Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-06 / 260. szám

1993. novmSer 6.

A ‘Ketet-Magyarország hétvégi mzttékíete 1 1

Minden vég kezdet is

Látványos musical a színházban • A Pippin minden bizonnyal Nyíregyházán is sikert arat

Simor Ottó Nagy Károly szerepében

Nagy István Attila

Nyíregyháza (KM) — A Pippin azzal a felismeréssel zárul, hogy egyetlen útnak sincs vége, mert a vég nézőpont kérdése. Elég megfordulnunk, hogy máris észrevegyük: ott vagyunk az út elején. A Pippin szerzője mindössze huszonnégy éves volt, amikor a darab elindult hódító útjára. Világsikerű musical, amellyel könnyű is, nehéz is sikert aratni.

A kisvárdai vár ódon falai között került először színre nyáron O’Hirson—Schwarz

közös munkája, a Pippin. Már akkor tudni lehetett, hogy bekerül a kőszínházba is. Várható volt, hogy a várszínpadon felállított díszlet nem működik majd tökéletesen a nyíregyházi színpadon. Ott a nézők tökéletesen ráláttak, míg a kőszínházban csak egy-egy részletét kísérhették tartós figyelemmel. Ez jelentős mértékben akadályozza a teljesebb befogadást, a látvány élve-ze- tét. Kár, mert az utóbbi évek (ha nem a színház eddigi működésének) leglátványosabb produkcióját vitte színre a társulat.

Azt, hogy az amerikai közönség mit szeretett a Pippin- ben, mivel azonosult, hogy óriási sikerszériát érhetett meg a darab, nem tudom. Csaknem kétezerszer ment a Broad- way-n. Minden bizonnyal a hatvanas-hetvenes évek életforma-keresésének néhány mozzanatát is megfogalmazta, hiszen O. Hirson a mai negyveneseknek a markáns képviselője.

A darab nyíregyházi létrehozói alaposan átgyúrták az eredetit. Hagytak benne egy kis középkort, egy kis amerikai mentalitást (a musicalt mégsem lehet enélkül színpadra álmodni!), de alapvetően a játék rólunk, magyarokról, ezeréves történelmünkről, vagy hangsúlyosabban utolsó negyven-egyné- hány esztendőnkről szól. Helye van ebben a játékban mai politikai aktualitásoknak is. Ha az elkészült változatot öntörvényű alkotásnak tekintjük, akkor azt kell mondanunk, hogy nagyon gyöngére sikeredett. Nem is mérhető konkrét esztétikai mércével, mert nem más, mint egy hatalmas salátástál. Látványos, sokféle szín megjelenik rajta, változatos ízű, de a harmónia hiányzik

belőle. Kalmár Pétert (és alkotótársait) elvitték az ötletek, vagy szebben fogalmazva, alárendelték az előadást az ötletek megvalósításának. Különösen érvényes ez a politikai aktualitásokra. (Magyar út Körök stb.) Emiatt persze nem illethetné dicséret az előadás létrehozóit, mert könnyű mai politikai viszonyaink közül kihalászni olyan mozzanatokat, amelyeket hálásan fogad a nevetésre kiéhezett publikum.

Ennél azonban lényegesen többről van szó. A Pippin nemzedéki vallomás. Benne a fiatal nemzedék keresi a maga útját, annak ellenére, hogy olykor a kétségbeesés szorítja össze a szívét, hogy Pippin úgy érzi, kiüresedett, reménytelen, hiábavaló az élete. Rá kell jönnie, hogy a kiábrándulás csak a valóság felszínének érintése, az élet sokkal gazdagabb a legtöbb múló hangulatnál, mert lehetőséget ad minden embernek saját útjának a bejárására.

A Pippin fiatal hősei tehát önmagukat keresik. Mindezt szimpatikusán, jó zene kíséretében. A musical azonban — ha csak nem akarjuk ezt közép-kelet-európai kisszerű- ségben elképzelni — látvány, fényeffektusok, díszes ruhák, csinos nők és egyebek. Főleg sok pénz, hogy minden a helyén legyen.

Már az első percek után tudni lehetett, hogy kézben tartott, jó előadás következik. Pontosak voltak a belépők, dinamikus a mozgás, határozott az énekhang, jó a ritmus. Volt elképzelés a világításban — a

későbbiekben is az előadás egyik nagy erénye —, kitűnő a díszlet. Mira János munkája egyszerre adott teret a különböző „történelmi” időkben játszódó cselekményhez, s adott lehetőséget a fiatalos játékra. S ami talán a legfontosabbak egyike: élt,

működött az egész színpad.

