk ezen az úton. A kultúrához pénzre (is) van szükség, s miután láttuk, hogy a nagy cégek, vállalatok a korábbi formában nem tudnak fennmaradni, így a települést a vállalkozások irányába igyekeztünk elmozdítani, s megpróbáltunk ezáltal egy olyan alapot megteremteni, amin képletesen szólva a kultúra is virágozhat. Próbáltunk úgy gazdálkodni, hogy a meglévő pénzből mindenre jusson. Örömömre szolgál, hogy sikerült megőrizni azokat a tradíciókat, amelyek Bátort Bátorrá tették. A zenei rendezvények hagyománya évtizedes, szóba sem került, hogy bármilyen okokra hivatkozva is ne akarnánk folytatni. □ Sok városlakó szerint épp ezekre a zenei rendezvényekre megy el igen sok pénz, pedig a mostani nehezebb időkben lenne helye máshol is. — A múlt kötelez, s vannak dolgok, amiket sem zsíroskenyérre, sem járdahosszra nem lehet átszámítani. Ráadásul a zene és a kultúra finanszírozása közel sem akkora összeg, amiből más területeken lényeges, látványos fejlődést lehetne elérni. □ Nem hallgathatjuk el Nyírbátor évek, évtizedek óta hiányol egy művelődési házat. — A művelődési ház hiányát valóban érezzük, ezért is szeretnénk az egész várost azzá tenni. Gyönyörű templomaink méltó otthonai a Elek Emil felvétele zenei rendezvényeknek, s eddig szerencsére mindig megtaláltuk a kereteket a művelődés más formáihoz is. □ Nyírbátor az utóbbi két esztendőben valóságos konferenciaváros lett. Olyan országos és nemzetközi rendezvényeknek adott helyet, melyeknek megrendezésp bármely település számára elismerést jelenthet. — Azért vállaltuk a szervezést, mert azt reméljük, ezeknek az országos és nemzetközi tanácskozásoknak résztvevői nem csak tapasztalatokat cserélnek és gyűjtenek városunkban, világgá viszik jó hírünket is. Számos nemzetközi kapcsolattal rendelkezünk, közöttük vannak* olyanok, amelyeket a város előző vezetése teremtett meg, s természetesen igen sok olyan, amely a mai testületnek, s talán nem szerénytelenség, személyesen nekem köszönhető. Lengyelek, románok, franciák, dánok, hollandok és amerikaiak fordultak már meg Nyírbátorban, s utaztak ezekbe az országokba a nyírbátoriak. Ezek a kapcsolatok már régen nem a város vezetőinek utazgatását jelentik, hiszen tények bizonyítják, az iskolák diákjaitól kezdve a sportegyesületek tagjain át az egyházak, intézmények képviselőiig teljed a skála. A kulturális, politikai és gazdasági kapcsolatokkal azt szeretnénk bizonyítani, hogy az országok, nemzetiségek igen is jól megférnek egymással, s az emberek, éljenek bárhol is, képesek egymással szót érteni. Talán nem túlzás azt mondani, az országos, s ha úgy tetszik, a világpolitikában mi egyféle katalizátorszerepet vállaltunk, mert úgy gondoljuk, a személyes kapcsolatokon olykor országos ügyek is múlnak. Ha régen a mesterlegények „világgá mehettek”, az egyetemek hallgatói külföldi intézményekben tanulhattak, akkor ennek lehetőségét a ma emberei számára is kötelesei^ vagyunk megteremteni. Azt gondolom, ilyenkor nemcsak a tananyagot, a mesterfogásokat, hanem egyfajta szellemiséget is elsajátíthatnak az utazók, s így különféle szintű hidakat építhetnek a nemzetek és országok között. □ Az utóbbi években miniszterek, miniszterelnökök és államtitkárok adták egymásnak a kilincset. Mi a magyarázata, mi az oka ennek a nagy jövés-menésnek? — Nem titok, igyekeztem a magyar és a nemzetközi politikai élet nagyjaival is megteremteni, kiépíteni a kapcsolatot. Elvem az, legértékesebbek a helyszínen szerzett tapasztalatok. Karádi Zsolt Finn film a mozikban: igazi kuriózum. Merthogy