Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-15 / 12. szám
12 r& ‘KeU-t-94aqiiarprszaq (étvégi meißtjfete .............................. 1994. január 15. A tévedés bölcseleté Szőnyi, a zebegényi remete Szőnyi István centenáriumára • Már életében klasszikussá vált • Egykori háza ma múzeum Szőnyi István: Zebegényi temetés Csiki László Az angol királynő születésnapján borús volt az ég. Ugyanazon a napon egyik vidéki városunkban héthatárra szóló ünnepséget tartottak. A jelentősebb események közé tartozik két szóvétés is. Jelzik, mire áll a szánk mostanában. A tudósítók szerint ugyanis London fölött háborús volt az ég (de a kellő pillanatban kiderült) táncosaink pedig népképviseletbe öltözve jelentek meg a honi ünnepen. A tudósítók helyében én nem helyesbítettem volna. Az ég körben nem kék vagy bárányfelhős, nem nyárias, télbe se fordul, hanem háborús valóban. Nem azon gondolkodunk, amit látunk, hanem azon, amitől rettegünk. Szemlélődés helyett ijedten bámulunk. Nyelvi ösztönünket is megtámadta az erőszak, nem csak Boszniát vagy Szomáliát. Azokat is belülről. A földrajzból hadijelentésenként ismerjük meg, amit az iskolában elmulasztottunk. Emberöltőn át nem tudtuk a Malvin-szi- getek vagy Karabah nevét sem, most már a halottaikat számláljuk. Ha lőnek valahol a világon, tudjuk: új köztársaság született. Csecsenföld- nek hívják vagy Tohova-Bo- hunak. Kamaszok regénybeli álomhajóit elsüllyeszti a parti őrség néhány tengeri mérföldre a forradalmat látott Kubától, gyerekeink nem is mernek már odavágyni. Szép szóvá vált az egész. Afrika szarván a kiéheztetett vadászoknak annyi erejük nem maradt, hogy elejtsék az utolsó varacskos disznót, melyet egyébként a civilizált világ összes zöldje véd légkondicionált konferencia- termekben. Pedig a „varacskos disznó” jól hangzik, szebb nála a neve. Mi is arrafelé vágytunk szafarira, s most rendőrt vagy gyógyszert küldünk magunk helyett. Lehet, hogy egy vidéket valahol Andaxinnak fognak elnevezni tiszteletünkre. Elborzasztóan gyakori az alkalom a nyelvbotlásra. A természetben szokatlanul, a történelemben természetszerűen: a tél nem szikrázó havat s karácsonyt hoz, hanem az egyik határ mentén harcosokat jégbe balzsamozó fagyot, a másikon túl mu- mifikáló aszályt, vagy cölöpkunyhókat döntő áradást, éhséget többnyire. A tavaszt jelszóban használják izzadt fegyveresektől kísért vezérek (hajdani néptanítók vagy papok) — hogy majd eljön. És nyilván elsöpör másokat, puskástól, nyarastól. Emitt forró őszt (majd telet, tavaszt) jósolnak nekünk, függetlenül a Föld pályájától a Nap körül. A délibáb sem természeti, hanem közéleti jelenség mára. Ha igaz, hogy fejjel lefelé mutatta a messzi valóságot: mostanra az kihullt belőle, akár a mindenség kifordított nadrágzsebéből, maradt a szó s a pára. A jelvényekre került rózsának nincs illata, csak jelentése és hivatása. „Ki van téve” a gyökér fehér űrlapokra, nem is szívhat fel mást, csak elvi nedveket, s nem is fű-fa-virág gyökere az, hanem valami rajzolt- képzelt emberé, akit nem ér a neve. Úgy hogy a népviselet idejétmúlt természetessége helyén is a népképviselet helyileg felforrósodott, mégis hideg kategóriája áll. A jó- szagú asszonyok kezén forgó virágos minta eszerint nem a természetet képezi le és álmodja vissza, hanem