Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-18 / 296. szám
A megváltott felelőssége A kereszténységnek központi hittétele, hogy Isten ember lett, az ember pedig ember legyen Leopold Györgyi (MTI-Press) A karácsony a legjelentősebb vallási ünnepek egyike. Összekuszált, konfliktusokkal teli, félelmekkel, szegénységgel terhes világunkban mit jelent vajon a békesség, a szeretet ünnepe, mit üzen a karácsony a hívő, vallásos embernek, a társadalomnak, az emberiségnek? — a kérdést Donáth László evangélikus lelkésznek tettük fel. — Minden hiedelemmel ellentétben a karácsonyban nem a keresztény elem a domináns, hiszen a különféle egyházak életében is megvan ez az ünnep, különféle időpontban, más és más neveken. Gondolok itt a pogányok legyőzhetetlen napjára, a zsidók hanuka ünnepére, másutt a szabadság napjára. Más nagy vallások hívei is a téli időváltás körül ünnepük a napot, amit hol a fény, a világosság jegyében, hol a szabadság, megváltás témakörébe illesztve tartanak meg. A karácsonyi evangélium forrása ős-Márknál keresendő, később Márk és Lukács evangélista írásaiban található, majd János evangélistánál. De a mai közhitben létező, betlehemi Jézus, pásztorok, marhák és királyok között nálunk nem szerepel. A mai, humanizált Jézusra, a mesés körítésekre szüksége van az embernek. Csakúgy, mint a történelemnek a nagy tragédiákra, amilyen nagypéntek és húsvét is volt, a megváltásra, a keresztre, az új Messiások eljövetelére, a mítoszokra. És jöttek is az álmessiások, Troc- kijtól Marxig sokan és sokfélék, de az emberiség valódi problémáit nem tudták megoldani. Az emberi lét szorongató kérdései szinte kiprovokálják a Messiás-várást, ugyanakkor a Messiások bukását is. És ez több, mint kultúrtörténet, több mint história. □ A karácsonynak tehát van egy mélyebb metszete, mint amit a felszínen lát az ember, mint amit a 20. század világa ünnepel. — A 2000 év előtti történések a mának is szólnak, és ma is érvényesek. De ma már felmerül az emberben az is: vajon hihetünk-e olyan Istenben, aki úgy akar megváltani minket, hogy közben kimarad az életünkből? És ha Isten emberré lehet, mi a garancia, hogy az ember nem csinál magából Istent? Az egyház is sokáig vívódott e kérdésekkel. A Nagy Francia Forradalom után a világ elidegenedett, Isten szántóföldje nem tartott igényt az egyház által történő művelésére. Vagyis megtört a globális-univerzális szemlélet, a világot már nem lehetett egységben tekinteni, elképzelni se. Az irgalmas, emberszerető isten képe elmosódott az emberben. □ Es mi a helyzet a mi közeli világunkban? — Ma, amikor a második világháború óta nem látott szörnyűségek történnek, mikor Boszniában embereket gyilkolnak, nyíltan, még csak nem is koncentrációs tábornak álcázva a vérfürdőt, és mindez a szemünk, a világ szeme láttára történik, azt kell mondani, hogy se a keresztény Megváltónak, sem pedig a zsidó Szentnek — ahogyan Istent különbözőképpen nevezik — nincs köze mindehhez. A kereszténységnek központi hittétele, hogy Isten ember lett, és ebből egyenesen kellene következnie, hogy az ember legfontosabb feladata az, hogy ember legyen, ember, aki kiált a másik emberért, aki észreveszi a másik ember nyomorát, ínségét, korlátozottságát, mozgásában, szóláslehetőségében, szabadságában, a méltó életben és halálban. Nekünk most és itt a 20. században az emberré lett Istent kell megőriznünk hús-vér valóságában, csak ez lehet a garancia, hogy másik embertársunkat is Isten teremtményének tekintsük, embernek, önmagunkhoz hasonlónak. □ Mérhető-e anyagiakban a karácsony értéke? — Ez a mai ember nagy- nagy tévedése. — Elanyagiasodott világunkban lehullik a karácsonyról igazi lényege, a bennünk megszülető Jézus alakja eltűnik, az Isten-ember kapcsolat megszűnik ott, ahol szo- rongva-félve várják a karácsonyt, üzletről-üzletre rohangálva, elég lesz-e a pénz az eltervezett ajándékokra. Az igazi emberi értékeket nem lehet anyagiakkal pótolni, az ember nevetségessé válik, amint kufárok hálójába