Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-24 / 301. szám
14 A %ekt-Magyarország ünnepi mellekbe te 1993. december 24. Összetört cserepek Tóth Kornélia Nyíregyháza-Sóstó (KM) — Itt meleg van és fény, csak a telkekre nehezedik mázsás súllyal a megélt magántörténelem. Botlások és újrakezdések, fogadkozások és újbóli engedések. Világra hozott életek. Fogantak a szerelemben, s mint ilyenek, gyönyörűek. Tudatuk még nem észlelte a külvilág jelzését: téged nem fogad be a családod... A vasútállomáson A sóstói csecsemőotthonban három fiatal — lánnyal? asszonnyal? — üljük körül az asztalt, rakosgatják össze magánéletük cserepeit. Alig a nagykorúság határán túl... A szép arcú, bájos Káka Gáborné, Ildikó gyakran megtámasztja a hátát. Nem csoda, a harmadik gyerekét januárban szüli. Ildit a Titel utca nevelte fel. Kommendáltak neki egy érpataki legényt, s két hét után összeköltöztek. — Anyósomékkal kijöttem, csak a párom volt nagyon izgága. Verekedett, börtönbe került, s lassan én is elhidegültem anyósomék- tól. Megszültem Gábort, de a vasútállomáson húztuk meg magunkat. Egyik napról a másikra tengődtünk a kisfiámmal... A rendőrök tanácsára beadtam ide az intézetbe... Kiszabadult Gábor, fogadkozott és én hittem neki. Két hónapos terhes lehettem, amikor összeállt egy nővel. Ekkor én is beköltöztem a sóstói otthonba és láthattam a fiamat, majd megszültem Dávidot. Össze is házasodtunk, én ismét terhes lettem, s megint itt vagyok. Mint a körhinta, úgy ismétlődik minden az életemben... Kapcsolatok Tóth Anasztázia soha nem tapasztalhatta meg a békés családi légkört. Két hónapos korától az állam gondoskodását élvezi. — Tiszabercelen másfél évet lehúztam a szakmunkásképzőben, mégsem végeztem el a kertészetit. Most az átképzőbe jelentkeztem, szabó-varrónak tanulnék. Az egyéves gyermekemet önállóan én gondozom, s közben állandóan azon tépe- lődök: miként lehetne egyszer végre önálló, szabad életet élnünk? Szerintem ehhez egy munkahely kellene, mert ha el tudnám tartani a gyermekemet és magamat, akkor érezhgtném a szabadságot. Marsa Ida törékeny, gyermek arcú asszonylány. Épp túl a nagykorúságon, a két és fél éves Zsanettel és az egy hónapos Helénával kellene nekivágnia a nagybetűs életnek. — Ikertestvéremmel, Gizikével szinte egyszerre szültünk és kerültünk egy nevelőszülőhöz Demecser- be. Jól megvoltunk, de amint terhes lettem a picivel, el kellett jönnöm. Azóta ide is beszökött a srác, látni akarta a kislányát, de még nem döntöttem el: tartsam-e vele a kapcsolatot? Ida öt osztályt végzett, a szorgos tanulás soha nem kötötte le. Távolabbi célok helyett az ösztönei kormányozták hétköznapjait. Ag intézetben az igazgatónő próbált hatni lelkére és anyai felelősségtudatára: ha befejezi az általánost, tanulhat szakmát, kaphat munkahelyet és gondozhatja a gyermekeit. — A legnehezebb a helyzete azoknak, akik soha nem mondhattak magukénak saját családot — összegzi majdnem húsz esztendő tapasztalatát dr. Pethő Agnes igazgató főorvos. — Az intézetekben felcseperedett, az állam védőszárnyai alatt felnövekvő fiatalok a szabad élet néhány órájában már hihetetlen élményeknek vannak kitéve. Ha kedvesen szól hozzájuk^ valaki, azt hiszik, a nagy Ő fehér lovon. Álmaik hercege azonban a pillanatnyi örömszerzésen túl rendszerint csapot-papot otthagy, esze ágában sincs egy család gondját a nyakába venni. Életvezetés — Nem kevés azon édesanyák száma, akik szeretik a gyermeküket, törődnének is vele, de ehhez nincs se lakásuk, se pénzük. 