közéleti képtelenség. Már annak is harcias jelentése támad, hogy a mesehős a griffmadár jobb vagy bal szárnyára hágva szárnyal-e át az Operenci- án. De még annak is, hogy szakállt visel-e, vagy pödrött bajuszt. A nyakravaló kötési módja, a göb is pártállást jelez, nem a párizsi divatot. Megítéljük egymást nem csak a szemünk, hanem a szemüvegünk formája szerint is. Be vagyunk öltözve népképviseletbe, valóban. Jelképpé lett a szó is, nem önmaga már. Másról szól, vagy másra használják inkább, mint amire kitaláltuk, szántuk. E szélsőséges logika szerint egyszer kenyeret sem eszünk majd, mert a fasiszták, kommunisták is azt faltak. Magyarul a kenyér pedig többet jelent holmi kovászolt pépnél. Bőrkabátot sem veszünk fel, nem amiért drága, hanem mert keretlegényes vagy ávós. (Tengerésztisztek pedig ne járjanak lovasiskolába, nehogy beverjék az ablakukat radikalizálódott zsokék, akiket bakancsos kopaszok szorítanak a hideg falnak.) Megfontolandó, nevezhetjük-e „antantszíjnak” a katonák csíkra szabott marhabőreit úgy, hogy ne kezdjük nyomban, reflexszerűen szidni világháborús szomszédainkat. Jobb tehát gödiének, dödöllének mondani a puliszkát, nehogy a rákövetkező félmondatban (nem robban!) románellenesnek mutatkozzunk orosz barátaink előtt, miközben lejárt karóránkat követeljük vissza tőlük, amelynek ilyenkor „dávájcsász” a neve. Jobb ugyanakkor, ha megnézzük a térképen, mely országbeli Visegrádról, Kanizsáról, Fehérvárról, Bár- kányról hadar a haditudósító, és csak azután emlegetjük az idegen anyját. Sokfelé vannak. Jobb, ha előbb elgondolkodunk őshonos hangzású családnevünkön, s megidézzük valcoló dédapánkat, amint mástáji szépanyánkkal karöltve rálép a vékony jégre az Ohridi-tónál. (MTI-Press) — Január 17- én száz éve, hogy Újpesten megszületett Szőnyi István, a modem magyar festészet iskolateremtő mestere, akinek művészete meghatározta századunk első felének képzőművészeti stílusát Rendkívüli tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott. Indulását meghatározta, hogy a Képzőművészeti Főiskolán a századelő legendás hírű nagybányai szabadiskolájának vezetőjénél, Ferenczy Károlynál tanult. Nagybányán is dolgozott. Itt, az erdélyi hegyek között babonázta meg egy életre a természet szépsége. Ferenczy Károllyal együtt vallotta, hogy az életet a művészet, a szépség nemesíti meg. Fejlődése törést szenvedett az első világháborúban, ahonnan súlyos tüdőbajjal szabadult. Testi-lelki gyógyulást a nagybányai hegyek közt, majd a Duna menti Zebegény- ben talált, ahová 1924-ben kötött házassága után telepedett le. Visszaemlékezéseiben írta: „Életem alakulására és munkásságom kifejlődésére elhatározó és döntő jelentőségű esemény volt, hogy... kikerültem Zebegénybe, ahol megtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt A táj és az ember összefüggő és elválaszthatatlan egységét láttam meg itt olyan miliőben, mely nagyon megfelelt alkotásaimnak. Észrevettem, hogy összefonódnak a táj motívumai az emberi sorsokkal.” Művésszé érése idején ismerkedett meg a felbolydult Európa forrongó avantgárd mozgalmaival, köztük a ku- bizmussal és a dadaizmussal is. A Nyolcak mozgalma, Uitz Béla robosztus emberábrázolásmódja átmenetileg hatása alá kerítette ugyan, de a húszas évek elejétől kezdve az időtálló