nyelvrokonság ide, Kalevala oda, a magyar forgalmazók nem kényeztettek el bennünket az ezer tó országának alkotásaival. A legmegrögzöttebb moziba járók sem igen tudnák felidézni, mikor láttak utoljára finn produkciót. Pedig Suomiban a hetedik művészet egyidőben született a párizsi vetítésekkel: Helsinkiben 1896. június 28-án mutatkozott be a Lumiére-cég. Igaz, Finnország sosem tartozott a nagy filmgyártók közé, azonban a hatvanas években néhány jelentős mestert nemzetközi szinten is jegyeztek (Maunu Kurkvaara, Aito Ma- kinen, Erkko Kivikoski, Jöm Donner). A nyolcvanas évtized elején tűnt föl az az Aki Kaurismaki, akinek az 1989-ben készített Leningrádi kovbojok Amerikába mennek című munkáját az elmúlt napokban láthatta a nyíregyházi közönség. A nálunk ismeretlen, harminchat esztendős alkotónak ez a hetedik rendezése. Kaurismaki önvallomásaiban nem rejti véka alá, kik hatottak rá a modem filmművészet nagyjai közül: az imponálóan gazdag névsorban Dreyer, Bresson, Bunuel, Ozu, Mackendrick, Lubits és Jarmusch neve szerepel. „Én állandóan lopok és ezt nem is próbálom titkolni” — mondta 1990-ben. A Jarmuschsal való rokoní- tás persze kézenfekvő, hiszen a Florida, paradicsom rendezője Kaurismaki jó barátja: a Leningrádi kovbojokban maga játssza el a vagány használtautó-kereskedő pár perces szerepét. j\két művész munkássága csak bizonyos felszínes elemekben hasonlít egymásra. De amíg Jarmusch főleg fekete-fehérben dolgozik, addig Kaurismaki nem veti el a színes technikát. Amíg Jarmusch lepusztultság-ábrázolá- sa puritán, szikár, addig finn kollégájának Amerika-képe nem nélkülözi a humor, a felszabadító nevetés életenergiáját sem. A Leningrádi kovbojok bizarr meséjének hősei, Vladimir, Igor, Iván oroszok, akik előbb finnül beszélnek, később angolul. Öltözetük, egész fizimiskájuk a cirkusz manézs- színpadát idézi: az irdatlan kakastaréjra emlékeztető, előre fésült és valahogyan kimerevített hajtömeg, s az erre rímelő, fölkunkorodó cipőorrok látványa inkább zenebohócokká avatja őket, mintsem elszánt muzsikusokká. Történetük, amelyet Kaurismaki kedves zeneszerzőjének, Guty Cardenas emlékének szentelt, az orosz sztyeppétől Mexikóig ível. Amikor, még otthon, a sramli-banda bemutatja repertoárját a szigorú cenzor-elvtársnak, az a hallottakat az emberi ürülékhez hasonlítja. Ezen felbuzdulva vágnak neki Amerikának, mondván, ott minden vackot el lehet adni. Az éjjel gitározás közben csonttá fagyott, s koporsóba gyömöszölt társuk tetemét magukkal cipelve kelnek útra: még szerencse, hogy a holttestet nem temetik el, mert a falu bolondja, aki utánuk szökik a turné végén egy óvatlan pillanatban hajszárítóval felolvasztja a hullát... A Leningrádi kovbojok műsorát az amerikai menedzser az orosz cenzorhoz hasonlóan ítéli meg, s Mexikóba irányítja őket, hogy ott muzsikáljanak majd egyik rokona mennyeg- zőjén. Közben fölhívja a figyelmüket arra, hogy Amerikában rock and rollt kell játszaniuk... Nos, a furcsa frizurájú fiúk gyorsan megtanulják a roek, a blues, a country dallamvilágát, s kocsmáról kocsmára járva, keresztül utazva Amerikán végre eljutnak a lagziba. E groteszk road movie-ban a kalandok felcserélhetők; az egyes fellépések közötti jelenetek a hajó-méretű ócska tragacsokkal történő utazás egyes stációit mutatják. Mire a leningrádi kovbojok meghódítják a házigazdák szívét, vezérük, Vladimir, mint az utolsó felirat hirdeti, örökre eltűnik. Ezzel a gesztussal Kaurismaki a históriát végleg a legenda közegébe emeli. A Jarmusch által is