1991-ben a Népjóléti Minisztériumhoz benyújtott pályázatunkra 450 ezer forintot kaptunk arra célra, hogy az anyákat is tanítsuk meg a helyes életvezetésre: főzni, mosni, vasalni, dolgozni, gyermeket nevelni, a családot összetartani. Az idén is kaptunk valamennyit ebből a forrásból. A pénzből konyhát alakítottunk ki, ahol a mamák önállóan főzhetnek. Ha sikerül iskoláztatni, szakmát szereztetni velük, innen kijárhatnak dolgozni, s előbb albérletet, majd valahogy önálló lakást is sikerül(ne) találniuk. Ez az optimális út, a terv, de nagyon jól tudjuk: emberfeletti akarat, konokság és jó adag szerencse szükséges ehhez. Anyai mosoly Anasztázia arcán Balázs Attila felvétele A KM klubja_________________________________________ Polgárnak lenni Magyarországon Szekeres Tibor felvétele A KM klubjában / Nyíregyháza (KM) — Újabb vendégekkel folytattuk beszélgetésünket a KM klubjában az itt visszatérő témakörről: miként alakul a polgárság létrejötte Magyar- országon 1993-ban, azt milyen jelenségek hátráltatják, illetve erősíthetik a rendszerváltozás folyamatában. A beszélgetés résztvevői: dr. Kriveczky Béla főiskolai docens, dr. Kokas Attiláné OTP-osztályvezető és dr. Szilágyi Dénes, Mátészalka polgármestere, Lapunkat Baraksó Erzsébet újságíró képviselte. (Képünkön) Beszélgetésünk kiindulópontja: mielőbb szükség volna egy megerősödő'polgári középosztályra, mely a társadalom húzóerejét, gerincét alkothatja, a polgárosodás azonban nem elhatározás kérdése, hanem egy nehézségekkel teli hosszantartó folyamat. B. E.: Ha úgy kezdem, hogy polgármestereink már vannak, hogyan folytatná a polgár- mester úr? Sz. D.: — A polgármesterek léte a törvényből következik, de a polgárt törvénnyel nem lehet létrehozni. És bármenynyire hiszem is, hogy a mi népünk biztosan képes a demokráciát polgárként megélni, ez a mostani állapot, amiben élünk, az átmeneti kor szükségszerű kiszámíthatatlanságot és félelmet is tükröz, és ezek nem kedvezőek egy polgári társadalom kialakulásához. Mert egy polgárnak nem illik félnie, nem kell neki olyan gondokkal küszködnie, ami miatt esetleg emberi mivoltában megalázkodásra kényszerül. K. B.: — Nem csak financiális kérdés az, amit a polgármester úr szavait továbbgondolva fontosnak érzek. Akármerre jártam külföldön, mindenütt azt tapasztaltam, hogy az ottani, velünk egykorú kollégákhoz, a norvégekhez, a németekhez, még az olaszokhoz képest is sokkal el- használtabbak, fáradékonyabbak vagyunk, idősebbnek látszunk, fizikálisán vagyunk lerongyolódva. Ők vagy kutatók, vagy tudósok, vagy tanárok, mi mindezt együtt tesz- szük, és van, aki még publikál is. Nem is értik Nyugaton, hogy is van ez nálunk, de vállalnunk kell, ha túl akarunk jutni az átmeneti koron abba az állapotba, ahogyan az én kassai polgár asztalosmester nagyapám és a dédapám az ómamával élt: tudtak tartani egy szintet és meghatározta a polgári életmódjukat, hogy rendben legyen a család kasz- szája. K. A.: — Számomra a polgári lét egy olyan racionális takarékoskodást is jelent, amit az édesanyámtól