monumentalitás felé fordult. Visszahúzódott Zebegénybe. A felületek, a formák, a fényhatások törvényszerűségeit tanulmányozta. Útját töretlen következetességgel építette haláláig, egy-egy témában elmélyedve egész variáciagy porfelhőt ka- varva-verve kanyarodott be a távolsági busz a hegyi falucska főterére. Szabályos kör alakú volt ez a tér, és már-már hivalkodóan terebélyes; sehogy sem illett ennek az isten háta mögötti falucskának a méreteihez. A tér közepén roppant nagy virágágyás, benne néhány, a nyári hőségben kóka- dozó virág. A busz félig körbekerülte a virágágyást, majd lefékezett a községháza előtt. Amolyan jellegtelen, városi épület volt a községháza, s lapos tetejével a befejezetlenség, félbehagyott- ság érzetét keltette az emberben itt, a kucsmához hasonló, magas tetejű, zsindely es házak között. — Na, megérkeztünk volna, hála istennek — szólt hátra a sofőr egyetlen utasának, aki a kocsi közepe táján gubbasztott. Az utas apró termetű, keszeg emberke volt, amolyan felemásan: se nem falusiasán, se nem városiasán öltözve. Az arca is ilyen jellegtelen és felemás volt: se nem fiatal, se nem ósorozatokat hozott létre. Már 1921-től — amikor a legmagasabb festői díjjal, a Szin- nyei-díjjal kitüntették — felé fordult az általános figyelem, akaratlanul is ő lett a fiatal nemzedék vezére. Kevés Rembrandt hatására valló kitérő után rátalált sajátos hangjára „Nem vagyok világpolgár. Úgy érzem, teljesen bele vagyok gyökerezve az itthoni, a mi világunkba, és nagy tragédia volna számomra, ha hazát kellett volna cserélnem... csak a magyar emberek érdekelnek, csak azok keltenek bennem visszhangot, ezekből a hazai motívumokból tudok érdemleges munkát ösz- szehozni, mert ezekkel eszmé- lésem első pillanatától összeforrtam, eggyé válva velük. Önmagámon keresztül megtanultam megismerni legbelsőbb lényegüket.” A zebegényi táj szelíd lankái, a Dunakanyarban megbúvó falucska, a Duna ezüstös csillogása évtizedek során minden titkát felfedte számára. Magával ragadó lírával ábrázolta a falusi élet mindennaöreg. Nem lehetett megmondani, hogy még csak jó ötve- nes-é, avagy már túljár a hetvenen is. — Ez az a falu? — kérdezte az utas rekedtes hangon. — Ez — válaszolta a sofőr. —Ez az utolsó falu ezen a vonalon. Innen visszafordulok. Holnap reggel, persze. A kis ember még egyszer kipislogott a poros ablaküvegen, mintha újfent meg akarna győződni, hogy jó helyen jár-e, aztán vette a csomagját — egy hatalmas utazótáskaféleséget —, és elkezdett előrefelé hur- colkodni a széksorok között. A sofőr hátrafordult a székén, cigarettázott, s egykedvűen figyelte a keszeg emberke vesz- kelődését a hatalmas tálcával. — Nehéz batyu — szólalt meg aztán, midőn a kis ember melléje ért, a nyitott ajtó közelébe. — A szerszámaim vannak benne, csak a szerszámaim — így az utas. Megállt, elengedte a táska fülét, zsebkendőt húzott elő a nadrágja zsebéből, és homlokát törölgette. —Ezek szerint maga, vagyis az úr valamiféle mesterember pi jeleneteit. Világa újfajta Árkádia, a munka, a béke, a csend dicsérete, minden pátosz nélkül. A paraszti élet mellett fő témája volt saját családja, az anyai szeretet, az élet alapjait képező szoros emberi kapcsolatok. 