kedvelt, jeleneteket elválasztó, a cselekményt szétszabdaló inzertbevágásokkal dolgozó, a hosz- szú zenei betétek miatt gyakran lassú tempójú, néhol érdektelenül unalmas Leningrádi kovbojok az abszurditás filmje. A sztori, az atmoszféra ugyanolyan abszurd, mint maga a cím. Kaurismaki nem direkten politizáló művet hozott létre: megelégedett a két világ fanyar burleszkbe, kicsit őrült bohóctréfába hajló ábrázolásával. A „Sok hűhó semmiért” című film jeleneteit az impozáns, XIV. századi Villa Vignamaggio-ban és környékén forgatták. A főbb szerepeket Kenneth Branagh, Michael Keaton, Robert Sean Leonard Játsszák. Rendezte: Kenneth Branagh. Forgalmaz* za a Flamex flamex-felvételek Könyvespolcunk Görög és római mitológia Nagy Zsuzsanna Edith Hamilton legelőször is azt a romantikus tévképzetet igyekszik cáfolni, hogy a mítoszok azt a primitív idilli múltat mutatják be, mikor még az ember meghitt viszonyban élt az ősi természettel. Ez ábrándkép, valójában rémségek rejtőztek a fák mögött, az isteni harag ellen pedig mágiával, sőt emberáldozattal védekeztek. A görög mitológia az első, ahol a félelem már nem bénító, eltűnt a rémület, az istenek náluk antropomorfizálódtak: azaz emberi alakot öltöttek, úgy éltek, mint ők, ettek, ittak, szórakoztak és köztük a görög ember jól érezte magát. Sőt, akár nevethettek is rajtuk, Zeusz szerelmi kalandjain, bujkálásán a féltékeny feleség, Héra elől. Az Olümposzon zajlott az élet, ami azonban mégis félelmetessé tette őket, az kiszámíthatatlanságuk volt. Halhatatlanságuk miatt bármit megtehettek és meg is tettek. Bajba sodorták az embereket, súlytalan cselekedeteikkel szemben a halandó ember állt, aki egy életét veszthette és ez túl súlyos következménynek látszott. Hány halandó nő tragédiáját okozta Zeusz, mennyire reménytelen volt Adonisz szerelme Aphrodité iránt, kinek örök fiatalsága a földi lét esélytelenségét mutatja. Demeter adja, de ugyanakkor rossz termés esetén el is veszi a föld ajándékát, a kenyeret. Dionüsszos szőlője a bor mámorító és megrontó hatását is jelenti. Ezek az istenek élik halhatatlan életüket, nem igazán törődve az emberi világ egyszeriségével. De hát nem is kell határt húzni valóságos és nem valóságos között, Edith Hamilton fel is hívja a figyelmet, ezek nem vallási istenek, ez nem a görög Biblia. A természeti jelenségek magyarázatául találták ki őket, a világ létrejöttének titkait hordozzák magukban, elsősorban pedig szerelemről, háborúskodásról, kalandról szóló szép mesék. Az írónő is főként a történetekre helyezi a hangsúlyt, igen közérthető módon előadva és ügyelve valamiféle rendszerezésre: külön csoportosítja a virágmítoszokat, szerelmi kaland mítoszokat, családi történeteket. Végigvezet a trójai háborún, Odüsszeusz kalandjain, eljutunk Itáliába Trója pusztulása után. A római mitológiát is szerves folytatásként kezeli, megadva többször is a görög istenek római megfelelőjét. Alapvetően úgy értékeli, hogy a görögök örököseinek tekinthetjük magunkat mind művészeti, mint politikai szempontból. Azonban ez csak egy mega lapítás marad, azzal már ne foglalkozik, hogy mi köze mítoszoknak ehhez az ösr függéshez. Nem tudomárs műnek szánja könyvét, és/» aki túl van Trencsényi-1^ dapfel Imre görög Mito1a" ján, annak nem igazán1# újat, aki pedig eben a ”á- ban találkozik vele 'z°r> annak nagy valószírSSfl hiányérzete fog tám1» es Trencsényihez ford majd pótlásért. Úgyhogy talán éjföldi szerző helyett a rég'bevált könyv újra kiadá*e^ene gondolkodni. (Holnap 1992) „Én állandóan lopok...”
