Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-20 / 272. szám

1993. november 20. Fl KgCet-Magyarország Hétvégi mctféktete 1 5 Két megye osztozkodott rajta lyázatunkat az általános iskola építésére, s hétmilliós ígéretet kaptunk. A megyei tanács is adott tizennégyet, meg a vajai tanács is hetet, de még így is fel kellett vennünk hárommillió forint kölcsönt. Közben bejött a rendszervál­tás, azóta is pereskedünk a vajaiakkal. De a lényeg; elkészült az öttantermes, tornateremmel kiegészített iskola, s ezzel megoldódott az egyik legsúlyosabb gondunk. Aztán mintha csak egy zsilipet húztak volna fel, nem múlt el év, hogy Őrben ne épült volna meg valami. Sem­A SZERZŐ FELVÉTELE mi túlzás nincs abban, ha azt állítjuk, az elmúlt négy-öt év­ben itt annyi minden történt, mint korábban évtizedekig sem. Hódi Miklós persze akkurátusán, fillére pontosan mondja mi mennyibe került, mi azonban, ta­lán nem kö­vetünk el megbocsát- hatatlan bűnt, ha most csak a megva­lósított álmokat soroljuk fel. Elkészült a távhívásos telefonrendszer, felújították a kultúrházat, leköveztek fél tu­catnyi utat, itt a gáz, s pótolják az egyik legnagyobb hiányos­ságot, mély nem csak a he­lyiek, de az átutazók életét is megkeserítette, végre valahára hozzá kezdtek a járdaépítés­hez. Tulajdonképpen kerék­párút az, de járdának is töké­letesen megteszi. Igaz, saját erőből soha nem tudták volna megvalósítani a falut teljes egészében átszelő aszfaltcsí­kot, hiszen hihetetlenül sokba kerül. Majdnem tizenhétmilli­óba, s nekik csupán négy és fél milliójuk volt erre a célra. Ráadásul a kerékpárút csak egy az idei építkezések közül. Nemrég adták át a gyönyörű­szép, helyi kőművesmesterek keze munkáját dicsérő község­házát, mellette pedig a világ­háború áldozatainak emlék­művét. Az országgyűlés alel- nöke, Szűrös Mátyás mondta az avató beszédet^ majd a sok­száz helybéli végigballagott a parkot átszelő sétányon. Negyvenegy frissen ültetett tujafa között vezetett az út­juk..., a negyvenegy őri áldo­zat emlékfái között. _ —' Hódi Miklóssal, a község Balogh Géza polgármesterével járjuk az őri utcákat. Már nem is lelkende- Van néhány rö- zünk a gyarapodás láttán, ami vid nevű telepü- tulajdonképpen nekünk nem is lés ebben az or- mai újság, hiszen, mint me- szágban, de gyét járó emberek, folyamatá- olyan, amely ban láthattuk a fejlődést. Arról csak két betűből áll, nem sok. kérdezzük inkább, minek kö- Őr azonban nem csak erről ne- szönhető mindez, vezetes, hanem arról is, hogy — A nyolcvanas évek dere- valamikor két megye osztoz- kán kezdődtek a nagy változá- kodott rajta. Szabolcs és Szat- sok — meséli a polgármester, már. Az egykori gyepűőrök te- — A község a jármi téeszhez lepülése jól kivehetően ma is tartozott, a gazdaság új vezetői két részre tagolódik, s akkora rájöttek, a szövetkezet már területen fekszik, hogy sok vá- nem képes a megújulásra, más rost meghazudtol. utat kell keresni, ha azt akar­Az ezer, ezerötszáz öles por- ják, hogy a tagság boldogul­ták itt szokványosak, de akad jón. Kérték hát a mezőgazda­olyan kert is, mely egy tisztes, sági minisztériumot, kísérleti katasztrális holdra rúg, Böl- jelleggel engedélyezze, hogy csen intézték ezt egykor a falu az egy hold háztájit felemel- elöljárói. Minek szorongjanak hessék egy hektárra. Ez még a házak, gondolhatták, van itt elég szabad tér, hagyjunk ne­kik teret. Mert nincs annál bosszantóbb, mint amikor ki­lép a gazda az udvarra, s még nyújtózkodni se tud nyugod­tan, hisz a szomszéd ház faláig ér a keze. Néhány éve Őrt még a kör­nyék egyik legelesettebb falu­jaként tartották számon. A sá­ros utcákban tucatszámra so­rakoztak a vén, vert falas, szal­ma-, meg nádtetős házak, va­lóságos kín volt végigautózni rajta. Betonjárda ugyanis egy szál se, gyalogos viszont mint égen a csillag, s persze mind az országúton. Pár éve azonban valami megváltozott a faluban. Lázas építkezés kezdődött majd’ mindegyik utcában, egyrei- másra nőttek ki a nagy, emele­tes lakások a földből. Mára úgy kipendült Őr, hogy rá sem lehet szinte ismerni a