Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-18 / 296. szám
14 ü Xeíet-Magyarország Hétvégi melle klet e A KM vendége ________________ Jánosi krónikása Nagy Miklós A SZERZŐ FELVÉTELE Györke László Egy érdekes, géppel írott, 95 oldalas „mű” (Kántorjá- nosi község monográfiája) szerzője Nagy Miklós. Az alkotás nyomtatásban teljes terjedelmében sosem látott napvilágot. Pedig figyelemre méltó munka, melyet szerzője 1974. december 31- én zárt le. Részlet a lektori véleményből: „Nagy vállalkozás a Nagy Miklósé, aki — abban a hiszemben, hogy megírja Kántorjánosi monográfiáját — végül is egy rendhagyó krónikát tett le asztalunkra... A krónika legsikerültebb részei a szokásokról, életmódról, ezek változásairól írt fejezetek... A kifogásolt egyenetlenségek ellenére egészében és főként a 1921—1975-ig terjedő időszakra vonatkozóan igen sok figyelemre méltó, pontos és hitelesnek tűnő krónikával gazdagodtunk... Kiemelt díjra javaslom!” Ahogy megismerkedem a dolgozat tartalmával, egyfe inkább felkelti érdeklődésemet a szerző. Nagy Miklós ma Nyíregyházán él egyik lányánál, de Kántor- jánosiban született, ott élte le „aktív” életét, millió szál köti ehhez a faluhoz, melynek még ma is úgyszólván minden lakosát ismeri. A helybeli áfésznek volt az elnökhelyettese, majd elnöke. Annak idején levelező hallgatóként végezte el a vendéglátóipari főiskolát Pesten. — Már akkor javában benne voltam a szakmában. De hát kellett a papír. Aztán 1976-ban az áfész egyesült a mátészalkaival, akkor mentem nyugdíjba — mondja. Ám a monográfiát még „aktív” korában írta. — Mi késztette erre? — Nehéz ezt egy mondatban megfogalmazni, hiszen nem vagyok szakember. De ahogy hozzákezdtem az adatok gyűjtéséhez, úgy jártam, mint az a felfedező, aki a dzsungelbe hatol be, s egy idő után rájön: innen már nincs visszaút, ezt végig kell csinálni. Sokat segített, hogy sikerült megszerezni Szatmár Vármegye Monográfiáját, sok adathoz jutott hozzá a KSH-tól. Szatmárnémetiben a levéltárban is járt. Egy másik gyűjtése a Katonanóta és Dal 130 „katona-, harctéri és népdalt” tartalmaz. Ez az idén készült el. A szöveg tehát megvan, már csak a dallamot kell kazettára énekelni. Aztán meg lekottázni... Nyugdíjasként több ideje van régi „kedvtelésére”, hiszen monográfiája megírása után sem hagyta abba a gyűjtést. írt a régi, jobbára kihalófélben lévő foglalkozásokról. Ezt a dolgozatát a szakemberek ugyancsak díjra javasolták. Érdemes néhány foglalkozásnevet emitt is megemlíteni, hiszen ki tudja ma már pontosan, hogy miként is dolgozott a nádkötő, a náddal, zsúppal fedő, a bocskorkészítő, sőt, az sem biztos, hogy mindenki tudja, mi az az esztováta, hogyan készül a borda, ki az a botrakupec v. csenzár; ma már Kántorjánosiban sem igen van bábaasszony, zse- bes csempészárus, kötélverő. Sőt, biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasók közül csak kevesen tudják, ki a bakos. Legfeljebb, ha hozzátesszük: olajütő. A patkoló kovácsot még el tudjuk képzelni, sőt, az is lehet, hogy újra „divatba” jön ez a foglalkozás, ahogy kinéz ma a mezőgazdaság. Ma sem pihen „babérjain” Nagy Miklós. — Sajnos — mondja —, a dűlőnevek is kihalófélben vannak. A jánosiak közül is már sokan nem a régi dűlőnevet használják, hanem