Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-03 / 1. szám
Kelet-Magyarország 1 1994. január 3., hétfő 'BBBBBBBBBBI TÚL A MEGYÉN Izraeli katonák kísérnek egy palesztin fiatalt, miután letartóztatták Gáza palesztin negyedében az új év első napján AP-felvétel Washingtoni kampány NATO-ügyben A meggyőzési hadjárat Csehországot, Lengyelországot és hazánkat vette célba Washington (MTI) — Az amerikai kormányzat beható diplomáciai kampányt indított, hogy meggyőzze a vonakodó kelet-európai országokat: az azonnali NATO-tagság követelése helyett fogadják el a szövetség fokozatos kibővítésének a tervét — írta szombati számában a The Washington Post külügyminisztériumi forrásokra hivatkozva. A lap értesülése szerint a meggyőzési hadjárat elsősorban a Cseh Köztársaságot, Lengyel- országot és Magyarországot vette célba, tehát azt a három országot, amely hangoztatja, hogy szüksége van a szövetség biztonsági garanciáira. A The Washington Post utalt rá, hogy az amerikai kormányzat ellenzi a NATO gyors ütemű kibővítését, mert attól tart, hogy a kiterjesztéssel csupán elidegenítené magától Oroszországot, illetőleg a Nyugatot ellenségnek tekintő orosz nacionalisták kezére játszana vele. Az újság idézte Stephen Oxmant, az európai és kanadai ügyekért felelős amerikai külügyi államtitkárhelyettest, aki a békepajlner- ség koncepciójáról kijelentette: — Az elképzelés lényege az, hogy ne jöjjenek létre új megosztó vonalak Európában. A lap szerint a kezdeményezés elutasítása a kelet-európai partnerek — kiváltképpen Prága, Varsó és Budapest — részéről egyértelműen aláásná a koncepció szövetségi szintű felkarolását, amelynek kimondását a NATO januári brüsz- szeli csúcsértekezletétől várják. — A visszautasítás sebeket ejtene. Ha ugyanis ők maguk (a kelet-európaiak) nem hisznek benne, akkor nincs értelme az egésznek — vélekedett egy meg nem nevezett külügyi tisztviselő. A The Washington Post hozzátette, hogy a partnerség elvetése ugyanakkor érzékletesen rávilágítana az érintettek félelmeire, amelyek szerint a koncepció tulajdonképpen nem más, mint egy új Jalta, a Nyugat hallgatólagos belenyugvása abba, hogy Kelet- Európa orosz vonzási pályára kerül, akárcsak a második világháború után. A lap megjegyezte azt is, hogy a csatlakozáshoz szükséges világos kritériumrendszer és határidőtáblázat hiánya szintén bírálatokat váltott ki, mégpedig azon az alapon, hogy konkrét kötelezettségek vállalásának megkerülésével Washington lényegében térdet hajtott Moszkva akarata előtt. Az újság tudomása szerint az amerikai nagykövetségeken keresztül kézbesített üzenetekben Washington figyelmeztette a kelet-európaiakat, hogy a békepartnerség elutasítása nem szolgálná az érdekeiket, ellenben a kezdeményezés elfogadása a legjobb esélyt nyújtaná a számukra a tagsággal együtt járó biztonsági garanciák jövőbeli megszerzésére. — Hogy eloszlassák egy újra megizmosodó és terjeszkedő vágyakat kergető Moszkvával szembeni aggodalmukat, amerikai hivatalos személyiségek jelezték a kelet-európai partnereknek, hogy szóba jöhet a koncepcióhoz tartozó programok végrehajtásának a felgyorsítása, kiváltképpen ami a közös tervezést, a kiképzést és hadgyakorlatok megrendezését illeti — írta a lap. Hasonló tartalmú és kicsengésű cikket közölt a The Washington Times is. A konzervatív beállítottságú újság értesülése szerint nemcsak kongresszusi vezetők és különböző agytrösztök, hanem NATO- országbeli diplomaták is arra ösztönzik az amerikai kormányzatot, hogy