Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-24 / 301. szám

A Mária-ház legendája Budapest (MTI) — A pa­rasztház tiszaszobájában, a pa­dok fölötti ún. szent-sarokban, a gerenda alatt, a két ablak között, a sublódon és fölötte, vagy más kiemelt helyen a házi ájtatosság céljára szent képet vagy szobrot helyeztek el kis üvegezett szekrények­ben. Ezt Máriának, Mária-ház- nak, néhol Jézuskának, cillá- nak, cellának nevezték. Védőszentek Az ellenreformáció Mária- kultuszának és a Regnum Ma- rianum eszme széles körű elterjedésének köszönhető, hogy a kis szekrénykébe Má- ria-szobrok és képek kerültek. Magyarországi sajátosság ez, mert Közép-Európa népeinél a szent sarokba a korpuszt, és a különféle védőszentek ábrá­zolásait helyezték. A szekrénykében a „szakrá­lis táj” kegyszobrának vagy képének nagy szériákban ké­szült másolatait helyezték el. Nyugat-Magyarországon a Zelli-Mária ülőalakos kegy­szobra vagy a Hétfájdalmú Mária piéta megfogalmazású másolata terjedt el. Eszak-Ma- gyarországon a Szentkuti Ma­donna és a Sasvári Piéta máso­latok váltak kedveltté. Az észak-magyarországi típusok az Alföldön és Erdélyben is el­terjedtek. A 18. századból ismert du­nántúli példányok az öltözte- tős Mária-szobrok kultuszát mutatják. A „Kiskun Madon­nák” megfaragása díszes, a ru­házatot, az áttört koronát pon­tosan visszaadja, ezeket való­színűleg nem öltöztették, ha megkoptak, a festést kijavítot­ták vagy újra festették. Vőfélyek bokrétája A 19. század második felé­től dúsan díszített Mária-há- zak elterjedése szinte általá­nossá válik. Ekkortól a hím­zett, selyem köpeny mellett, gyönggyel, olvasókkal díszí­tették Mária szobrát, a szek­rénykébe Mária-érméket, bú- csús szentképeket, emlékké­peket, kis szobrokat, porcelán virágtartó vázákat, művirág csokrokat és girlandokat he­Karácsony ünnepén a Mária-házakat és házi oltárokat feldíszítették, mécsest és gyertyát gyújtottak előttük Mária-házak a Néprajzi Múzeum kiállításáról Roboz László felvételei ■ lyeztek el. A század végére a lakodalmi jeleket, így a meny­asszony koszorúját, a vőle­gény és a vőfélyek bokrétáját is Mária mellé helyezték. Ez időtől új kegyszobor típus, a Svata-horai másolatai terjed­tek el, amelyeket könnyen le­hetett „köpönyeges Máriává” öltöztetni. Ebben az időben megjelennek az osztrák és német kegytárgyipar kész ter­mékei, különféle mélyített ké­pek, melyekben a kereszt vagy a szent család van a kompozí­ció középpontjában. Ennek hatása is kimutatható Mátra­házáink berendezésében, né­hány dunántúli vagy késői me­zőkövesdi Mária-házban már a kereszt áll középpontban. Szakrális tárgyak A Mária-házak a múlt szá­zad utolsó harmadára már nem csupán az ájtatosság kellékei­ként, hanem díszítő, reprezen­tatív tárgyként is funkcionál­nak. Az esztétikai, díszítő sze­rep megjelenése a népművé­szet új stílusának kibonta­kozásával párhuzamosan tör­ténik, feladata, hogy a díszes, gazdagon berendezett tiszta­szoba megfelelően szimboli­zálja a „paraszti módon felfo­gott jó életet”. Ezt a jelleget erősítik a szakrális tárgyak kö­zé vegyülő profán tárgyak, az esküvő díszei, fényképek, le­velek, képeslapok. A Mária-ház kapcsolata a polgári kabinet-szekrényekkel különösen a korai, polgária- sabb darabok esetén kézzel­fogható. A Mária-ház szobrai­nak illetve képeinek zsúfolt, tömött feldíszítése a 18. száza­di ereklyetartó képek apáca­munkáinak stílusát idézik. A szobrok képszerű átalakítása a barokk kor művészeti ízlésé­hez kötődik, ez a folyamat ki­tapintható Mária-házaink ese­tében is — megkésve, a múlt század utolsó harmadában. A díszítésben alkalmazott megoldások, a szobor öltözte­tése, a virágfüzérrel, csokrok­kal, vázákkal, gyertyatartók­kal való berendezés a templo­mi oltárok és mellékoltárok laikus asszonyok által történő feldíszítésének gyakorlatával megegyezőek. A házi ájtatos­ság tárgyaként ún. házi oltá­rokat is ismerünk, ezek rokon­sága a korai Mária-házakhoz kapcsolható. örvendezzünk lábáról a másikra nehezedve billengősen táncol, majd bun­dájára heveredve, a földön fekve korholja a világot. A persely közben körbe jár, ru­belek, „kupik”, forintok, oly­kor márkák is kerülnek belse­jébe. A gyermekek már a betle­hembe is belekukucskálnak, ott jászolt, benne a kisded Jé­zust, alakokat, állatokat, szal­mát és egy biblikus világot lát­nak. Amikor felhangzik a „Nosza tehát, jó gazda, jó gazda, bo­csáss minket utunkra" búcsú­dallam