tanultam: azt az ici-pici kis pénzt soha nem a kirakatba tette, hanem olyan dolgokba fektette, amitől a családi miliő harmonikusabbá lett. Lehet, hogy nem volt télre csizmánk, de volt könyvtárunk, zongoránk. Mint anya és családot vezető nő úgy érzem, a bensőből kell a polgárosodás érzésének és akaratának kiindulnia, de ehhez a magyar ember egyelőre kishitű, azért, mert nem pozitív beállítottságú. Nem tudjuk észrevenni az élet hétköznapi, gyönyörű pillanatait, hanem a félnivaló jövővel gyászosítjuk el a ma jó érzéseit. B. E.: Létezik tehát egy speciális magyar módra végbemenő polgárosodás? K. B.: — Ha belegondolunk, Mátyás halála után bennünket olyan kataklizmaszerű hatások értek — ez nem felmentés az alól, amiért igen előkelő helyen állunk az alkoholizmusban, az öngyilkosságban, az abortuszokban — tehát önpusztító nép is vagyunk a történelem szerencsétlen alakulása folytán, és most nem beszélek a törökhódoltságról, a Habsburg-elnyomásról, a szerencsétlen ’48-ról, de elég csak 1918-21-re utalni, amikor igazán „padlóra került” az ország... K. A. — Hadd vessem itt közbe, hogy miközben a tanár úr az elszenvedett megaláztatásainkról beszél, végülis ezek a sikerhez vezettek, mert ez a nép mindezek ellenére létezik. Könnyebb volna, ha gyerekkorban tanítanák, oktatnák, hogyan tűrjük jobban a kudarcot, ami az életben minden nap minden órájával együtt jár — ezt pénzügyi szakemberként is mondhatom... Sz. D. — A polgárosodás hazai jelei a rendelkezésre álló pénzzel összefüggésben kezdenek már kibontakozni, és különféle nagyságrendekben már Mátészalkán is léteznek a polgárok. Én polgárnak azokat tartom, akik tudatosan élik meg állampolgári mivoltukat, jogaikat és kötelességeiket körülbelül ugyanolyan mértékben tartják gondolkodásuk homlokterében, és amikor a saját életükben törekednek az előrehaladásra, akkor tekintettel vannak egy kisebb közösségre, amelyben érvényesül a másiknak a tisztelete, és aki megengedi magának azt, hogy akkor is merjen közügyekben nyilatkozni, urambocsá’ tevőlegesen részt venni, ha abból konkrét haszna nincs. Engem jó érzéssel tölt el, hogy városunkban már létrejöttek ilyen civil kezdeményezések, azokat ösztönzőm anyagilag is, mivel a képviselő-testület a rendelkezésemre bocsátott 2 és fél milliót, amit szabadon használhatok fel, csak utólag kell vele elszámolni. Ajánlhatom bármely településnek ezt a gyakorlatot, mert bevált. B. E.: Nem sértve a banktitkot, egy ilyen összeget, ami egy város életében hatalmasnak számít, a bankból nézve vajon hány újgazdag vág zsebre? K. A. — Valóban csak az erkölcsi értéke magas annak a 2 és fél milliónak, a matematikai értékét tekintve ilyen összeget nagyon sokan zsebre vágnak. De hadd fogalmazzam meg én is, szerintem kik válhatnak polgárrá. A legfontosabb, hogy köztársaságban élve a kötelességeimet és a jogaimat megvalósítsam. Ehhez cél kell, akarat, és elszántság. A cél alatt a mindent, a munkahelyet, a családot értem. A harmadik, amit a magyar emberre érzek fontosnak: ne váltson ki benne jó érzést, ha a másik embernek sikertelensége van. És a negyedik a pénz. Erről azt tapasztalom, hogy a mi kis városunkban már láthatóan kialakult egy polgárosodó kör... B. E.: Ok azok, akik a kaszinóba járnak? K. A.: — Lehet, hogy nem járnak