csupán fokozatos, lassú ütemű bővítési programot ajánljon fel a keleteurópai országoknak. A magyar diaszpóra lerázza az igát London (MTI) — A The Observer című baloldali brit lap vasárnap beszámolt Antall József temetésének megrendítő körülményeiről, és azt írta, hogy a tiszteletadás tanúsította: nem csak Magyarország 10 millió lakosának, hanem a határokon túl élő 5 millió magyarnak is szellemi és erkölcsi vezetője volt. A szerző, Nick Thorpe kelet-európai szerkesztő Budapestről keltezett cikkét azzal folytatta, hogy a Szlovákiában, Romániában és Szerbiában élő magyarok mind jobban berzenkednek nacionalista kormányaik ellen, és kulturális és területi autonómiát akarnak. E három országban egyesek ebben bizonyítékot látnak Magyarország szándékára, hogy felül akarja vizsgálni a határokat, de ezt a gyanúsítást mind a hat magyar parlamenti párt és a magyar kisebbségek vezetői is egyöntetűen tagadják. A brit lap beszámolt arról is, hogy Dél-Szlovákia magyar lakosságának képviselői jövő szombaton gyűlést tartanak Komáromban, szerveződésük első jeleként. Nick Thorpe megírta, hogy a szlovák kormány a járási határok átrajzolásával szlovák többséget akar teremteni minden járásban, és a helyi magyar vezetők összejövetelét Meciar szlovák miniszterelnök „bűnténnyel határos” cselekedetnek nevezte. Michal Kovac államfő hajlandó patronálni a gyűlést, ha azt elhalasztják és nem követelnek területi autonómiát — ezt békéltető kísérletnek nevezte a brit szerző, majd idézte Jan Camogurski volt szlovák kormányfőt, ellenzéki vezetőt is, aki azzal vádolta a szlovák kormányt, hogy nem képes megoldani a kisebbségi problémát, nem tartja be az Európa Tanács ajánlásait és nevetségessé teszi Szlovákiát. A romániai helyzetről Nick Thorpe azt írta, hogy Tőkés László szerint „békés etnikai tisztogatás” folyik, és az RMDSZ megosztott: egyes tagjai úgy vélik, hogy a demokrácia lassacskán megoldja a kisebbségi problémákat, mások szerint viszont nyílt beolvasztással kerültek szembe és a legjobb védekezés a területi autonómia. A román válasz is kétféle: a kormány- politikusok irredentizmussal és apartheid-szerű elszigetelődés szándékával vádolják a magyarokat, az ellenzékiek viszont kiállnak a magyarok joga mellett, hogy megvédjék kultúrájukat. A brit szerző azt írta, hogy Szerbiában boszniai stílusú etnikai tisztogatástól félnek a magyarok. Magyarországon a külföldi kisebbségek helyzete máris kampánytéma a jövő tavaszi választásokra, de az egymással küzdő politikusok inkább a környező országokat igyekeznek megnyugtatni, semmint a kisebbségek ügyét képviselni — írta Nick Thorpe. Idézte Orbán Viktort, aki szerint az autonómiát nem lehet bevezetni az illető kormányok jóváhagyása nélkül, és idézte Horn Gyulát is, aki szerint a kisebbségi jogok garanciáinak követelése előtt szavatolni kell a meglévő határokat. Ebből a brit lap szerzője azt a következtetést vonta le, hogy a komáromi összejövetel és a hasonló akciók nem lehetnek Budapestről szervezett összeesküvések, ellenkezőleg, annak felismerésére vallanak a kisebbségek körében, hogy csak saját maguk állhatnak ki érdekeikért, amíg el nem jön az igen vágyott szélesebb európai integráció. Titkos izraeli—szíriai megbeszélések Londonban London (MTI) — Ami Oslo volt a PFSZ-nek, az — minden bizonnyal — London Szíriának: az elmúlt hetekben izraeli és szíriai tudományos személyiségek, politológusok titkos tárgyalásokat folytattak a brit fővárosban, a két ország esetleges békemegállapodásáról — ez tudódott ki politikai körökből Londonban. Az ötfordulós tárgyalássorozaton a felek megállapodtak azokban a biztonsági intézkedésekben, amelyek révén a két kormány megegyezhetne a Golan magaslatról. Izrael a Golan magaslatot az 1967-es júniusi, hatnapos háborúban foglalta el Szíriától. Bennfentesek szerint a megegyezést a tárgyalópartnerek most kormányaik elé terjesztik. Londoni politikai körökben emlékeztetnek: Asszad szíriai elnök a nyilvánosság előtt eddig keményen támadta az izra- eli-PFSZ megállapodást, és több olyan palesztin és iszlám szervezetet, amely szabotázzsal, terrorcselekményekkel igyekszik tönkretenni az izraeli-palesztin békét, továbbra is damaszkuszi központokból irányítanak. Ez kifejezi a szíriai vezetés aggodalmát, hogy a PFSZ „külön- békéje” után szövetséges, vagy pontosabban ütőkártya nélkül marad Izraellel szemben. Asszad ugyanakkor azt is mondta az amerikai és a brit külügyminiszternek, hogy végeredményben békét akar. Szándékát erősítendő, Clinton amerikai elnök hamarosan Nyugat-Európában találkozik Asszaddal, Hurd brit külügyminiszter pedig a Közel-Keletre utazik. Nagy-Britannia gazdasági támogatással aligha édesítheti meg a békét, de jószolgálattal — például helyszínt adva titkos izraeli-szíriai megbeszélésekre — hatékonyan közreműködhet. Milyen év volt 1993? Párizs (MTI) — Ha visz- szatekintünk 1993-ra, az első látásra egyfajta „szörnyűséges esztendőre” emlékeztet. A bűnözés, a kábítószerfogyasztás, az AIDS mértéke egyre csak nagyobb lett, Európában a munkanélküliség is új csúcsokat döntött, nőtt a nukleáris fegyverek elterjedésének veszélye, Oroszországban alakot öltött a fasizmus, a boszniai háború mellett Angolában, Kö- zép-Azsiában, Algériában is harcok dúltak — s még mindig lehetne mit sorolni. Ugyanakkor a dél-afrikai de Klerk-Mandela megegyezés, a khmerek megbékélése, Rabin és Arafat kézfogása, illetve a Szentszék és Izrael kapcsolatainak normalizálódása arra emlékeztet, hogy egyetlen antagonizing sem tart az örökkévalóságig — írja a Le Monde szombati számában André Fontaine. A világszerte ismert történész, újságíró terjedelmes cikkben vonta meg az elmúlt esztendő nemzetközi eseményeinek mérlegét. Fontaine szerint mindezen történések közül kétségtelenül a szeptemberi izraeli-palesztin megállapodás volt a legváratlanabb, s egyben a legfontosabb. Persze előbb vagy utóbb ennek be kellett következnie: Arafatot előbb Moszkva, majd — az Öböl-háborúban Irakot támogató magatartása miatt — a gazdag arab államok is „ejtették”, Izrael pedig mindinkább rádöbbent, hogy a megszállt területek lakóinak szemében ők mindenképpen megszállók maradnak, s azok ellenállását a megtorlás csak tovább szítja. Ugyanakkor a tárgyalófeleket még egy egész világ választja el attól, hogy megoldást találjanak az olyan kényes kérdésekre, mint például Jeruzsálem státusa — miközben figyelembe kell venni az iszlám szélsőségesek várható ellenállását is, akik a zsidó állam létezését is elutasítják. Mindenesetre Fontaine szerint az iszlám szélsőségesek mozgalmának előretörése — amely a lakosság reménytelenségéből táplálkozik — nem legyőzhetetlen: a példa erre Törökország és Pakisztán, ahol az elmúlt évben egy-egy nő került a kormányok élére. A francia szerző ezt követően nagyszabású tablót fest a Föld főbb körzeteinek fejlődéséről. Afrikáról szólva azt írja: ha nem lett volna a dél-afrikai kiegyezés (az ottani parlament jóváhagyta az új alkotmányt, amely végre azonos szavazati jogot ad