1928-ban festett egyik főműve, a Zebegényi temetés a havas téli tájban kirajzolódó, éles kontúrú sötét alakokkal szűkszavúságában is megrázó. A harmincas évektől gyors egymásutánban sorjáznak főművei: Eladó a borjú (1933), Udvaron (1934), Este (1934), Tavasz (1935), Anyaság (1935), Aratás után (1936), Uszályok (1939). 1937-től kezdve a Képzőművészeti Főiskola tanára. Nemzedéktársaival és barátaival, Bemáth Auréllal, Berényi Róberttel, Pátzay Pállal az úgynevezett posztnagybányai iskola vezető egyéniségévé váltak. A harmincas évek közepétől kezdve technikája megváltozott. Képeit olajpasztellel és temperával festette, fényben oldódó, íaza foltokkal, látomásszerű festőiséggel. A — nézett rá most már némi érdeklődéssel a sofőr. — Az is meglehet, hogy éppenséggel kútásó mester... — Az vagyok, kútásó — mondta meglepetten a kis ember. — De maga ezt honnan tudja? —Hát, ami azt illeti—igya sofőr ismét egykedvűen—, éppenséggel nem tudtam, csak gondoltam.—Kicsikét eltűnődött, majd folytatta.—Hát éppenséggel az is mesterség, mármint a kútásás, s lehet, hogy nem is könnyű... — Nem ám! De még menynyire, hogy nem könnyű mesterség! — mondta élénk-öntu- datosan a kútásó, és szerfölötti büszkeség csendül ki a hangjából. A sofőr ismét tűnődött egy kevéskét, majd azt kérdezte: — Es aztán mihez akar itt kezdeni ezzel a mesterséggel? — Hogy mihez akarok kezdeni?! — csattant fel a kútásó. — Kutakat fogok ásni, hiszen ez a mesterségem, s ezért küldtek ide. Azt fogok ásni, kutakat! —Azt lehet—így a sofőr—, csak az a kérdés, hogy kinek. negyvenes évek végétől kezdve sorra érték a csapások, fia, aki az üldözöttek egész sorát mentette hamis keresztlevelekkel, meghalt, majd egyetlen lánya disszidált Rómába. Mindjobban visszahúzódott Zebegénybe. Barátai, Bernáth, Berény meghaltak: „Most öregségemre már megint oly egyedül vagyok Zebegényben, mint akkor, amikor idejöttem. Amíg lehet, kinn is szeretnék már maradni, a kertben kedvenc padomról figyelve a felhők járását, a madarak vonulását és a Duna időtlen idők óta tartó, medret alakító folyását.” Kívánsága teljesült 1960- ban a zebegényi kis temetőben néhány barátja vitte vállán egyszerű fakoporsóját. A magyar hagyományba ágyazott természetelvű, modem festői- ség képviselője már életében klasszikussá vált. Egykori háza ma múzeum, őrzi vonzó egyénisége fényét és néhány főművét Születésének centenáriumi évében nagyszabású kiállításokra készül a hazai múzeológia. Merthogy itt már minden háznál van kút. A legtöbbnél kettő is, némelyiknél meg éppenséggel három. S mind egészséges, jóízű, hideg vizű kút. Nekem igazán elhiheti, hiszen majdnem negyedszázada járom ezt az útvonalat, s úgy ismerek errefelé minden falut, mint a tenyeremet. Ezt meg pláne, hogy jól ismerem. Ezért mondom, hogy van itt már kút elég... —Engem az nem érdekel— berzenkedett a kútásó. — En gém egyáltalán nem érdeke hogy van-é kút, s hány va Engem azért küldtek ide, he kutakat ássak, és kutakat gok ásni. Nekem erre papi1 van. Pecsétes papírom!11 nem hiszi, megmutatható/ —Az más — mondta d1' dolkodva a sofőr—, ha tes papírja van, az akk#é- szen más.—Kidobta a ^et az ajtón, és újabb cigAra gyújtott. — Ami pedig azok ku~ takat illeti — hangoott a kútásó — nos, majd f°8~ juk nézni, ellenőri?8]uk, hogy ki ásta, mikorf miert ásta, és milyenre < ^ w* zet is ellenőrizni fi Molnos Lajos: Mire megjött
