Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-20 / 272. szám
12 [ Jg ‘Keíet-Mcmarorszáfi hétvégi me(Céfc(ete 1993. novemSer 20. írójegyzet _______________________ Goethe János Farkas Rácz Olivér Nem ér a nevem. Jó, volt idő, amikor nálam jóval jelentősebb személyiségeké sem ért — egyszer, kincskereső kiskamasz hangulatomban, felmerészkedtem házunk ormótlan, sötét padlására; a sok ócska lim-lom között, a poros, feneketlen ládák mélyén, biztosan akad valami. Valami. Akadt is. Nálam jó tíz évvel idősebb bátyám hajdani füzetei, tankönyvei. Többek között egy Irodalomtörténet. Védőborítékján, bátyám neve alatt, gondosan kicirkal- mozott betűkkel, a tulajdonos megjelölése: V. oszt. fő- gimn. hallgató. Belelapoztam a könyvbe. Valamikor a kilencvenes — természetesen az ezemyolc- százkilencvenes — évek elején adták ki. Szerzőjének a nevére, sajnos, már nem emlékszem: bizonyára jeles, tudós tankönyv szerzője lehetett a maga idejében; arra azonban igen, hogy a könyv Világirodalom című fejezetében ilyen nevekre bukkantam: Shakespeare Vilmos, Schiller Frigyes, Goethe János Farkas. Nem tudom, létezett-e hajdan itt, ott, amott, a világ bármely országában nyelvtörvény. Azt azonban tudom, hogy az én korosztályom már Johann Wolfgang Goethének tisztelte azt a bizonyos János Farkast, s azon sem ütköztünk meg, hogy az első (még latinul író) nagy, magyar költőnek, Janus Pan- noniusnak Csezmiczei János volt a valódi neve; hogy első kiadója, Johannes Sambu- cus, eredetileg a Zsámboky János névre hallgatott; hogy a magyar humanisták — és így tovább. Viszont a nyelvünk törött belé, de áldott, felejthetetlen emlékű irodalomtanárunk, Géza bácsi megkövetelte, hogy az ösz- szes szellemóriások nevét helyesen mondjuk. Bájron, Miltn, Brauning még csak ment, de Wordsworthba belebetegedtünk. Erről felesleges ennyit fecsegni. Nem is olyan felesleges: egyszer, a budapesti tévé egyik jeles bemondója szemrebbenés nélkül közölte a sporthírekben, hogy az előző napon megrendezett , forma egyes” gépkocsiversenyt vnigel manszel” nyerte meg. így, ahogyan leírtam. Egy másik jeles bemondó, egy ária elhangzása után, közölte, hogy „leblanc győzőt” hallottuk. Ismét így, ahogy leírtam. Na jó: nem mindenki köteles idegen nyelveket ismerni. (Persze, a tévébemondók azért könnyedén megtudhatták volna, hogy adásukban „Nájdzsl Menszl”-ről meg a — magyar — Löblank Győzőről van szó.) Idegen nyelvek. A magam részéről két kivételesen jó módszert tudnék ajánlani idegen nyelvek tökéletes elsajátítására. Egy: legalább 15-20 évet kell tölteni abban az országban, amelynek a nyelvét tökéletesen meg akarjuk tanulni. Világos, hogy a^elzett évtizedek alatt álmunkban sem szabad másképpen beszélnünk, csakis az országban élő nép nyelvén. Ebből az a kiváló eredmény származik, hogy az évek hosszú sora alatt tökéletesen elfelejtjük tulajdon anyanyelvűnket, másrészt, ha tősgyökeres „bennszülöttekből” álló társaságban szóra nyitjuk a szánkat, nyomban akadnak ketten, hárman is, akik boldogan felsikkantanak: Maga külföldi, ugye? Kettő: egyszerűen abban az országban kell születnünk, amelynek a nyelvére áhítozunk, s természetesen ebből az alapállásból kell megválogatnunk szüleinket. (Nem maradéktalanul jó módszer: ami jó Berlinnek, nem biztos, hogy megfelel Hamburgnak, Bécsnek. A párizsinak erős gondjai