a feketéknek és a fehéreknek), akkor e kontinens jövője kapcsán az ember hajlamos lenne a kétségbeesésre. Ezt a megállapodást viszont csak azért lehetett elérni, mert két megalkotója, de Klerk és Mandela bízott egymásban — s éppen ez a bizalom hiányzott az Egyesült Államok balszerencsés végű Szomáliái akciója során. Az amerikai közvélemény — amelyet felkavartak a tv által közvetített képek a Szomáliái polgárháborúról — annak idején arra kényszerítette George Busht, hogy küldjön katonákat a harcolók szétválasztására. Most viszont a veszteségek miatt aggódva a visszavonást sürgeti Clintontól. Fontaine egyébként úgy látja: elmúltak azok az idők, amikor Uncle Sam a világ bármely pontján beavatkozott, ha a „lábára léptek”. S ebben nincs semmi meglepő: Clinton mindenekelőtt annak köszönheti megválasztását, hogy elődje — az új világrend igézetében élve — túlontúl elhanyagolta azokat a problémákat, amelyekkel az amerikai köznép nap mint nap szembenézni kényszerül. Bár nem fenyeget új amerikai izolacioniz- mus veszélye, Clintontól a lakosság mindenekelőtt az amerikai társadalom újraépítését várja. Ennek a megváltozott helyzetnek jó példája a jugoszláviai válság ügyében tanúsított washingtoni magatartás: e probléma megoldását a Clinton-veze- tés az Európai Unió feladatának tartja. Ez azonban eddig — hogy finoman fogalmazzunk — nem vált valóra — írja a szerző. Párizs és Bonn nemrégiben egy új béketervet terjesztett elő, de a három harcoló fél kezdeti, inkább pozitív reagálása után a remény gyorsan elszállt. A kéksisakosok és a különböző humanitárius szervezetek minden tőlük telhetőt megtesznek a helyszínen, de a nyugati közvélemény egyre kevésbé látja, miként lehetne orvosolni a jugoszláviai válságot. Márpedig innen csak egy lépés a téma iránti teljes érdektelenség kialakulása — főleg, hogy Európának amúgy is annyi megoldandó problémája van. Még nem sikerült kilábalni a recesz- szióból, a munkahelyteremtést célzó Delors-terv szkeptikus fogadtatásra talált, Németország még mindig fizeti — illetve a magas kamatlábak fenntartásával másokkal fizetteti — az újraegyesítés költségeit, amely ráadásul eddig nem hozta meg a kelet-németeknek az any- nyira várt, tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Ebből fakad Kohl kancellár pártjának visszaesése, idei valószínű választási veresége, illetve a németországi rasszista áramlatok kialakulása. Egyébként tavaly Európában —Norvégia és Spanyol- ország kivételével — mindenütt másutt is az a gyakorlat érvényesült, hogy a „szuverén nép” leváltotta a választók elé álló kormányokat. Ez volt a helyzet Franciaországban, ahol azután Balladur személyében meglepően ügyes, jól kommunikáló, s komoly stratégiai érzékkel rendelkező politikus került a kormány élére. Nagy-Britanniában Major miniszterelnöknek kétségtelenül sikerült a parlamenttel ratifikáltatnia a maastrichti szerződést, beindítani egyfajta gazdasági fellendülést, s végre a „szarvánál ragadni meg az északír bikát” — de még mindig nem sikerült meggyőznie honfitársait államférfiúi rátermettségéről. A nyugat-európai államok közül azonban kétségtelenül Olaszország helyzete kelti a legnagyobb figyelmet: a korrupció ellen kezdett „tiszta kezek” akció valódi földrengést okozott, s két évvel a Szovjetunió kimúlása után Berlinguer örököseinek minden esélyük megvan arra, hogy ismét az olasz kormányban találják magukat — ott, ahonnan közel fél évszázaddal ezelőtt, a hidegháború kezdetén Togliattit kiszorították.