azt mondják, hogy ilyen és ilyen számú tábla. Ez ösztökélt arra, hogy összegyűjt- sem, feldolgozzam ezeket. Egy árkus papírt vesz elő. Rajta 78 dűlőnév. — De ez még nem az összes — teszi hozzá. Mi tagadás, némelyiknek a „megfejtése” nem kis fejtörést, főleg utánajárást okoz majd. Hiszen szerepel a listán néhány egyedi dűlőnév, mint a Bődöm, Pénzverem, Riese, Csesztipális, Akasztóhegy, Ehvölgy, Fekete urbálista, Luskod, Farkasverem, Foglár. Nagy Miklós valamennyiről tudja, hol terül el, jobbára azt is, miért kapta azt a nevet. A Pénzverem például kifejezetten rossz föld volt, hiába „verte bele” a gazda a sok pénzt, nem termett az csak néhány mázsa rossz búzát. Régi újságkivágások kerülnek elő. Az egyik cikk még 1978-ban jelent meg a KM-ben Névtelen muzeológusok címmel. Ebben Nagy Miklós is szerepel, mint aki nagy szeretettel és gonddal gyűjti és dolgozza fel szülőfaluja történetét, szellemi értékeit. Aztán egy másik újságkivágás ugyancsak lapunkból Jánosi krónika címmel. Sajnos, a megjelenés dátuma nincs rajta. Valószínűleg a monográfia megírása után születhetett, hogy szó esik benne a műről is. „Fogytunk, mint az égő gyertya viasza” olvashattuk tavaly a júniusi 20-ai KM- számban Nagy Miklós visszaemlékezését a sztálini lágerekben töltött kegyetlen időkről. Újra a gyűjtőszenvedély, az alkotás kerül szóba. — Tudja, úgy vagyok vele, hogy még éjszaka is felkelek, ha valami eszembe jut, és lejegyzem, mert félek, hogy reggelre, mire felébredek, elfelejtem. Ha rám tör a roham, írnom kell, mert ellenállhatatlan kényszert érzek. Aztán hirtelen fejest ugrunk a politikába. — Nem hiszem, hogy szerencsés volt szétverni a jól gazdálkodó téeszeket is — mondja. — Meg aztán más bajok is vannak. 1993. december 18. A tökéletes inkognito Hamar Péter Bajtársi találkozóra gyűlnek össze a Bátorság-csoport tagjai, akik a francia ellenállási mozgalomban harcoltak a második világháború idején. Megemlékeznek vezetőjükről, akit a németek megöltek. S ekkor a csoport egyetlen nőtagja elmondja, bizonyítékot szerzett, hogy vezetőjük halála árulás következménye volt. A jelenlévők közül valaki bűnös. Az áruló köztük van. Duvivier filmjének, a Marie Octobron- ak (nálunk Különös találkozás címmel is játszották) a további cselekménye ekörül forog. Kideríthető-e, ki volt méltatlan a többiek bizalmára. Azért érdemes felidéznünk ezt az 1959-es filmet, mert nyilvánvaló, hogy Sára Sándor Vigyázok-ja teljesen hasonló alapképletre épül. A művészet televan vándortémákkal, ismétlődő motívumokkal, ezért az eredetiség hiányának vádját mégsem lenne szerencsés említenünk. Vomahidy Miklós A csorba csésze című regénye valamikor az ötvenes évek első felében játszódik, s ez a feszültségekkel terhes korszak kiválóan alkalmas terep olyas fajta konfliktusrendszer felrajzolására, amely zártsága, körülhatárolhatósága folytán jól kiélezhető. A regény alapján készült film cselekménye egy baráti összejövetellel indul. A háziasszony tálcára rakott kávéscsészékkel keresztülmegy az előszobán, ahol a kabátok alatt, a földön igazolványt talál. Kinyitván meggyőződik róla, hogy az ÁVH egyik tagjáé, olyan személyé, aki köztük van a szobában, s kedélyesen társalog a többiekkel. Kávé helyett az igazolványt helyezi