akadhatnak Bretagne-ban, Provence-ban. Az angolnak Amerikában, az amerikai délinek az amerikai Északon.) De ne léháskodjunk. És ne akarjuk elvitatni a világ szellemörökségének nagyjaitól, hogy a nevük: Sekszpír, Kítsz, Grín, Víjjon, Rabié, Moroá. (Persze, a szürke kisemberektől se a mi kiejtésünktől eltérő hangzású nevüket.) Ám itt is akadnak becses, kiváltságos, nagyon egyedi, ritka kivételek. A Rejtelmes Sziget, a Sándor Mátyás gróf, A cár futárja — hogy csak a számomra legkedvesebb műveit említsem, kapásból — szerzője: Verne Gyula. „Mi az, hogy Zsül Vem?”, kérdezte egyszer, egy tévé-beszélgetés során, nagyon szellemesen Karinthy Ferenc. „Miféle előke- lősködő finomkodás ez? Verne Gyula, a nagy magyar író!” Magyar bizony, meg angol, meg német, spanyol, olasz, skandináv, talán bantu is. Mert Verne Gyula esetében ez a név egészen kivételes irodalmi rangot, nagyságot jelent. Bárcsak sok ilyen — nemzetiségétől független — közkincsünk lenne. O, hiszen vannak, elegen. Művészek, alkotók, tudósok. S mi mégis azon vitatkozunk, kicsinyeskedünk, hogy a nagy festőművész neve Mednyánszky László- e, avagy Ladislav Mednán- sky. Kempelen Farkas, vagy Vlk Kempelen. (Vlk is Wolf — de „gang” nélkül.) G. L. Buffon, az Académie Francaise hajdani tagja 1753-ban akadémiai székfoglalóját erre az alappillérre építette fel: Le styl, c’est l’homme — A stílus maga az ember. Egy későbbi, nagy francia akadémikus, Anatole France szerint „az ember sohasem léphet ki önmagából.” Nagyot vétenék az illemszabályok ellen, ha a fenti alapelvek folytatásaként megkockáztatnám: A név maga is az ember? Még akkor is, ha úgy tudom, élnek a föld egyes tájain egzotikus népek, amelyeknek egyedei, olykor kedvező, máskor kedvezőtlen alkalmakkor, önkényesen megváltoztatják addig viselt nevüket: hátha az új név szerencsésebb lesz? Vagy megvéd esetleges kudarcoktól. Mostanában gyakran eszembe jutnak ártatlan, gyermekkori játékaink. Fogócska, bújócska. Komám- asszony, hol az olló? Adj, király katonát. (Az Istenért, csak azt ne!) Csakhogy játékaink során, ha szorult helyzetbe kerültünk, gyakran felhangzott az egyezményes, oltalmat, menekvést biztosító kiáltás: Nem ér a nevem!... De vigyázzunk, olykor ezt is hozzáfűztük: Fuj-pax... Nemzetközi grafikai biennálé Győrött a kiállító művészek maguk teszik le ajándékaikkal a leendő kortárs múzeum alapjait Az USA-beli Elfi Schuselka munkája Győr (MTI) — Győrött nyílt meg a második Nemzetközi Grafikai Biennálé. Lezajlott a díjátadás, a tudományos tanácskozás, s most dőlnek a köszönőlevelek a világ minden tájáról. Az elismerő sorok örömmel töltik el N. Mészáros Júliát, a monstre-program főszervezőjét. A biennáló igazgatói címét magára nézve fellengzősnek tartja, hiszen a menedzselésen kívül minden mást is csinált a legelső meghívólevél megírásától a Győrbe érkezett grafikák üvegezéséig. A november végéig tartó programsorozatot voltaképpen nem kis teljesítmény volt ösz- szehozni, hiszen a biennálén öt földrész 250 alkotója vonultatja fel munkáit. A nagyszabású tárlatot nyilvános nemzetközi pályázat előzte meg, amelyre 452 művész jelentkezett. A város kiállítótermeiben felvonultatott rajzokat, sokszorosító grafikákat, elekt- rografikákat nemzetközi zsűri választotta ki a bő kínálatból, amely önmagában jelzi, hogy a biennálé fokozatosan bekapcsolódik