Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-15 / 12. szám

1994. január If.

Óvatos reményeik vannak

D. Bojté Gizella

A 750 lelkes Jéke község Kisváráétól néhány kilométerre található. Ottjártam- kor a község utcáin, az esős idő ellenére lovaskocsik, autók száguldoztak. Egy nagy^ darab, bajszos férfi, a biciklijére kötött seprűjét árulgatta. Két szomszéd asszony az egyik sarkon diskurált, és meglátva az idegent, összesúgtak. A gyümölcsfákkal övezett kanyarban egy idős bácsi óriási lábast cipelt. Biztosan disznóöléshez készülődtek. Az italboltból épp két férfi lépett ki, cigarettával a kezükben. Megállva az egyik bolt előtt, hat fiatal asszonnyal találkoztam.

Kihalt kis településre számítottam, ahol szinte még a madár sem jár, de nem így történt. A barátságosnak tűnő falu tele volt élettel, az emberek jöttek-mentek... Néhány falubelivel beszélgetve azonban hamar kiderült, mitől ilyen ráérősek. Hétköznap, délelőtt más a munkahelyén van és dolgozik, Jékén viszont szinte otthon volt az egész falu. Kivétel nélkül, akikkel összefutottam, mind munka- nélküli.

Egy fiatalasszony 15 évet dolgozott Tuzséron az egyik üzemben, a gyes letelte után azonban már nem folytathatta munkáját Valahogy muszáj megélni! De miből? Próbálkoznak ezért mindennel. A lehetőségek viszont nagyon korlátozottak, szinte csak a mezőgazdaság marad. — Be akartam írni a Szerencsekeréknek — mondta felháborod- ba egy harminc év körüli asz- szony. — Mikor a tévéműsorban 50 forintért reklámoztak egy kilogramm almát, tőlünk meg 5 forintért vették. Ha kellett egyáltalán!

Bogáti János, polgármester elmondta, a munkaképes korúak száma körülbelül 190, s ami a szörnyű, közülük legalább 150 embernek nincs munkája. Az önkormányzat 17 személynek ad jövedelempótlékot, de ez is kevés a megélhetéshez. A gyermekes családokat úgy segítik, hogy minden iskolásnak a tanévkezdéskor háromezer forintot, az óvodásoknak kettő, a csecse- mőkorúaknak pedig ezer forintot fizetnek. Rendszeres nevelési segélyben egy személy részesül.

Ezen a településen is több a

haláleset, mint a születések száma. Kétszázhúsz nyugdíjas él a községben, akiknek éppen megvan a lehetőségük arra, hogy kedvezményes étkeztetésben részesüljenek, de alig húszán veszik igénybe ezt a szolgáltatást. Az önkormányzat a gyerekek étkeztetési költségeibe is pótol.

Jékén azonban nincs olyan épület, ahol az időseknek például egy nyugdíjas napot szervezhetnének. De más rendezvényeknek sem tudnak helyiséget biztosítani. Mondhatni, az itt élőknek nincs semmilyen szórakozási lehetőségük, se mozi, se disco... Egy italbolt van a központban, ahová bebenéznek az emberek és meg- hányják-vetik a dolgokat. Az egykori kastély helyén építették fel az úgynevezett „kul- túrkomplexumot”, amely a házasságkötő teremből, a könyvtárból, a postából és az orvosi rendelőből áll, de külsejében már egyáltalán nem idézi a régi kastély szépségét, csak a megmaradt öreg fák utalnak az elmúlt világ méltóságára. A középületek mögötti területen zöldell a futballpálya, ahol már számos mérkőzést megnyert a helyi csapat, így a területi bajnokságon a harmadik helyen szerepelnek.

A polgármester a nehézségek okát a társközségi viszonyra vezeti vissza. Jéke ugyanis korábban Tomyospál- cához tartozott, szerintük ez idő alatt a fejlődés visszaesett, és szinte minden átkerült a szomszéd faluba, ezért nincs iskolájuk, kultúrházuk, önálló ravatalozójuk... A gyerekes családok leginkább az iskolát fájlalják. Csak az alsó tagozatos diákok tanulnak a faluban, ők is összevontan, közös tanteremben. A felsősök közül a legtöbben bejárnak Kisvárdá- ra, és ott, ki-ki megy az általa választott iskolába. A szülők nagyon há- borognak ezért. — Legalább lenne egy iskolabusz! — mondják so- . kan. Az óvodások azonban

szép környezetben, a hétmillió forintért felújított kastélyban töltik napjaikat. A kertet az 1945 előtti állapotoknak megfelelően szeretnék beparkosítani. Már több dísznövényt telepítettek ezért a valamikori kúria udvarába.