hét­nyolc évvel ezelőtti település­re. csak az első lépés volt, hiszen ezen felül mindenki annyi földet bérelhetett, amennyivel csak megbírt. Valóságos paradicsom-, s uborkaláz tört ki azt követően Őrben. Szédületes összegeket lehetett abban az időben e nö­vényekből előteremteni. Egy hektárnyi paradicsom három- százezer forintot is hozott, s talán emlékszünk még, három- százezer forint tíz évvel ez­előtt nem egy ócska Zsigulit ért. Két év paradicsomozással vígan fel lehetett húzni egy tisztességes házat. Rengetegen éltek az új le­hetőséggel. Közben át-áttértek a dohányra, a paprikára is, de azoknak a nagy házaknak az árát zömmel a paradicsom-, s uborkatáblákon teremtették elő. Igaz, nem adták ingyen; mert aki szedett már paradi­csomot a tűző napon, az tudja, hogy nehezebb az talán a répa- égyelésnél is. De mint a falu mai képe mutatja, megérte a sok kínlódás, a fájó derék. Ám a lakók, ha gazdagodtak iS, maga a falu bizony jó ideig még igencsak szendergett. A közigazgatási székhely egé­szen a rendszerváltásig Vaján volt, s ott, mikor a fejleszté­sekről volt szó, érvényesült a mondás, minden szentnek ma­ga felé hajlik a keze. Az őriek még ma is fel-felhánytorgat- ják, hogy míg Vajához tartoz­tak, náluk mindössze ötszáz méternyi útszakasz leburkolá- sára futotta. A nagy áttörést az általános iskola építése hozta. — Nyolcvannyolcban Ki­rály Attila iskolaigazgató ve­zetésével nyújtottuk be a pá­Volóságunk közelképben Friss hajtások, mély gyökerek Bodnár István T avaly ősszel futó­rózsát ültettem a hálószobánk abla­ka alá. Pirosat, ne­meset, gondolván szépen színesíti majd a ház déli oldalát. Burjánzó virág- özönöket képzeltem, hajtás­íveket, rendezetlenségükben is nemes csokrokat. Tavasszal aztán a szépen megmetszett rózsa annak rendje-módja sze­rint ki is hajtott, de néhány hét múlva a fejlődés megállt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, gondoltam, afféle botcsinálta kertészként valamit elrontot­tam, a rózsa nem fogant meg, kipusztult. Szomorúan ugyan, de néhány hete nekiálltam, hogy kiássam az elpusztult tövet, mással kicserélve, A meglepetés ekkor következett. A gyökér egészségesnek, élet­erősnek bizonyult, rajta né­hány élő hajtás, erőtől duzzad­va. Látszólagos tetszhalálából felébredve tavasszal remél­hetőleg szárba szökken majd a tő, az élethez ragaszkodó nö­vény. A helyén hagytam, meg­látjuk, mi lesz belőle jövőre. O Amikor messziről jött ven­dégekkel Tokaj felé járok, ha tehetem, mindig elviszem őket Szabolcs községbe is, ebbe a hajdani központba, amelyik évszázadokkal ezelőtt na­gyobb volt, mint Nyíregyháza. Történelmi vidék, a táj időtlen, völgyek, dombok, vadvizek. A várgyűrű előtt mocsaras rész, távolban a Zempléni-hegyek félköríve. Ideális, védett hely egy vándorló, letelepedni vá­gyó népnek, a messziről jött magyaroknak. Jobbat nehe­zebb találni. Élni és elrejtőzni lehetett itt már évezredekkel ezelőtt, szövetségbe lépve a termé­szettel, amely otthont, védel­met adott őseinknek. A tör­ténelem aztán fordulatot vett, az élettér nyugatabbra te­vődött, a régió lassan elvesz­tette jelentőségét, Szabolcs község is falucskává zsugoro­dott. A múlt nyomai azonban letörölhetetlenek, az Árpád­kori település földvára és az egyszerűségében is gyönyörű templom a hajdani, nagy idők­re emlékezteti az idegent és az ott élőket. A gyökerek erősek, elpusztíthatatlanok. Mint ismeretes, tavaly ün­nepi események színhelye volt Szabolcs. Több évfordulót is ünnepeltek, többek között ki- lencszáz évvel ezelőtt itt tar­tották a zsinatot, a mai ország- gyűlés elődjét. A történelmi falu néhány napig, hétig az or­szágos érdeklődés figyelmébe került, és több millió forint tá­mogatás is érkezett Szabolcs­ba. Az ünnepségek véget ér­tek, ám a hozzájárulással jól sáfárkodott a község: felújított épületek, új, tágas tér, szob­rok, emlékművek, hajókikötő maradt a szép ünnepnapok emlékeként. A gyökerek újból kihajtottak. De talán ennél is fontosabb volt, hogy néhány éve önálló7 lett Szabolcs, elvált Timártól, maga keresi a boldogulását. Ennek