a kortárs képzőművészet nemzetközi vérkeringésébe. A rendezvény híre egyre messzebbre jut el, viszik magukkal a Győrött megforduló művészek. A kiállítást megtekintette a kolumbiai kul- túrattasé, megnézte Elairt A. King, a Cincinnati Modem Művészeti Központ igazgatója. A tekintélyes amerikai művészettörténésznek oroszlánrésze volt abban, hogy több honfitársának munkái, köztük Joann Maier nemzetközi hírű grafikus alkotásai eljutottak a bi- ennáléra. King elismeréssel szólt a kiállított anyagról, amelyről Fekete György, a kulturális tárca helyettes ál-' lamtitkára úgy vélekedett: a győri bemutatón minden jelen van, ami az európai és az Európán kívüli művészembert érdekli. Ugyanis a grafika azon műfajok egyike, amelyik a legelementálisabban tudja követni és kifejezni a társadalmi változásokat. Az amerikai kutatóhoz hasonlóan sokat segített a szervezésben a bolgár és a komár- nói művészettörténész: Nadya Medneva és Farkas Veronika. De felkarolták a biennálé ügyét az itthoniak is, s nemcsak a hivatalos szponzorok, hanem azok a helybéliek, akik időt és fáradságot nem kímélve, ingyen dolgoztak, katalógusborítót cipeltek. Mert a kétmillió forintos költség- vetés roppant szűkösnek bizonyult, holott a kiállító művészek maguk is áldoznak a vállalkozásért: az anyagiakon túl ők maguk teszik le a leendő kortárs grafikai múzeum alapjait azzal, hogy a zsűrizett anyagból egynémely alkotást a városnak ajándékoznak. A két évvel ezelőtti és az idei biennálé hozadékaként máris egy állandó kiállításra való anyag gyűlt össze. Győr büszke arra, hogy a világhírű bolgár Christo Kardjilovtól 13 munkát tudhat magáénak. A Szépművészeti Múzeum őríz ezekből a különleges alkotásokból. A győri beinnálék történetében az Oxigén Alapítvány kulcspontosságú. Voltaképpen az alapítványtételtől kezdődik a győri biennálék időszámítása. Két évvel ezelőtt Joseph Kadar hozta létre a város művészeti életének támogatására. O vetette fel a biennálé gondolatát, s némi pénzzel impulzust is adott megvalósításának. Az 1969 óta Párizsban élő magyar származású Kadar — akit az elektrografikai eljárások egyik úttörőjének tart a szakma — a mostani eseményre is elhozta munkáit. Az alapítvány elnevezése egyébként jelképes: a győri bi- ennálénak a közreműködők szándékai szerint az oxigénhez hasonló a szerepe a hazai művészeti életben, a maga eszközeivef hozzájárul a kortárs képzőművészet mozgósításához. A biennálé ügye körül bá- báskodók azt szeretnék, ha kezdeményezésük képzőművészeti fesztivállá terebélyesedne, amelynek sem tematikai, sem technikai korlátok nem szűkítenék mozgásterét. Olyanfajta kortárs művészeti fórumban gondolkodnak, amely módot ad egyéb művészeti ágak megjelenésének is. A tárlatokhoz az idén tánc- művészeti és nemzeti rendezvények kapcsolódnak. Ám mégis a képzőművészeté a főszerep: a biennálé anyagán kívül egyéb tárlatoknak is helyet adnak a város kiállítótermei. Román grafikai válogatást láthatnak az érdeklődők a nagyváradi múzeum anyagából, emlékkiállítással tisztelegnek Bálint Endre életműve előtt, s önálló kiállításon tárja munkáit az érdeklődők elé az első grafikai biennálé fődíjasa, a belga Claude Sinte. A fődíjjal az oklevélen, a pénzen kívül ugyanis önálló tárlatra szóló meghívás is együtt jár a következő biennálé idején. A bolgár Nina Kovacheva: Aliz