Az épület utca felőli részében van a polgármesteri hivatal, ahol a korábbi államigazgatási szakemberek viszik tovább a munkát. A jegyző Kis- várdáról jár ki. Jéke lakosainak életét nem könnyű kormányozni, különösen úgy, hogy pénz se nagyon van. Az utca emberei azonban megjegyezték; a rendszerváltás óta a képviselő-testület és a polgár- mesteri hivatal többre is vihette volna a falu sorsát. Szinte megállt az idő. Igaz, hogy van gáz, de ez a megyei programban, bármilyen vezetőséggel is sikerült volna. Ebben is majdnem rosszul jártak. A községet ugyanis nem minősítették hátrányos helyzetűnek, ezért úgy nézett ki, hogy nem kapják meg azt az állami támogatást, melyet hasonló helyzetű községek megkaptak.

Zúgolódnak azért is az emberek, hogy őket ugyanúgy sújtotta az aszály, mint a szomszéd falukban élőket, nekik még sem intézték el a kártalanítást. Érzékenyen érinti ez a falu lakosainak körülbelül egyharma- dát. A leg- többen egyébként kivették a földjüket, és gazdálkodni szeretnének, de sokan még a szántás díját se tudják kifizetni.

A pénztelenségre, az anyagi nehézségekre való örökös hivatkozással, valamint az egykori társközségre való mutogatással Jéke nem nagyon juthat előre.

Egyetlen reménye és esélye a továbblépéshez, hogy tisztességes, jólelkű emberek lakják.

Az embereket kötik a hagyományaik, az ősök példája, — az évszázadokkal ezelőtt alakult — Jéke történelmi múltja. A munka, a föld sze- retete valamint a község jövőjéért aggódás, tenniakarás viheti előbbre a település fejlődősót.

H

iszen nincs sok választási lehetőség: a város elküldi az embereket, külső támogatásra nem számíthatnak. A saját lábukon kell megállni és bebizonyítani, nemcsak a szomszéd faluknak, hanem önmaguknak, hogy képesek békés, szép környezetet varázsolni lakóhelyükből.

Csak kergetjük a kék madarat

Tóth Kornélia

ég könnyű felM idézni a borzongató élményt, amely az ó- és az új esztendő villanásnyi randevúja alkalmából elhangzik. A Himnusz méltóságteljesen hömpölygő dallamai képzeletbeli képernyőnkre vetíti múltbeli gyarlóságainkat, esendő- ségünkből eredő hibáinkat, mindazonáltal gerincegyenesítő elhatározások fogalmazódnak meg a percnyi történelemben: ma, holnap, holnapután az ismétlődő helyzetekben okosabban, bölcsebben, a mások szempontjait is szem előtt tartva cselekszünk. Legszentebb énekimánk után az államfő köszöntője ezúttal is felvillantotta népünket, nemzetünket, a Kárpát-medencében otthonra talált magyarságunkat érintő küzdelmeinket.

De az igazság pillanata nem csak a haza nagy ügyein hagy elmélkedni bennünket Rákényszerülünk, hogy önmagunk előtt is takargatott vágyainkat, reményeinket, ha nem szavakba, legalább gondolatokba, s ebből fakadó elhatározásokba öntsük. Háttérül szolgál az örökkévalóságot is szimbolizáló fenyő, a szilveszteri vidámságot egy

röpke pillanatra felfüggesztjük, s kéretlenül bekúsznak zsigereinkbe egyéni létünk megmérettetései. Ami a világ- egyetem, a Föld vagy az ország szempontjából porszem- nyinek sem számít, azzal nekünk nap mint nap szembe kell néznünk vele. A szőnyeg alá söpörhetjük egy ideig megoldást sürgető gondjainkat, de mindennek eljő az ideje. Fehéren feketén állást kell foglalnunk egész jövőnket, családunk, környezetünk holnapját meghatározó, adott esetben kényelmetlen kérdésekben is. Majd a döntés után magunkra kell vennünk annak minden ódiumát.

Elkalandoznak a gondolataink. Álmodunk szép házról, de közben békés család képe jár a fejünkben; munkáról, de az ebből fakadó anyagiak nagyobb súllyal esnek latba; hivatásról, de az alkotás örömére, a megelégedettség semmivel nem pótolható élményére áhítozunk. Kergetjük a boldogság kék madarát szűkre szabott földi pályafutásunk utolsó leheletéig. Közben elesünk, valaki felsegít Kudarcot szenvedünk, de mindig akad egy jótét lélek, aki megvigasztal. Örülünk, különösen, ha megoszthatjuk ezt valakivel.

De érezzük-e a belső harmóniát? Ezt az érzést nagyon könnyen összekeverjük a

megszerzett anyagiak fölött érzett elégedettséggel, a sikerek okozta örömmel, a képzeletbeli versenytársak lehagyá- sa utáni rátartisággal, amikor elégedetten dőlünk hátra a karosszékben. Hogy esetleg mégis hiányzik valami az életünkből? Leélhetünk úgy hat- van-hetven esztendőt, hogy nem részesülünk ebből az adományból. De aki egyszer megtapasztalta, hogy a látszólagos anyagi jólét, a mikrokörnyezet által elkönyvelt sikeres pályafutás ellenére is rágja valami a lelkét, diszharmóniába kerül a világgal, s legfőképp önmagával, az rájön: a belső harmónia vegyi összetétele titkos receptet sejtet. A megszerzésére tett hétköznapi kísérletek nem mindig hozzák el számunkra ezt a nyugalmat.

