Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-24 / 301. szám

T -r rw-y>•*•-.. •: s

1993. december 24.

i

I

Életek egy koholt vádért

Marik Sándor

Pócspetri község nevének említése évtizedeken át együtt járt „a rendőrgyilkos falu” megnevezéssel. 1948. június 3-án ugyanis — amikor a községi képviselő-testület az egyházi iskolák államosításáról tárgyalt — zavargások voltak a faluban. Ezek során a községháza előtt őrt álló egyik rendőr saját fegyverétől halálos sebet kapott.

Ma már tudni lehet — bár nem teljes pontossággal —, hogy dulakodás közben, véletlenül sült el a fegyver, s nem szándékos gyilkosság volt, mint ahogy azt a rögtönítélő bíróság kimondta.

A „pócspetri rendőrgyilkosság” mindenesetre nagyon jól jött az akkori politikai hatalom számára. A monstre per hozzásegítette a pártot, hogy rövid idő alatt dűlőre vigyék az egyházi iskolák államosítását.

Pócspetri — miközben viselte az eset hátrányait, a kollektív bűnösség bélyegét — elszürkült, később önállóságát is elvesztette.

Az emberek sokáig nem mertek beszélni a vészterhes napokról, amikor legalább annyi ávós lepte el a falut, mint ahány portája volt. Azonban elfelejteni sem tudták; a tűz parázslón. A néhány hónappal később kiszabadultak után feltehetően újra és újra felkavarta a község életét amikor öt, hét, majd tizenöt évi fegyházbüntetés után hazatérhettek a bebörtönzöttek.

Perújítás több részletben

Talán már a rendszerváltozásnak is előszele volt, amikor 1989-ben a Legfőbb Ügyészség elérkezettnek látta az időt, hogy perújítási nyomozást kezdeményezzen — a Mindszenty- és a Grősz-ügy- gyel együtt — a pócspetri rendőrgyilkosság valós tényei- nek feltárására. Ennek eredményeként 1990 januárjában a pócspetri ügy több vádlottját a bíróság felmentette, mivel a terhűkre rótt bűncselekményeket nem követték el, ellenben bebizonyosodott, hogy politikai koncepciós per áldozatai voltak.

A sokvádlottas perből napjainkra már csak két ember viselte az elmarasztaló súlyos ítélet bélyegét: Som István, aki akkor a falu 23 éves tanítója volt és Vitéz Gábor, akkor 21 éves földműves. Ma mindketten túl vannak hatvanadik életévükön — két élet telt el egy koholt ügy árnyékában.

Perújítás után e hét hétfőjén mondta ki ártatlanságukat a bíróság — ugyanabban a fővárosi épületben, amelyben 45 éve elítélték őket.

A pócspetri ügy nem akármilyen ügy volt, hiszen a párt, a belügy, az ÁVO legmagasabb rangú képviselői is a helyszínen jártak, s utasításokkal látták el a nyomozásban aktívan részt vevőket. Itt járt Rajk László, Péter Gábor, sőt Kádár János is, aki akkor az MKP főtitkár-helyettese volt. Az állampárt titkos iratai közül került elő a rendszerváltozás után az az 1948. június

5-én keltezett feljegyzése, amelyet Pócspetriből Budapestre visszaérkezvén írt. Ebből idézünk:

„A képviselő-testület ülésére az egész falu felizgatott, államosításellenes hangulatára

való tekintettel, félelemből a 30 tagból csak 13 ment el. Az ülésen érdemleges tárgyalás nem volt, sem szavazás, mert alighogy a tárgyalás megkezdődött volna, a tömeg benyomult. A főjegyző, segédjegyző és a községi írnok kiment a községháza tornácára, hogy megnyugtassa és eloszlassa a tömeget. A verandán tartózkodott két rendőr, azokat lefegyverezték és az egyiket közülük saját fegyverével megölték.”