az asztalra, ám egyikük sem hajlandó bevallani, hogy ő tagja a rettegett szervezetnek. A kölcsönös gyanúsít- gatások, a bizonyítékokat kereső cselekedetek sorozata a film folytatása. Az említett két alapszituáció feltűnő hasonlatossága mellett érdemes észrevennünk a jelentős hangsúlybeli különbséget is. Duvivier filmjének árulója lelkén egy bajtársa élete szárad, Sára művének ÁVH-sáról nem tudjuk, mi a vétke valójában. Az tudniillik nem mindegy, hogy véres kezű verőlegényről vagy az adminisztrációs gépezet egyik fogaskerekéről van-e szó. Kell lennie fokozatoknak, egyébként minden felelősség egybemosódik. Történelmi tudatunk elfogadja, hogy a szervezethez tartozás önmagában is elítélendő, de ezzel az általánossággal egy konkrét helyzetben, mint amit a film megjelenít, nehéz mit kezdenünk. Ismeretlen a tét nagysága. Ennek következménye, hogy a néző érdekeltsége, indulatai sem vehetnek határozott irányt. Amikor egy csoport válik főszereplővé, elkerülhetetlen tagjainak egyénített megjelenítése még az expozícióban, mert később, amikor külön- külön jelennek meg, s hivatkoznak egymásra, a nézőnek pontosan tudnia kell, hogy az utalások kire vonatkoznak. Sára forgatókönyvíróként elfelejtkezik erről, ezért a film eleje rendkívül vázlatos, amely visszaüt később a cselekmény követhetőségében. Az pedig már a rendező Sára Sándor hibája, hogy csak villanásnyira mutatja az ominózus igazolványt, s aki ezalatt nem figyel fel a „Vigyázó” fedőnévre, azelőtt homályban marad a film címének jelentése, amely éppen az alapgondolat támpillére akar lenni. Olyan rutinos filmesek bábáskodtak a főcím tanúsága szerint a film létrejöttében, mint Jeli Ferenc, Rózsa János, Kardos István. Érthetetlen, hogy egyikük sem vette észre, vagy ha észrevette, nem szólt, hogy a Vigyázok illusztratív, felületes; hogy a szituációk lélektanilag hitetlenek, hogy a színészek nem tudnak mit kezdeni az életfedezet nélküli dialógusokkal. Pedig a rendező a legjelentősebb színészeket választotta még az apróbb feladatokra is. Törőcsik Mari és Mensáros László a röpke feladatot hitelesen oldja meg, de Nagy-Kálózy Eszter, Máté Gábor, Ráckevei Anna, Seres Zoltán, Andorai Péter, Gállfy László csak a rutinját tudja mozgósítani. Duvivier filmjében egy hatásos fordulattal lelepleződik a tettes, és a néző igazságérzete kielégül. Sára homályban hagyja, ki volt a „Vigyázó” a baráti kör hét tagja közül. Talányos így a többes számba helyezett fedőnév a film címében. Nem teljesen egyértelmű ugyanis a metafora föloldhatósága. A felelősség egyetemes mértékben aligha kiterjeszthető. Ki vigyáz kire és miért? Ironikusan kezelendő a fogalom? Netán felhívó jellegű erkölcsi imperatívusz? Avagy egy szép gondolat jegyében feláldozható-e a néző rokon- szenve, amely egyszerűbb hatásmechanizmusok rugóira jár? Bármilyen profán is a tanács: a választ Sára Sándor a mozipénztárosoktól kaphatja meg. Halhatatlan szerelem,, Mel Gibson, Jamie Lee Curtis és Isabel Glasser a főszerepben Steve Miner filmjében Gyári felvétel Könyvespolcunk Ismeretlen rokonaink a finnek I Baraksó Erzsébet Közeli rokonainkról rendszerint sokat tudunk. Vagy talán mégsem? Ez a kérdés bukkan elő újra és újra a Finnország rövid története című könyv olvasása közben, s