Nem volt olyan sarok, amelyre ne lett volna érdemes figyelni, még akkor is, ha a szó, vagy az énekhang nem onnan érkezett. Nem arról van szó, hogy a mellékfigura „lejátszotta” volna a főszereplőt, hanem mindenki élt a színpadi térben. Úgy, mint a valóságban.

Incze József volt a játékmester. Bírta erővel, lendülettel, énekhanggal, bölcsességgel, és olykor hamleti kesemyés- séggel. Szívesen látnánk őt egyéb szerepekben is.

Nagyszerű volt Megyeri Zoltári, akire szinte rátalált Pippin szerepe. Nagyon lehetett szeretni, mert ő is tele volt szeretettel, még akkor is, ha azt mondta, hogy kiüresedett, már semmi sem érdekli. Vidám volt, hősködő, gyermekien durcás, költőien légies. Teli volt örömmel.

Simor Ottó kettős szerep- osztásban léphetett színpadra. Játszhatta Nagy Károlyt, Pippin apját, s a fiatalember kedvesének, Catherine-nek gyermekét is. Az uralkodói szerepben kitűnően érezhette-magát, míg gyermekként tétlenségre, s a groteszk elemek megformálására kényszerült. A kisvárdai előadáshoz képest mintha jobban megszerette volna a darabot, legalábbis engedte, hogy saját humora is átszivárogjon a figurán.

Pregitzer Fruzsina Catheri- ne-je egyesítette a reneszánsz életörömöt és a mai nőt, volt humora és belülről áradó kedvessége, míg Máthé Eta kulcsfigurája Pippint ébreszti rá az élet múlandóságára. Örülni kell tehát a mindennapok apró szépségeinek, mert a halhatatlanság utáni vágyakozás gyakran boldogtalanná tesz bennünket.

Tetszettek a RE-flex modem táncstúdió tagjai, akik szervesen illeszkedtek a hivatásosak közé, és hozzájárultak ahhoz, hogy egy minden ízében profi előadás szülessen.

Kalmár Péter rendezői munkája abban rejlett, hogy képes volt az ötleteit — ezekből pedig volt bőven — úgy megvalósíttatni, hogy természetesen áradtak a figurákból. Talán a második felvonás első feléből még lehetne „húzni” egy kicsit, mert a filozofál- gatás lelassítja a játékot, s az első felvonás magasra tett mércéje alatt marad. Persze, ez annak is következménye, hogy a beírt részek nem szervesülnek eléggé, mintegy rátelepednek az eredeti ötletre.

Truman Capote amerikai író nyilatkozta egyik kollégája munkájáról: „That’s not writing — it’s typing”, vagyis : Ez nem írás, csak gépelés. A Pippin szövegkönyve is érdemes a felejtésre, de az előadás minden bizonnyal sikeres lesz.

Megyeri Zoltán, Máthé Eta és Incze József Balázs Attila felvételei

Ének és tánc. Sipeki Anita

Közbeszólás

____________

Plusz és mínusz

Sipos Béla

■ ^ n nem politizálok...! 1—4 A politika a legron- J

_J dább dolog a világon...! Méghogy én X pártot támogatom...?

Ugye Kedves Olvasó, számtalanszor hallanak ilyen, vagy ehhez hasonló kijelentéseket, netán mondanak is. Aztán ezzel mintha minden elintéződne, teszik a napi munkájukat. Holott észre sem veszik, már azzal is politizálnak, hogy kijelentik ezeket a szentenciákat, vagy éppen nem foglalnak állást valami mellett. Mert akkor a logika és a matematika szabályai szerint az ellenkezője mellett teszik le a voksukat. Teszik le kőkeményen, arról nem is beszélve, ha két ember találkozik az utcán, a második mondat után biztosan áttérnek akar- va-akaratlanul a politikára.

Mert hacsak azt mondom, kevés a pénzem, romlik az életszínvonalam, már politikáról beszélek. A kormány gazdaságpolitikáját bírálom tudattalanul is. Arról nem beszélve, hogy szinte kivétel nélkül mindenkinek vannak ötletei a jobbításra. Akár a saját munkahelyét, akár az országot alapul véve. Ez így van jól, csak ez viheti előre a közös szekeret, amiből idővel ki lehet fogni a lovakat és motort szerelni bele. Akkor már gyorsabban haladhat, talán mindenki kedvére.