A kitüntetett figyelemnek meg is lett az eredménye. Egy héten belül már ítéletet hirdettek. A budapesti büntető törvényszék, mint rögtönítélő bíróság dr. Ölti Vilmos által vezetett tanácsa 1948. június 11-én Som Istvánt a rögtönítélő bíróság „távirdaron- gálás bűntettében való felbujtói bűnrészességben”, Vitéz Gábort „távirdarongálás bűntettében” mondta ki bűnösnek és ezért Som Istvánt életfogytiglani f egyházra, mint főbüntetésre, tízévi hivatalvesztésre, mint mellékbüntetésre, Vitéz Gábort tízévi fegyházra, mint főbüntetésre, tízévi hivatal- vesztésre, mint mellékbüntetésre ítélte.

(Az ügy első rendű vádlottját, Asztalos János plébánost, szándékos emberölés bűntettében való felbújtói bűnrészesség miatt halálra ítélték. Tildy Zoltán köztársasági elnök a halálbüntetést kegyelemből életfogytig tartó fegyházra változtatta át. 1965-ben kiszabadult, külföldre távozott és csak 1989-be tért haza Magyarországra. A másodrendű vádlottat Királyfalvi (Krem- per) Miklóst szándékos emberölés címén halálra ítélték, az ítéletet még aznap végre is hajtották.)

Remény ’56-ban

Az érintettek töltötték kényszerű fegyházbüntetésüket. 1956 némi reményt hozott — de nem mindegyikük számára vált valóra a végleges szabadulás. Hosszú csend következett, majd 1989-ben (amikor már alig-alig reménykedhettek kedvező fordulatban) három régi (egyházi összefüggésű) per aktát elővették. Perújítási eljárás következett.

Az eredményt a Fővárosi Bíróság dr. Strausz János által vezetett tanácsának 1990. január 17-én kelt ítéletéből vett részletek mutatják:

„A perújítási eljárás során bizonyítást nyert, hogy az un. „pócspetri ügy” előre kitervelt és tudatosan ekként lebonyolított koncepciós per volt, azzal a céllal, hogy a katolikus egyházat és híveit megfélemlítsék és az egyházi iskolák államosítása ellen tanúsított ellenállást letörjék. Ez olyan sikerrel

járt, hogy az ítélethozatal után öt nappal, 1948. június 16-án az országgyűlés elfogadta az egyházi iskolák államosításáról szóló 1948. évi XXXm. törvényt.

Rákosi Mátyást, — aki akkor miniszterelnök-helyettes és a Magyar Kommunista Párt főtitkára volt — az a távolabbi cél vezérelte a pártvezetéssel együtt, hogy eltávolítsa a hatalom megszerzésének útjából Mindszenty József hercegprímást, akit pártja legveszélyesebb ellenségének tartott és akinek abban az időben rendkívül nagy, országos tömegbefolyása volt. Ehhez kapóra jött a pócspetri eset, illetve a rendőr halála. Az eseményeket Rákosiék tendenciózusan olyan színben kívánták beállítani az ország és a világ közvéleménye előtt, mintha a katolikus főpapság körlevelei és megnyilatkozásai szükségképpen államellenes és köztörvényi bűncselekmények egyenes előidézői, okozói lettek volna. Mindezen koncepciók nyilvános bírósági tárgyaláson óhajtották kivitelezni. Ehhez minden feltétel adva volt.”

Az 1989-ben elrendelt perújítás végeredménye: a „pócspetri rendőrgyilkosság” ügyében az eredeti ítélet első és másodrendű vádlottakra vonatkozó részét hatályon kívül helyezte és felmentette Asztalos János plébánost és Király- falvi (Kremper) Miklóst.

A kérdés ezután az volt: miként lehetséges, hogy egy bizonyítottan politikai koncepciós per ítéleteinek újratárgyalása után marad két ember, az ötöd- és hatodrendű vádlott, akikre a perújítás nem terjed ki, így felmentő ítélet sem születhet?

Az 1990-es perújítási tárgyalást követő ítéletben azt olvashattuk: „...a felsoroltakon kívül még számos pócs- petrit is szabadságvesztésre ítéltek a bíróságok távirdarongálás, fegyverrejtegetés, illetve hatósági közeg elleni erőszakra irányuló csoportosulásban való részvétel miatt. Ezekre a személyekre azonban a jelenlegi perújítási eljárás nem terjed ki.”