kerülve nyi- togatja pénztárcáját, kergetve a soha meg nem vehető örömöket. Persze lehet örülni, együtt lenni, adni a másiknak karácsony ünnepén, ha az ünnep önmagunk evilági megvál- tottságát, felszabadultságát jelenti, anélkül, hogy valamiféle morális tőkefelhalmozást kívánnánk kovácsolni az ünnep külsőségeiből. igyekezett rendben tartani, mint egész életében, meg a boltig csoszogott el öregecs- kén. Mondták neki, menjen el segélyért a tanácsra, mások is ezt teszik. A Unka is kapott, a Mariska is, akik özvegyasszonyok, mint ő. Segélyért? Ez a szó nem fért bele Rebeka néni szókincsébe. Dolgoztak, amíg tudtak Bálinttal a téeszben, és kaptak, amennyit kaptak. Meg nem gazdagodtak belőle, az biztos. De segély...? „Majd ha kórházba kerül, talán megsegéllik. De még itt- hun van.” Olyat is mondtak, hogy „co- ciális otthon”. Minek az őneki, amikor van becsületes otthona? Hát csoszogott Rebeka néni ide-oda, és úgy érte a karácsony, hogy azt vette észre, már egy vacsorára valója sincs a pénztárcájában. Ezen eltöprengett a konyha- asztal mellett üldögélve, karácsony előtti napon. Vágott egy szép ágat a ház előtti lucfenyőről — még Bálint ültette, szegény —, fel is díszítette régi karácsonyokról maradt, kopott üvegdíszekkel. Betette egy csuporba, és tiszta *térítőt simított az asztalra, odarakta, középre. / Elgyönyörködött benne. Úgy találta, szép ez így is. Illatos és szép, a tiszta asztalon. Be is fűtött a kályhába, mert a tüzelő megvolt. A régi kis rádiója szólt, és olyan szépek voltak benne, hogy megned- vesedett a szeme tőle. Valami Karácsonyi ének című történet, ahol a gazdag ember megsajnálja a szegényeket, és pulykát küld nekik, meg mindenféle finomat. Valami pudingot is, ami igen jó lehet, habár Rebeka néni nem ismerte. Igen meghatódott, amikor ezt a történetet hallgatta. Arra gondolt, hogy ha ő gazdag lenne, ő is küldene a szegényeknek mindenfélét. Főleg pudingot, mert az igen finom lehet. Na, de mi legyen a karácsonyi vacsora? Kenyere az volt otthon, meg egy kis zsír, fokhagyma. Süt majd fokhagymát zsírban, aztán kimártogat- ja kenyérrel. Az is jó, ha nincs más. Meg főz teát. Kiment a konyhába, hogy elkészítse. Délután volt, még ki lehetett látni az ablakon. Ki is pillantott, és hirtelen dermed- ten megállt. Tán az öreg szeme csalja meg, vagy mi történik? A lekopaszodott jázminbokrok alatt csiperke gombákat látott, némelyik akkora volt, mint egy tányér. Ó! Ez nem lehet! Soha nem volt gomba a kertjében, bár vágyott rá, hogy legyen. Die ebben az évben az erdőbe se jutott ki az öreg lábaival. — Nem lehet az... — motyogta, és állt a sötétedő konyhában. Mégis ki kellett menni, hogy megnézze, és uramisten, tényleg! Gyönyörű csiperkegombák voltak a jázminbokor alatt. Megsimogatta a kalapjukat az ujjaival, hogy nem álmodik- e, és nem álmodott. Jóillatú, igazi, friss csiperke gombák voltak. Ahogy felegyenesedett hajoltából, és távolabbra rebbent a tekintete, hát mit látott? A régi, kiszáradt fűzfa helyén is mintha egy nagy csokor törzsökgomba lenne. Decemberben? Besietett, ahogyan tudott, egy kis fazékért, vitt egy kést is, és az összes gombát levágta a száráról. Mind igazi, jóillatú gomba volt. Tele lett velük a kis fazék. Istenem — motyogta megrendültén — hát eljött hozzám az erdő ebben az évben, amikor életemben először nem tudtam odamenni! Az erdő jött el énhozzám! Volt hát hagyma, zsír, meg paprika, és olyan gombapörköltet főzött Rebeka néni karácsony estéjére, hogy azt még a tárca nélküli miniszterek is megirigyelhették volna. Ügy sré-vizavé egy kétszintes ház állt az utcában, valamelyik újgazdagék háza. Kinézett karácsony estéjén nagy unalmában az asszony az erkélyről, és befelé ezt mondta a házba: — Na né, hogy föstöl Rebeka néni kéménye, hogy világot az ablaka. Biztosan felvette a segélyt, azt dúskál, közben meg panaszkodnak, hogy nincs elég pénzük a megélhetésre! Ezek az ingyenélő nyugdíjasok! —Hagyd... — mondta bent- ről a férje —, jobban esne neked, ha éhen halna? ■y-* ebeka