Szóval, érdekes dolog ez a politika. S egyáltalán mit jelent ez a görög szó? Az idegen szavak szótárában több meghatározása is szerepel. Azt írja: valamely állam uralkodó osztályának és pártjának az ország kormányzásában követett iránya, aztán az államhatalom megszerzése, megtartása és felhasználása érdekében folytatott tevékenység... Végül egy pejoratív értelmezése: ravasz, kiismerhetetlen eljárás. Azt hiszem, az átlagpolgár a politika szó hallatán leginkább erre gondol. Számára valóban kiismerhetetlen, mivel nincs beavatva a titkokba, ravasz, mert úgy csűrik-csavarják egyesek, hogy nekik jó legyen, és így tovább.

Pedig az elkövetkezendő hónapokban ismét meg kell minden felnőttkorú magyar állampolgárnak barátkoznia ezzel a fogalommal. Nem kétséges, az 1994-es választás sokkal fontosabb lesz, mint az előző volt. Azon „csak” a rendszerváltás múlott, ami akkor már eldöntött tény volt. Most valóban a jövőnk jobb sorsra fordítása a cél, ezt pedig mindenkinek egyöntetűen akarni kell. Még az sem baj, ha a leendő győztesek ravaszul, kiismerhetetlenül teszik majd.

Más szemmel, más füllel

M

indig szerettem a történelmet. Máig — s talán holtomig — tartó emlékként őrzöm magamban az érettségi vizsgám tételét. Szinte szug- geráltam magam a második világháborúra. Amúgy mindent megtanultam az őskortól kezdve napjainkig, de a világháború mindig a kedvenceim közé tartozott. Na persze csak úgy, mint történelmi tétel. Ez az utolsó előtti volt, csak az 1956-os (akkor még ellen-) forradalmi események követték. S mivel ’56-ot senki sem húzta ki előttem, ezért bátran, egyből a második papír után nyúltam — hátulról. Biztos voltam benne, az csak a II. világháború lehet. Nyertem.

Ez a kép ne'mrég tolult ismét az emlékezetembe. Történt ugyanis, hogy egy könyvkiadó sajtótájékoztatójára voltam hivatalos fővárosunkba. A téma egy újonnan megjelent történelemkönyv bemutatója volt. Ki tudja hányadik már ez a történelemkönyv az országban a rendszerváltást követően, amelyet most éppen a Cégér Kiadó gondozott. Ok adták ki a legújabb alternatív történelemtankönyvet a középiskolák IV. osztályai számára. A kiadó az 1914 és 1990 közötti időszak történelmét bemutató könyvet beadta a Művelődési és Közoktatási Minisztérium pályázatára, s reményeik szerint a tárca hivatalosan is tankönyvnek minősíti a kötetet. S hogy miért fontos ez?

Talán a történelem az, amely a legtöbbet változott az elmúlt négy esztendő során, holott ki sem mozdultunk a Kárpát-medencéből, nem éltük ismét végig 1917- et, a két világháború közötti időszakot, vagy éppen 1956ot, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Egyes események eltűntek a süllyesztőben, mások a megérdemelt helyükre kerültek. Ember legyen a talpán, aki most egy csapásra kiismeri magát ebben a kavalkádban. Nos, így vannak ezzel a történelmet tanítók is. Mert ők is csak emberek, nekik is vannak érzelmeik, ugyanakkor a tényeket nem lehet meghamisítani. Habár volt már arra példa, nem is egy.

Éppen ezt elkerülendő, az új könyv tartalmi részének megírásához a kiadó által legjobbnak tartott honi szakértőket kérték fel, az elbírálásba pedig a pedagógusok széles köre is bekapcsolódott. Az ötezres példányban megjelentetett könyvet Ben- kes Mihály, Borsányi György és Kende János szerkesztette. A kötetben a tananyag mellett dokumentumok, részletes kronológia és a könyvben szereplő történelmi személyiségek rövid életrajza js megtalálható. Bátran állíthatom — mint aki végigolvasta ezt a kötetet —, az utóbbi, sőt minden idők legjobb történelemtankönyvét sikerült piacra dobnia a kiadónak. Teljesen pártatlan, az eseményeket hűen követő, az apró részletekbe is beavató művet vehetnek kezükbe az érettségi előtt álló diákok.

Egyet azért nagyon sajnálok. Kedvenc történelemtanárunk, aki megszerettette velünk ezt a tantárgyat, aki megpróbálta felnyitni és átformálni értelmünket — isten nyugosztalja szegényt — már nem taníthat ebből a kötetből.

Pedig de szívesen hallgatnám még ma is az előadásait más szemmel és más füllel, mint akkor, húsz évvel ezelőtt.