a gazda a konyhába a terített asztalhoz invitálja a jövevényeket. Vodka, izabella­bor, munkácsi sör, sózott, főtt sódar, kolbász, hurka, rakott erdei gomba, lekváros piskóta kínálja magát. Evés, ivás után a betleheme- sek elvonulnak, mi pedig a házigazda invitálására készü­lődünk Bökénybe az éjféli mi­sére. Ott, nőtlen, fiatal, — Moszk­vában végzett — bogárfekete szakállas „pópa” fogad ben­nünket, a tiszteletes úr, ahogy a helybeliek titulálják, a kö- vesút melletti kis karcsú temp­lom bejáratánál. A „nagy templom" nem épült meg, csak az alapokat rakták le! ■— Köz­bejött a templomos vallás há­ború. — Ahogy álldogálok a harangláb mellett az éjsza­kában — várva a misekezdetre —egy buzgó „prezsbiter” iga­zolásra szólít ... Papp István főtisztelendő úr — ahogy én szólítom, régi szálkái görög katolikus papomra Szelényi Gáborra gondolva, eligazítja a dolgot. Szabadkozva ma­gyarázza az előbbi igazoltató, hogy máskor a misékre érke­zőket figyelték, s ha ismeretlen volt, elbeszélgettek vele. Ahogy felcsendül a kicsiny­ke templomban a telkekből fel­szakadó magyar nyelvű ének, gyermekkoromba emel a szál­kái görög katolikus iskola-ká­polnába. ahol hétköznap az ol­tárt spaletta zárta él előlünk. Hallom Várkonyi tanító úr magas hangú, csengő énekét a harmonium lágy dallamai mö­gött, melyet megsegít az isko­lai padokban ölő hermántago- si asszony gyülekezet. A hideg templomocska pá­raköddé formálódott emberle­heletében, mintha testünk nél­kül, leheletünkkel együtt ma­gunk is a ködben tömjénillatos felhőn lebegnénk. Énekünk, mely fel-felerősödik, majd megbicsaklik, összeköt ben­nünket, akik majd’ ötven éve csak a kerítésen nézhettünk át egymás házatájára. Töpörödött öreg asszonyok térdepelnek, majdnem feküsz- nek a mellékoltár előtti köve­zeten, hangtalanul sírva imád­koznak, beszélgetnek a Terem­tővel vagy az elmentekkel magukban. A lélek tisztul, fényesedik, a bűntudat erőtlenedik... most ebben a pillanatban egyek va­gyunk szeretetben, alázatos­ságban, megadásban. Nem vág végig a szószékről a papi prédikáció-dörgedelem, hisz’ „csak” énekelve imádkozunk, két teljes órán át! Nem érezzük a hideget, nem érezzük a fá­radságot lábainkban, csak melegséget a szívünkben, meg áradó szeretetet, melyre mind­nyájan vágyakozunk. Altenbergben éreztem ugyanezt egy ökumenikus is­tentiszteleten külhoni ma­gyarok közt, és most itt Kár­pátalján Bökényben ezen a mi­sén. Ismét megtaláltam Sze­lényi Gábor szálkái főtiszte­lendő úr templomi csengety- tyűjét, melyet ministránsként néha kellett rázzak, amikor hozzáértőbb nem volt nálam az oltár előtt. M ise után vendégségbe hívtak, hajnalban haza­indultam. A határon az őrzők — oroszok, ukránok, magya­rok, fináncok oly jámborak voltak, mintha maguk is az éj­féli misén lettek volna. Holott „csak” feladatukat teljesítet­ték, és' napi robotjukat vé­gezték. Múzsák, ha találkoznak Cselényi István Gábor: Életfa Lepusztult tájak, lélek-sivatag, de a puszta mélyén téged rejt a barlang. Mind szomjazzuk a szárnyas szavakat, pásztor-lelkűnkről lehull minden sallang. Jelenvaló és mégis száműzött, ki eljöttél, mint örök eljövendő, első a rívó csecsemők között, s legeslegelső jel a végtelenből, kiebrudaltunk, messzeűz eszünk, félünk talán fegyvertelen kezedtől, pedig nélküled lassan elveszünk, elárvul népünk, ha nem emeled föl. A jászol-ágyon Jövendőnk pihen. A nyomor mélyén lelkek gazdagsága, a nem után a tündöklő Igen. A pusztában kinőtt az élet fája. Füzesi Magda: Ölelkező rímek Úgy éltem át ezt a telet, mint földben hagyott kis virág: dermedten, mint az almafák, s kábultan, mint az emberek. Virágcsipkézte rét vagyok: álmaim újra kirügyeznek, szemem tavában megpihennek a madarak s az angyalok. Ferenczes István: Karácsonyi félszonettek 1. Karácsonykor születtem. Hullt a hó, mikor semmibe sikoltott anyám... Az erdők alatt kóbor eb csaholt, vonított: nem volt sehol a hazám... Nevemet hozta, nyílt a kiskapu, Szent István jött, de ő sem tudta már, király volt-e avagy a vértanú... 2. Mikor születtem, leszakadt a tornác. Tetves csordapásztor bocskori rongya mögé fagyott, s pusztult birka-akolba szögesdróttal elfércelten az ország — hol nincs már remény áldott, tiszta hóra, melyre hazának a vérem omolna, ki rímelne a halálra s a jóra... 1993. december 24. . ------ ­_____ ~ M ÍKeíet-íMapijaroTszáp ünnepi mefíe^eté | 13 Leonardo da Vinci: Mária gyermekkel

Next

/
Thumbnails
Contents