Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-30 / 305. szám
14 Kelet-M agyarorsz. CSUPA ERDEKES Uram! Jövőre már röhögni sem fogunk... Ferter János karikatúrája Hajdú sógorok Bodnár István Az újságíró általában érdeklődő ember, de rossz szokása, hogy olykor olyan összefüggések felfedezésére is hajlamos, amelyekről szó sincs. Alighanem ez fordult velem elő akkor is, amikor az egyik rendezvényen voltam. A nyíregyházi egészségügyi főiskola tanévnyitóján történt. A szokásos veretes ünnepi beszédek után kis műsor következett, amelyen városunk híres énekkara rukkolt elő kis műsorral. Népdalok, Bartók-feldolgozá- sok, és ki tudja már milyen szép számok hangzottak el. Egyszer csak egy ismert gyermekmondóka megzenésített változatának az első sorai következtek imigyen: Egyedem, begyedem, tengertánc/ hajdú sógor mit kívánsz? Na már most. A főiskola tudvalevő a debreceni orvostudományi egyetemhez tartozik, és a dísztribünön természetesen ott volt az anyaegyetem egyik vezetője is. Nem tudom, hogy csak az én képzelődésem volt-e, de úgy tűnt, mintha egy kicsit megrándult volna a válla a hajdú sógor hallatán. Az ünnepség után az általam nagyra becsült kórus karnagyával kiértékeltük a programot. Megnyugtatott: szó sem volt itt ennyire tudatos műsorválasztásról. Mindenesetre az egyetem képviselője gyanakvóan ment el mellettünk. Stoptáblánál Gyürke László Nem itthon történt az eset, hanem Nagyszőlősön. Vágtatni ugyan nem lehetett a gidres-gödrös úton, de azért haladtam hatvannal legalább. Az útjelző táblákra nem is tudtam figyelni, mert akkor biztos, hogy belehajtok egy gödörbe. Pedig jó lett volna néha felnézni, mert bizony stoptábla közeledett, utána meg egy (ki)vasúti átjáró. No, mire észrevettem, már legfeljebb a rendőr sorompóként elém meredező botjára tudtam megállni. Akkor meg, ugye, már mindegy volt, hiszen legalább húsz-harminc méterre magam mögött hagytam azt az átkozott stopot. „Na, Györke — gondolom magamban —, most vagy aztán pácban.” Végigfutott agyamon, hogy mi minden jöhet. Az biztos, hogy elveszi az ukrán rend őre a jogosítványomat, aminek visszaszerzése nem csak pénzkérdés. Még a legjobb, ha helyszíni pénzbírság lesz a jutalmam. És akkor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a jogosítvány helyett először egy megbízólevelet mutatnék, hátha meglágyul az egyenruhás szíve. Elveszi, nézi, forgatja az atyafi a magyar nyelvű doku- mentet, majd kisvártatva megszólal — ő is magyarul: — Hiába keresem, nem találom, tessék már nekem megmutatni, hol írja, hogy a stoptáblánál nem kell megállni? Sajnos, nem írta... I—/ agyomány már szerkesztőségünkben, hogy I I az esztendő végén arra kérjük munkatársainkat, nézzék meg újra noteszaikat, s írják meg azokat a rövid történeteket, amelyek velük történtek, de év közben valami miatt nem készültek el. Az idén olyan jól sikerült ez a szilveszteri mazsolázás, hogy két összeállítás is kikerekedett belőle. A termés egyik felét, mintegy előzetesként, ráhangolásként ma adjuk közre. Holnap pedig a többit. Jó szórakozást! Fricska (olykor) saját orrunkra (is) Nevetni jobb másokon, ám saját magunkon is kell; jobb ma egy nevetés, mint holnap két sírás Györke László £» De azért, akármilyen őszinte is valaki, legyen az bár szent, akinek köztudottan maga felé hajlik a keze, mégsem magunkkal kezdem ezt a kis baki-összeállítást. Miért is ne? Miért épp én legyek kivétel. / / Olvasom a KAPE december 2-i számában (Kisvárdai almaálmok) a következő „cizellált” mondatot: A befektetésben érintettek körében tájékozódva a KAPE arra a megállapításra jutott, hogy a súlyos probléma megoldására már csak úgy lehetséges, ha különválasztják a megépült csarnokot és a leszállított gépeket. Tessék mondani, ez a mondat mit jelent? Hát igen, ennek a bakinak a kijavítására már csak úgy lehetséges mód, hogy elfogadjuk, miszerint kissé túlragozta, aki ragozta. Mert — ismérvén