Dr. Helmeczy László védőügyvéd azonban — elismerve, hogy a bíróság csak azok ügyével foglalkozhat, akikre a Legfőbb Ügyészség perújítási indítványa vonatkozik — tovább folytatta a még 1990- ben is szinte kilátástalannak tűnő harcot valamennyi elítélt felmentéséért. Beadványainak lényege az volt, hogy az 1989- 90-es perújítási nyomozás és tárgyalás az egész ügynek csak egy része, bevezetője lehet annak, hogy valamennyi érintett személy rehabilitálva

legyen, és elégtételt kapjon a „sötét Szabolcs” egy kis községe, Pócspetri is.

Újabb három esztendeig tartott, mire a második perújítási eljárás is megindulhatott. Ehhez hozzájárult a legszélesebb nyilvánosság is. Foglalkozott az üggyel az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottságának elnökeként Fodor Gábor, vagy a rendszerváltozás előtt ellenzékieket védő, politikai perekben szakértő Dörnbach Alajos, az országgyűlés alelnöke. Sokat segített Ember Judit Pócspetri című dokumentumfilmje is.

Gyengülő érvek

Mi is volt Som István és Vitéz Gábor felmentésének akadálya? Az első perújítás folyamatában azért nem kerülhettek be, mert — az ügyészség álláspontja szerint — a telefon- vezeték elvágása (amelyet nem tagadtak) az akkor és a ma hatályos jogszabályok szerint is büntetendő cselekmény. Ha nem nézzük az előzményeket, a kiváltó okokat és a körülményeket — de csak ez esetben — valóban büntetendő „egyszerű” telefonvezeték-rongálásról lehet szó. Itt azonban sokkal több forgott kockán. Az 1993. decemberi — immár második — perújítási tárgyaláson a bíró kérdésére, hogy mi volt a céljuk a vezeték elvágásával, Som István így válaszolt:

— Időt akartunk nyerni. Az nyilvánvaló volt, hogy egy rendőr halála miatt megtorlás lesz. Az jutott eszembe, hogy mi történik, ha a riadóztatott rendőrök, ávósok már akkor Pócspetribe érnek, amikor a felzaklatott tömeg még a községháza előtt van. Küldtünk mindenkit haza, ehhez kellett az idő.

Aztán apránként foszlottak szét a statáriális bíróság érvei erősnek hitt szálai: nem a községháza telefonja volt az egyetlen a faluban, hiszen a postáról is lehetett telefonálni (mint ahogyan meg is történt), az orvosért pedig akkoriban egyébként sem telefonüzenet ment a közeli szomszéd faluba, hanem lovasfogat, mert az orvosnak nem volt telefonja, s fogatja. De az ilyesmit elmondani 1948-ban nem is nagyon volt módja a vádlottnak, ha megvolt a bíró koncepciója, s az ítélet „jogszerűségére” maga az igazságügyi és a belügyminiszter felügyelt.

Negyvenöt év elteltével azonban már nem számítanak az akkori napi politikai érvek, szükségszerűségek. Dr. Rónay István bírói tanácsa Som Istvánt és Vitéz Gábort bűn- cselekmény hiányában felmentette.

Ahol hallják

a harangszót

D. Bojté Gizella

Porcsalma (KM) — Az autó szélvédőjén az ablaktörlő lapát jobbra-balra jár a szemünk előtt. Kopp-kopp! Csendesen esik az eső. Épp, hogy kilátunk az üvegen. Az esős, havas téli napon egy Szamoshoz közeli falun, Porcsalmán hajtunk keresztül fotóriporter kollégámmal. Egy utcán sepregető néniké mellett suhanunk el. Megállunk, beszélgetni kezdünk.

— Simon Istvánnénak hívnak, leánykori nevem Németh Róza — mutatkozott be a néni, kezét összekulcsolva.

— Egyébként én nem idevalósi vagyok, hanem Tyúkodról hozott el az uram. Az a falu sincs messze, ide hallatszik a harangszó is. Haj, régen volt az, mikor én Porosaiméra kerültem. Már 64 éve. Az uram meglátott egy fényképen és addig keresett, míg rám nem talált. Sajnos tíz éve már, hogy meghalt.