a végére érve rádöbbenünk; valóban lehet pótolnivalónk tájékozódni annak a népnek a történelméről, amelyet közeli atyafiságban tartunk számon. Kétségtelen nyelvi bizonyítékok támasztják alá a nyelvi rokonságot — valaha, olyan ötezer évvel ezelőtt őseink együtt halásztak-vadásztak a szibériai szteppén — de az is igaz, hogy egy finn és egy magyar ha nem tanulta, ma már nem érti a másik nyelvét. Mint ahogy másként alakult a sorsunk is. Finnország története tárul elénk Matti Kiinge finn történészprofesszor tollából, főként az ország politikai fejlődéséről, illetve kisebb részben gazdaságáról és kultúrájáról. Megismerkedhetünk az ország helyzetével abból az időszakból, amikor a két nagyhatalom részét alkotta: századokon át tartozott a Svéd Királysághoz, illetve 1808-tól egy békekötés értelmében Oroszországnak lett a nagyhercegsége. A svéd fennhatóság idején háttérbe szorult a finn nemzeti érdek, például a közhivatalokban svéd volt a hivatalos nyelv, — a XVIII. században még tolmácsot alkalmaztak az ország- gyűlésen a parasztok képviselői számára. Érdekes, hogy — miközben a finnek megőrizték nemzettudatukat — a nemzeti érzés kibontakoztatásának idejét a történelemkutatók csak a XIX. század elejére teszik, az orosz fennhatóság kezdetének idejére. Ékkor a korábbi főváros, Turku után orosz hatásra Helsinkiben alakul új centrum, intézményeket alapítanak, középületeket emelnek, és a kemény kezű I. Miklós cár uralkodása alatt bontakozik ki a finn nemzeti irodalom, elsősorban J.L.Runeberg, a Ma- amme (Hazánk) című költemény — a finnek Himnusza — szerzőjének működése és E. Lönnrot gyűjtése révén, akinek a Kalevalát köszönhetjük. A független Finnország elismerését Lenin jelentette be 1917-ben. Az Osztrák-Magyar Monarchia az elsők között ismerte el, viszont az Egyesült Államok aláírására másfél évet kellett várni. Finnországot ma jómódú, sikeres országként ismerjük, de a finn nép a nehéz idők tanulságait nem felejti, a nemzeti tudat jelképeként tartja számon. Matti Kiingének a korábban már több kiadásban is megjelent könyve a Finnország iránt érdeklődő idegenek számára készült, abból világosan kirajzolódik a két nagyhatalom szorításában, a keleti és nyugati, az orosz és a skandináv kultúra és két különböző egyház, az evangélikus és az ortodox találkozási pontján élő finn nép sorsa. A svéd királyság, majd az orosz cári birodalom fennhatósága alól megszabaduló Finnország számára az 1917-es függetlenség sem hozta meg azonnal a békét, hiszen előbb polgárháború, aztán 1939-ben a téli háború, majd az úgynevezett folytatólagos háború miatt szólították fegyverbe a finn népet, hogy megvédjék függetlenségüket. Értékes olvasmány Matti Kiinge könyve, amely megjelent már angolul, franciául, németül, spanyolul és számos más nyelven. Magyarul a nyíregyházi In Forma kiadó jóvoltából most látott napvilágot Révay Valéria igényes, nyelvileg kimunkált és színes fordításában. Ereje a kötetnek a történelemszemlélete, s ha olvasását befejezve némi hiányt érzünk, az amiatt lehet, mert a ma Finnországába, a finn nép életébe, hétköznapjaiba, szokásaiba kevéssé enged bepillantani. De ez talán pótolható. Szívesen vennénk kézbe a kötet következő, a finnek hétköznapjait bemutató folytató-* sát is.