a nyomda ördögét (nem az Ördögit nyomdáját), nem biztos, hogy a szerző volt pongyola. Na, most aztán belecsípek saját magunkba is. Nem nagyon, csak egy kicsit. A Felsőszabolcsi, rétközi és beregi Kis Kelet 1993. december 9-ei számának 2. oldalán olvashattuk ezt a mondatot: „(érvénytelen, ha...) a szavazólapon az igen és nem választ jelölték meg, vagy mind a kettőt megjelölték.” Szóval, tetszik érteni, ha az igen és nem választ jelölték meg, vagy mind a kettőt, akkor érvénytelen. De lehet, hogy ha az egyiket sem, akkor érvényes? Ki tudja ezt egyáltalán követni? A KK ugyanebben a számában, a 3. oldalon olvasható, hogy „Ennek következtében bajban lesznek a faluk költségvetései...” Erről eszembe jut az a szocreál szalagcím, hogy „Falunk húsz éve”. Vagy az, hogy a mi falunk, a ti falatok, az ő faluk. Merthogy azért inkább a falvak önkormányzati költségvetése(i) lesznek bajban, jobban mondva: a falvak önkormányzatainak gondjaik lesznek a költségvetéssel. Ragozhatnám még, de esetleg úgy járok, mint a KÁPÉ riportere. Öles betűk hirdetik az egyik nyíregyházi plakáton, hogy bemutatják az István a király című darabot. Hát igen, István a király és nem Károly vagy Sándor. Igaz, hogy a mű eredeti címe így szól: Isti’án, a király. Lám, mit tesz egy kis huncut vesszőcske. Most jönnek az igazi csemegék. Kérem, ez itt a reklám helye. Mert a reklám akkor is az, ha ironizálunk vele. Lesz benne audiovizuális és audio egyaránt. Naponta többször látjuk a tévében: Dauwe Egberts Kávé Csak Finom Lehet. így, csupa nagy kezdőbetűvel. No, ezt jól eltanultuk a fejlett Nyugattól. Igaz, hogy az ilyen írásmódnak nem sok köze van a magyar helyesíráshoz. Vajon ettől lesz valóban finom(abb) a kávé? Mit is írunk csupa nagy kezdőbetűvel? így most hirtelen, csak kettő: az intézmény- neveket és a személyneveket. Kezdek variálni. Ha intézménynév, akkor addig még értem, hogy Dauwe Egberts (ez még a személynév kategóriában is helytáll), gondolom a Kávé az egy főosztály(veze- tő). A Finom Lehet meg alighanem valamelyik alosztály. (Igaz, az intézmények osztályait sem kell nagy kezdőbeIlyen az élet... Sipos Béla äj ...szokta mondogatni már tíz évet megélt leányom. S valóban, mindig bebizonyosodik: ilyen az élet. Mert történt egyszer, kétszer, sokszor(?), hogy a napi újság szerkesztése közben az ember már nem is tudta hol olvasta a kezébe került írást: csak kéziratban, vagy nyomtatásban megjelenve? December elején, késő délután feltűnt az egyik szerkesztő kollégámnak, ő már valóban olvasta a holnapra szánt, betördelt, sőt már nyomtatásra előkészített oldalban a jegyzetet. Á, az lehetetlen, mondtam neki, de ilyenkor a kisördög már tényleg nem alszik. Nem hagyott nyugodni a dolog, s szerencsére a kollégámat sem, mert néhány perc múlva jött, lobogtatta a két héttel korábbi újságot. S láss csodát, valóban megjelent ugyanaz a jegyzet, csak éppen más címmel. Hát ezért volt nekem is olyan ismerős, de nem tudtam hová tenni, mint azt a futóismerőst, akivel egyszer már találkoztam az utcán. Na, ezután felpörögtek az események. Huszonöt perc alatt kész volt az új jegyzet, ezután nem telt bele még tíz perc sem, már nyoma sem volt a korábbi botlásnak. Viszont ha megjelenik mégegyszer az a jegyzet... Csak azzal vigasztaltam volna magam: nem ez lett volna az első eset, s talán nem is az utolsó, mert az élet márcsak ilyen. Réti János Süllők Péterfalván Balogh Géza Még tavalyelőtt történt. Szép nyárelő volt, szikrázott a júniusi reggel, s viharzott velünk az autó. Már amennyire persze egy vén Trabant viharzani képes. Ti- szaújlakra, a határ túlsó oldalára igyekeztünk. Sietségünknek egyetlen oka volt csupán: ha végzünk a munkával, horgászat következik. Mégpedig a híres pé- terfalvi szakadt parton, ahol olyan süllőket fogdosnak, hogy alig fér be az autóba. Két óra körül már az ottani étteremben ültünk, habzsoltuk a gulyáslevest, mikor hirtelen