egyik látványos jele az önálló iskola, amely távolról nézve ugyan parányi, de az itt lévő csöppségek számára a tu­dományok bölcsőhelye. Ta­valy még csak egy osztály volt, most kettő. Jó tucatnyi gyereknek nem kell idegenbe, Tímárba átjárni esőben, hó­ban. Az iskola mindenképpen új színt hoz a falu életébe, a különböző ünnepségeken ott vannak a gyerekek, a tanító néni pedig hamarosan néptán­cot is tanít majd nekik. De a nagyobb gyerekek is, akik Tímárra járnak át, gyakran el­látogatnak az iskola udvarára, ha másért nem, hát játszani, futballozni. Az iskolában két agilis fiatal pedagógus tanít: Topor Krisz­tina és Fazekas Gábor. Jól* érzik itt magukat, mint mond­ják családias a hangulat, és sokat lehet foglalkozni a gyerekekkel. Az iskola felsze­reltsége ugyan érthetően nem vetekedhet egy nagyobb intézményével, de bővül, mert jövőre új terem kell, és talán majd tornaszoba is épül. A két fiatal pedagógus az új nemzedéknek a példaképe is lehet. Fiatal a község reformá­tus lelkésze is, Deli Róbertné, aki most fejezi majd be teoló­giai tanulmányait, ötödéves. Neki is öröme — akárcsak a falu lakóinak — a gazdagodás: minden apróbb-nagyobb ajándék, most például az új, a történelmi templom hangu- látához, stílusához igazodó új szószéknek örül. Bizonyára talán ezeknek a dolgoknak is köszönhető, hogy Szabolcsban megállt a lakosság létszámának a csök­kenése, s talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy az utóbbi évek eseményeinek kö­szönhetően egy öntudatosabb, magabiztosabb lakosság él itt, mint korábban. © Manapság ritkán találni olyan polgármestert, aki nem panaszkodik, nem a gondokat sorolja. Éppen ezért is csodál­koztam rá Leskovics Bélára, az ajaki polgármesterre. A 4400 lakost számláló község él, és virágzik. Ennek a telepü­lésnek a gyökerei is régiek. mint ismeretes, néhány hónap­pal ezelőtt ünnepelték itt a te-- lepülés 700. évfordulóját. Ajakról azonban — talán nem sértődnek meg az ajakiak ezért — egy kicsit a fagyöngy jut eszembe, mivel javarészt a Kisvárda nyújtotta lehetősé­gekből élnek. „Segíts magadon, az Isten is megsegít” — vallja a polgár- mester. Ez akár az ajakiak jel­mondata is lehetne. Az ajaki ember a jég hátán is megél, mondják errefelé. Sosem érez­ték magukat Kisvárda árnyé­kában, inkább éltek az ott levő lehetőségekkel. Úgy vélik, a község fontos közlekedési csomópont közelébe került, ami utasokat, forgalmat jelent. A keleti forgalom csak növe­kedni fog, benzinkút épül, fo­gadók, üzletek nyitását terve­zik, ami munkalehetőséget te­remt. A környékbeli területek ára máris felértékelődött, ami ter­veket sugall. A munkanél­küliek száma itt jóval a me­gyei átlag alatt van, és egy fi­gyelemreméltó adat: a község­ben 900 autó van, ez azt jelen­ti, hogy szinte minden család­nak van kocsija. A régi sáros utakra utaló „lekvárgyár’’ gúnynév a községre már egyáltalán nem illik, minden úton aszfaltborítás, alatta gáz-, szennyvíz-, telefon- és kábel­tévé-vezeték. Az ajakiak bíz­nak a jövőben, és itt minden bizonnyal hétszáz év múlva is település lesz. Utaltunk a gyökerekre, a hí­res ajaki néphagyományokat itt ma is büszkén őrzik, a nép­viselet, néptánc, pingáló mű­vészet ma is él. A fiatalok kö­rében is újraéledt a hagyo­mányőrzés, az iskolákban gyűjtik a népi emlékeket. Jó híre van a Csillagocska báb­csoportnak is. © Minden egészséges nép fej­lődik. Nő, mint a fa, azzal a különbséggel, hogy a nép va­lóban az égig akar nőni. Az igazi nemzet nem ismeri a halált, magát örökéletűnek ér­zi. Ez a szép benne, ez a vi­gasztaló a halandó ember szá­mára, ezért érdemes nemzetbe tartozni. Illyés Gyula írta ezeket a szavakat vagy hatvan évvel ezelőtt. A nemzet gyökerei pedig nem lehetnek mások, mint a települések és azok lakói. Irányuljon hát a figyelem a legkisebbekre, a lélekszámát tekintve kis falvacskákra, az elmaradott településekre, amelyek közül félő, hogy nem egy az utolsó éveit éli. De bízzunk abban, hogy ahol a gyökerek erősek, egész­ségesek, a jövő sem reményte­len. Az emlékpark a község közepén

Next

/
Thumbnails
Contents