még a kaszinóba, ám az anyagi lehetősségük már észrevehető, szembetűnő. De nem tekintem polgárnak csak akkor, ha figyelemmel fordul a közvetlen miliője, a városa, a hazája felé, és önzetlenül bekapcsolódik a köz jó hangulatának, jó érzésének, városának és magyar hazájának a jobbításába. K. B.: — Ehhez kapcsolódnék: keressük a mintát, a modelleket a polgárosodáshoz. Eközben valami szűrő kellene, és nemcsak szociális, hanem sokkal inkább szellemi védőháló a sok károsító tényező ellen, ami a társadalmat például a Nyugatról beömlő szennyel elérheti. A keresztény életeszmény és gondolkodásmód felé kellene fordulnunk, amely kétezer év minden próbáját kiállta. Vannak nekünk értékeink, és ha a családban és a tanításban elsajátítható, hogy mi a fontos: a család, a haza, a város, akkor ez a folyamat szinte magától elindul. B. E.: Elhangzott: a polgárosodáshoz pénz kell. Hogyan látja ezt a kérdést közelebbről a pénzügyi szakember? K. A.: — Ha abból indulok ki, hogy a pénz az alap, akkor két utat látok, amin el lehet indulni: az egyiken egy kiteljesedett, pozitív gondolkodású, érzelemmel gazdag polgár leszek, a másikon olyan személy, aki tehetős, de értelmében és viselkedésben deformált, nem alkalmas, hogy kisugározzon a környezetére, tartalmatlan, igénytelen, de pénzes. Úgy gondolom, az első csoporthoz tartozókból vannak többen, akik a nemzet gerincét alkotják: az értelmiségiek, akik kevesebb pénzzel, de érzelemmel töltve, nem hagyják akaratukat, gondolkodásukat alárendelni a kegyetlen, embertelen pénznek. B. E.: De ez nem jelenti azt, hogy csak az értelmiségi válhat polgárrá... K. B.: — A burgus: város, a burzsoá: a városlakó, aki az erődítmény falán belül lakik. A görögök után a rómaiaknál „civis romanus” volt a paraszt is — Cato mondja: „Hajó polgárt akarunk dicsérni, jó földművest mondunk.” Polgár a szabadon született paraszt, a városlakó, az iparos, a kereskedő is. Valójában az a kritérium, hogy megteszi a kötelességét, áldoz is a köz javára — drámákat kellett rendeznie az athéni polgárnak, így csapolták le a jövedelmét, s ameny- nyiben azt nem vállalta, megvizsgálták az anyagi helyzetét, és ha hazudott, elvették a vagyona felét. Sz. D.: — Ó, áldott köz- művelődés az ókorban! K. B.: — Az a polgár, és szerintem ez a lényeg: aki helyt tud állni a munkapadnál, a könyv mögött, az íróasztalnál, a polgármesteri székben... B. E. Sok beidegződés és félelem is munkál bennünk, ami hátráltatja ezt a folyamatot... Sz. D.: — Nem lehet minden generációt megfélemlíteni, nem lehet úgy élni, hogy mindig mindent elveszthetek. Béke kell tehát. És az a béke nem az újságban kell, hogy leírva legyen, hanem a béke ott legyen a lelkem mélyén, az agyvelőmben, a szívemben, mert a béke termőtalaja, az alfája, az ómegája mindennek. Ha béke van, akkor kibontakozhat a szellem, lehet társadalmi kísérleteket, tulajdonreformot csinálni. Ehhez a békéhez alapvető és meghatározó a család, amely akkor igazán egészséges, ha nem él félelemben. Nem mondhatom, hogy mindenki gazdag legyen, mert vannak rendes szegény családok is, de ha már veszélybe kerül a család egzisztenciája, akkor az állami segítséget meg kell adni, mert nem tudja a szülés fájdalmát a rendszer- változás megtakarítani. Dehát ehhez idő kell, idő, idő.