elmordult az idő. Néhány villám cikázott át az égen..., aztán elszabadult a pokol. Kollegám nem nagyon idegeskedett, békésen elvodkázgatott, engem azonban öt körül már a guta kerülgetett. Se vodka, se horgászat! Pedig szombaton jön a horgászrovat, s oda ha törik, ha szakad a kárpátaljai élményekről kell írnom... Hét körül aztán csendesedett az idő, s ha nem is horgásztunk, de legalább láttuk a vizet. Szombaton pedig annak rendje módja szerint megjelent az élménybeszámoló. Volt abban minden. Öreg, benszülött horgász, fél méteres süllők, s fantasztikus, csak ott honos horgászmódszer..., ahogy én elképzeltem. Rá egy évre, most a nyáron megint átugrottam Péterfalvára. Horgásztam kifulladásig, de egy nyamvadt keszeg nélkül. Szürkületkor leballagott a vízre egy vén magyar, s húsz perc alatt fogott négy olyan süllőt, amilyeneket én még csak nem is láttam. — Az onokám hozott Ma- gyarbul egy nyíregyházi újságot, ott írta valami firkász, hogyan fogjuk mi a süllőt, — húzogatta a vállát.—Én nem tudom, honnan vette azt a sok marhaságot, meri én addig nem is hallottam olyanokról, de az őszön kínomban kipróbáltam. S láthatja... — húzta ki a halakat a vízből, majd megbillentette a kalapját. Azóta sem tudom, mikor teszek jobbat: amikor füllentek, vagy amikor az igazat írom. A mustráló szemek nem ártalmasak, de a mérték- télén napozás igen Elek Emil felvétele tűvel írni a szabályzat szerint, csak ha önállósult. De tegyük fel, hogy a Finom Lehet már önálló intézményként „fut”.) Ám még így sem tudom hová tenni a Csak-ot. Lehet, ez az almárkanév és kszékntk kell ejteni? Ha személynévnek veszem, akkor viszont meg kell hagyni, szép hosszú, csak egy kicsit fordított. Mert ha megint abból indulok'ki, hogy a Dauwe Egberts személynév, akkor az én logikám szerint így következnék: Leheti Finomán Csa- kovics Kávéfői D. E. Na és a végére marad egy, amely nem a szememet szúrja (ki) naponta többször a tévében, hanem a fülemet. Mert azt mondja egy érdes férfihang az egyik arcszesz reklámozásánál, hogy „Aki szelet vett, vihart arat”. Már majdnem leírtam, hogy vihart aratt. Mert, ugye, akkor múlt idő! Ja, vagy mégsem? Csak a vett? Vagy talán az úr nem ismeri a vet igét? Mint például abban a mondásban, hogy „Ki mint vet, úgy arat”. Na, most már én is befejezem, mert még elvettem a sulykot. A NÜNÜKE A kislány a vendégség után lelkendezve vallja be szüleinek, hogy a háziak Pistikéje arra kérte a kisszobában, hogy mutassa meg neki a nünükéjét. — És te megmutattad? — kérdi elszörnyülködve az édesanyja. — Megmutattam volna — vágja ki büszkén a csöppség— csak nem tudtam, hogy hol van. A testőr Cselényi György Az Országos Rendőrfőkapitányság és még egy tucat szerv Bűnmegelőzés címmel sajtópályázatot hirdetett, amelyen jómagam is részt vettem. A Belügyminisztérium Duna Palotájában megtartott díjátadó ünnepségen Boross Péter (akkori) belügyminiszter beszéde közben és után észrevettem, hogy egy férfi furcsán figyel. Fogalmam sem volt, mit akar. A miniszteri köszöntőt követően pohárral kezében mellém oldal- gott, s így szólt: — Nehéz a szolgálat? Zavaromban már nem is tudtam, mit válaszoltam, mert ugye az újságírás sem könnyűipar. — Komoly szakma a magáé — folytatta. — Meghiszen azt — bólintottam. — Még az ilyen félig- meddig zárt körben is résen kell lenni — suttogta. — Azt bizony sosem árt — árulhatta el ábrázatom. — Jól fel van szerelve, mi? — érdeklődött tovább. Ekkor esett le a tantusz, hogy az újságíró kolléga talán összetéveszt valakivel. Kiderült, az estélyre egy kicsit később érkezett, mint kellett volna, s a sokada- lomból másfél fejjel történő kimagaslásom miatt szentül hitte: Boross Péter testőre vagyok. Azért puhatolód- zott, mire hogyan reagálok, mert arra gondolt, a kormányőrség egy tagjával riportot készít. Jót derültünk, majd boldog új évet kívántunk egymásnak.- . ^ _ . ; , ... 1993. december 30.. csütörtök Gyerekszáj