néni hallgatta a rádiót a jó meleg JL V szobában, egy gyertyát is gyújtott a feldíszített fenyőág mellé a szép tiszta asztalon, és nagy áhítattal ette a gombapörköltet. Olyan jól esett, mint amikor régen, erdőjárások után megfőzte. — Istenem! — gondolta hálásan — öreg vagyok és egyedül vagyok, mégis milyen jó most nekem! Tudom, hogy velem vagy, és köszönöm! Érzem, hogy van aki szeret. Szívekben visszhangzik Domonkos János Nyíregyháza — Talán minden ember legkedvesebb ünnepe a karácsony. Krisztus születésének emlékünnepéhez sok kedves szokást kapcsol a népi áhitat. A legelterjedtebb nálunk a karácsonyfa állítása, de hagyományos a betlehem és a betlehemes játék is, mely a gyermekek szeme elé állítja a kis Jézus születése eseményét, s elhangzanak a szebbnél-szebb karácsonyi énekek a családokban és a templomokban is. Karácsonyestkor, amikor kis fények gyúlnak a díszes karácsonyfákon, itt is ott is felhangzik a Stille Nacht (Csendes éj) ismert dallama is, melyet milliók énekelnek a Földön. Az Osztrák Alpok ősi fal- vában, Obemdorfban 1818- ban hangzott fel először, s nagy sikert aratott. Generációk követték egymást és a Stille Nacht máig a karácsonyi ünnepség kedves színfoltja. Szinte minden nyelven éneklik, de ritkán emlékeznek meg alkotóikról, az országról, ahol született. A Salzach folyó menti Oberndorf autóval még félórányira sincs Salzburgtól, Mozart szülővárosától, a nyarankénti salzburgi zenei ünnepi játékok helyszínétől. Súlyos építésű, két emeletes házai ékes oromzatukkal, festett külsejükkel az egykori hajóstelepülésről tanúskodnak. Lakói a sót a hallei- ni bányákból Bécsig és tovább szállították a folyón lefelé. A tetőket és hegycsúcsokat most befedi a hó. A salzburgi táj és a szomszédos bajor vidék csillogó fehér áhítatban pompázik. Obemdorfból különös varázs sugárzik szét, amely az utóbbi másfélszáz esztendőben az egész világon elragadja az embereket. A Salzach-hajósok Szent Ni- koláról elnevezett obemdorfi templomában csendült fel első ízben a Stille Nacht karácsonyének. Felidézett kép a múltból: hóesés téli éjszakán a Szent Nikola karácsonyi éjféli miséjére mennek a földműves, hajós polgárok. A régi orgona éppen a napokban mondta fel a szolgálatot. A fiatal segédlelkész, Joseph Mohr és barátja, a szomszédos Amsdorf kántortanítója, Franz Kaver Gruber azonban segíteni tudtak a bajon. Gitárt hoztak és a világi hangszer akkordjaival kisérve hangzott fel először az ének: Stille Nacht, Beilige Nacht. A hívek feszült figyelemmel hallgatták Mohr lelkipásztor népi ihletésű versét és a szívhez szóló melódiát, meghittebbé tételére szükségmegoldásként szerezték közösen ezt a dalt. Örültek, hogy tetszett a hallgatóknak. Azon az estén az átszellemült pillanatban, a résztvevők egyikének sem lehetett fogalma arról a népeket összekötő világméretű sikerről, amit ez a kedves ének majd elnyer. Joseph Mohr (1792-1848) Salzburgban született. Apja katona volt, muskétás, püspöki szolgálatban. Anyja költőnő. Gyermekkorától papi pályára szánták. 1815-ben szentelték pappá. Katolikus papi pályafutása Obemdorf- ba helyezésével bontakozott ki. Ezen a barátságos vidéken mutatkozott tpeg először tevékeny lénye. Mohr bizalmas barátai közé tartozott a kántortanító, Franz Xaver Gruber (1787— 1863), aki a szomszédos Amsdorfban tevékenykedett, dp Obemdorfban is ellátta az orgonista szolgálatot. Ennek a jó baráti kapcsolatnak köszönhetjük a világ máig legkedvesebb és legismertebb karácsonyi dalát. Jézus Krisztus születése ünnepi örömét hirdeti a templomokban a karácsonykor mindig visszatérő, szép ének. A Stille Nacht, Heilige Nacht-dal a megbékélés angyali üzenete, amely a szívekben ma is visszhangot kelt. A mienkben is. r ■ -----■—>——-------™------------r—— ----->--------------■*-----------— ---------------------—.............._ „ ,——z-------—7~,—t~;—~~7r7t~r----------í o f 1993. december ( AKUt-Mamarmzáq fáwéw ttuM&te \ 3 Normantas Paulius: Délí-Kurili szigetek I Drevenyák György: A csalódom I