A házikó a nagymamák mesés szobáját idézi

Az emlékekből gyorsan visszatérve a valóságba, a néni kicsit bizalmatlanul fogadja látogatásunkat, kérdéseinket. Szinte látszik az arcán a gyanú: miért érdekli ezeket az idegeneket az ő élete? Az eresz alatti rövid ácsorgás után, őszinteségünkről meggyőződve, hiszen ő is újságolvasó ember

— igaz, a Szabad Földet járatja — beinvitált bennünket házába. A pitvar elég tágas, benne egy heverő, telázsi és a sarokban a tűzhely, melynek áradó melege a kintről érkezetteket hamar megvigasztalja.

A fehérre meszelt nagyszoba hangulata nagymamám mesés szobáját idézi: a kredencen a poharak ragyogóra törölve, a család fényképei kedvesen egymás mellé állítva, a dunna szépen beágyazva, rajta a terítő takarosán kihúzva. A fagerendák között egy rúd húzódik, melyen szárad a kimosott ruha.

Minden évben fehérre meszeli portáját

— Harmincnégy éve vettük a házat a párommal, ő mindig szeretett volna a falu központjába kerülni. A falakat minden évben kívül, belül átmeszelem, előtte a repedéseket egy kicsit bece- mentelem. Jobb, ha az ember pontosan és időben megcsinálja, mert egyébként tönkre megy a porta. A gyerekek a bútor húzogatásban besegítenek, de a meszelést nem bízom rájuk.

Róza néninek három gyermeke van, már mindannyian nyugdíjasok: az egyik lány tanítónő volt, a másik boltos, a fiú pedig gépen dolgozott. Öt unoka született és dédunoka is van. Az egyik lánya néhány kilométerre, Ököri- tófülpösön lakik, ha úgy van kedve és az idő is megengedi, a 86. évében járó Róza néni biciklire ül és meglátogatja gyermekét.

Ottjártunkkor Budapestről épp csomag érkezett, a húga küldte. A dobozban száraz kenyér a tyúkoknak. Csodálkozásunkat látva, nagy bölcsen és természetességgel válaszolta: „Én meg cserébe tojást küldök a testvéremnek és csirkét is nevelek.”

A párom soha sem lépett be a tsz-be

A szomszédban, de jó néhány házzal odébb is szintén özvegy asszonyok élnek. — Nem szoktam félni, megóv engem, aki odafenn van az égben. Más meg nem számít. Minden vasárnap megyek a templomba, szerencsére itt van csak egy pár lépésre, a túloldalon.

Az idős asszony lelkesen számol be, milyen finomakat szokott főzni, na és sütni! Persze nem robotgéppel, hanem fakanállal és habverővel. Kóstolóba még a doktor urakat is gyakran megkínálja, akik már kialkudták vele, hogy szentestén, ha ügyelnek, sült tököt csináljon nekik.

— Nagyon kedves ember itt mindenki, a gázos, a tévészerelő... ha véletlenül nem látnak az udvaron mozogni, már kopogtatnak, nincs-e valami bajom? De nincs, hál’ Istennek. Egész életemben sokat dolgoztam, 14 hold földön gazdálkodtunk. Volt hízónk, tehenünk, ökrünk, ló is. A tsz-be nem lépett be az uram. Nyaggat- ták a páromat, de nem állt kötélnek, pedig megfenyegették. Én meg elővettem a seprűt, kiabáltam a tobor- zókra, úgy merjenek hozzányúlni... A kertben egy kis zöldséget, krumplit, kukoricát most is ültettem, s a „sztalinszekérrel” majdnem egyedül hordtam fel az összest.

A váratlan látogatásunk végén fényképezésre kerül sor.

Róza néni illedelmesen áll a készülék elé, arcáról sugárzik a méltóság, a kiegyensúlyozottság, mely oly kevés embernek adatik meg. Közben észreveszi, hogy nem is az ünneplő ruhája van rajta. — De legalább a keszkenőt erre a szép pillanatra lecserélhettem volna, ha már az újságban leszek.

Szekeres Tibor felvétele

'KeUt-'Mactijarorszaq ünnepi meílekfcte \ Q

Perújítási tárgyalás 1993-ban. Som István beszél Nagy Gábor (ISB) felvétele