kertje Ili. című vegyes technikájú műve __ újj be, Kölyök! Misi § ß áttolta másik oldalra I m a bagót, fogai közt JL-/ megszörcsögtette a bagólevet, miközben gumiarcán kéjes vigyor telepedett meg. Köpött, aztán szokása szerint Kékúr mellett elnézve a semmibe, kuncogni kezdett. — Nem mer ez bejönni, főnök. Rossz fát tett a tűzre. Igaz-e Kölyök? A maszatos barna arc mellett feltűnt a két ragacsos kéz, ahogy még mocskosabb fekete kóchajába kaparászott. Végül kióvaködott az oszlop mögül ócska zöld mackóruhájában, ami se éjjel, se nappal le nem kopott róla. — Sziasztok — mondta vékony gyerekhangon. — Nem tudsz rendesen köszönni? — mordult rá Kékúr. — Kezicsókolom! — De mindjárt hozzátette: — Mindenki úgy köszön, hogy sziasztok. — Itt te nem köszönsz úgy, mert kupán váglak! —- ri- pakodott a Kölyökre Misi. — Kékurat meg kell tisztelni! Egy felnőttnek különben sem lehet sziázni. Ahonnan téged szalasztottak, ott erre nem tanítottak? — Semmire nem tanítottak. — Meg is látszik rajtad — röhintette el magát Kékúr megenyhült ábrázattal. — De hogy még pohárból se tudjál inni, olyat a fene se látott. Az az egy poharam volt, azt is eltörted. Csak nem azért hanyagoltál el bennünket egy hétig? — Adjál ennivalót. Éhes vagyok— sündörgött Kékúr mellé a Kölyök. Kékúr a kazánház egyetlen valamirevaló bútordarabja, a zöldre festett, billegőlábú asztal mellett üldögélt a kócalógató fotelben, és egy sörös üveget igyekezett kinyitni. A sörnyitó nem akart a fogazatba belekapni. — Ehelyett is szerezhetnél már egy másikat — mormogta Kékúr. S hogy Misi egyetértőén bólogatott, hogy mi az neki, Kékúr pogácsát vett elő a fadobozából, bicskával kétfelé vágta, és a felét Kölyöknek, a másik felét Misinek nyújtotta. — Köszönöm, Főnök! Ha nem haragszik, elteszem, mert tele a pofám bagóval. Kéne, mi, Kölyök!? — huzakodott a gyerekkel, aki egy pillanat alatt befalta a fél pogácsát. Bólintott is tele szájjal, hogy kéne neki, de Misi akkorra már elsüllyesztette feneketlen zsebében a sajátját. Kékúr kivette ládikójából az ennivalós bugyrot, szétnyito- gatta a kétes tisztaságú szalvéta sarkait, a rozscipójából jókorát szelt, ráhelyezett egy arasznyi szárazkolbászt, ami fekete volt, mint a lókolbász általában, és karikázni kezdte. Kölyök csörgő nyállal követte minden mozdulatát. Kékúr kis grimasszal vette tudomásul a Kölyök kíváncsolását, megvonta a vállát, aztán mégis szelt egy jókora falat kenyeret és egy vékony karika kolbászt, lehelyezte az asztal sarkára, s intett: —A tied, Kölyök. Kölyök elkapta az ételt, és mohón begyűrte. Kékúr Misire pislogott: — Tehetnél a tűzre, Misi. — Hogyne, Főnök... Már kérdezni is akartam — s elkezdett a lapáttal a széntartályban kotorászni. Kinyitotta a kis kerek vasajtót, a kazán fellobbantotta feléjük vörösen izzó torkát. Ekkor bújt elő valamelyik meleg zugból a kismacska. Fekete szőre torzonborzon ágaskodott a hátán, a szeme fosz- foreszkálva világított. Nyújtózkodott, aztán odadörgölő- dött az asztal lábához. — Már megint itt vagy? — mordult Kékúr. — Talán ehetnél? — Ez folyton éhes—tódítot- ta Misi. — Már a proszektúráról is azért dobták ki, mert állandóan nyávogott. A mosókonyhában meg csípte a talpát a lúgos víz. A Kölyök megsimogatta szurtos kezével a szurtos macskát, majd a karjába emelte. A macska hozzábújt és Csontos Gábor: Az áldozat