***

A hangzatos elnevezéssel üzletházra keresztelt, dufart- ból megközelíthető kereskedés az ígéret földjével kecsegtette a lakatos szakmát tanult, de munkanélkülivé lett, még éppen középkorú férfit. Életében nem adott el egy szeget sem, de úgy tapasztalta: ma boldog-boldogtalan ad és vesz, az hozza a konyhára a pénzt. A felesége is rágta a fülét: ha te itthon csücsülsz és siránkozol, a haverokkal a kocsmában öntitek ki egymásnak a szíveteket, hamarosan

belepusztulsz ebbe a dögunalomba. Én egy hét múlva férjhez megyek, mert ki neveli fel a gyerekeket, ki tartja rendben a kettőnk keserves munkájával felépített házat?

Talán a fenyegetés, talán a sötét tónusú színek hatottak: a kereskedés, amelynek profilját leírni lehetetlen, mégiscsak megnyitotta kapuját. Igaz, udvarra nyílót, ahová a lakók a szennyes vizet öntötték. De a szükség nagy úr, s lassan a környékbeliek felfedezték a boltját. A sűrű fillért és nem a ritka forintot kedvelte. Mígnem egy szép napon utcára nyíló boltba léphettek be egykori vevői. A külső gyarapodás mellett megőrizte azt a jó szokását, hogy szót váltott a vevővel. Ha az igényelte. S ez a kulcsszó. Észrevétlenül elszaladt pár esztendő. Elégedett embernek érzi magát

A teltkarcsú hölgy érett női korba lépett, még innen a negyvenen. Az érettségi után nehezen talált helyet magának úgy a társadalomban, mint a hasonszőrűek társaságában. Mindig a sors kegyetlenségét okolta saját balsikereiért. A főiskola levelező tagozatára nagy nehezen beverekedte magát, de tanítani sem igazán akaródzott az oklevéllel a zsebben. Néhány bejegyzés gyarapította a munkakönyvét. Sehol nem találta meg azt a

közösséget, amelyet keresett. Ezért aztán neheztelt a környezetére, az őt meg nem értő kollégákra és főnökökre, meg az ellene összeesküdő világra. Gyűlölködött, osztotta a sértéseket számolatlanul, s vergődött az önmagának teremtett kelepcében. Soha nem értette meg, miért húzódnak el tőle.

A hetven körüli házaspár majd negyven esztendeje közösen számolja az időt. Felneveltek két gyermeket, ma is hozzájuk ugranak be először az unokák, s a világgal most ismerkedő cserfes dédunoka is legszívesebben velük osztja meg idejét. A másfél szobás bérházi lakásban a karácsonyesti vacsorához alig tudtak elég asztalt, széket, evőeszközt előteremteni. Semmi különös bennük, az élet őket is megpróbálta. A férj háborús sebesülés nyomát viseli, az asszonynak is marékszámra kell kapkodnia a pirulákat. A nyygdíj beosztása az egyre növekvő megélhetési kiadások mellett igazi művészet. Mégis valami megfoghatatlan nyugalom sugárzik a lényükből. Nem az egymás mellett élés unalma, hanem az együtt megélt nehézségek fölött úrrá lett ember diadala teszi ünneppé számukra a szürke, ködös téli napokat is. Két kézzel osztják szívük legnagyobb kincsét, a

szeretetet, s ez mágnesként vonzza magához a családtagokat, rokonokat, barátokat, de még az idegeneket is.

Megtalálták a kék madarat. ***

A kétgyermekes asszony szerencsésnek mondja magát. Kertes házban élnek, vállalkoznak, a gyerekek szépen haladnak az iskolai tanulmányokkal. A családtagok — az anya jóindulatú ösztönzésére — a napi programegyeztetések mellett életről, halálról, örömről, sorsfeladatról is beszéltek. Végezték jóga- és agykontroll-tanfolyamot, s lassan tágabb dimenziókban kezdtek gondolkodni. A jelenségek és a történések mögött egyszer csak felfedezték azt a szellemi élményt, amely kitágította látásmódjukat. Bár két lábbal a földön járó emberek, kiléptek mikrokömyezetük vonzásából. Paradox, de igaz: ekkor váltak érzékenyebbé a környezetükben tapasztalt szenvedés, a gond, a bánat, a betegség által meglátogatott emberek iránt.

U

gyanúgy élnek, mint korábban, de hétköznapjaikat nem csupán a háromdimenziós tér-idő határozza meg. Belső harmóniájuk legalább olyan fontos számukra, mint a mindennapi kenyér.

A J&kt-Mamiarmzáa fUtvéai mttíkíete 5 15

negi temető a raiu Kozpontjaoan szekeres Tibor felvétele