Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-20 / 272. szám
1993. november 20. Ä "Kílet-Magyarország hétvégi mcUékfete Adóprés helyett növekedést Szabó Iván pénzügyminiszter Nyíregyházán jelentette be a kamatadó csökkentését Balogh József Nyíregyháza (KM) — Az elmúlt hét végén Szabolcs- Szatmár-Bereg megyében járt Szabó Iván pénzügyminiszter. A nyíregyházi gazdaságpolitikai fóruipon jelentette be, hogy felére — 20 százalékról 10-re — csökkentik a kamatadót. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a személyi jövedelemadó sáv- jainak változtatása révén ettől az intézkedéstől az egymillió forintnál kisebb évi keresetűeknek 5-6 százalékkal emelkedik a jövedelme, a munkaalkalmat teremtő vállalkozókat mentesíteni fogják a tb-járulék 70 százalékának megfizetésétől, amit az állami adóalapból pótolnak, tehát nem a tb károsul. A fórumot követően a pénzügyminiszter interjút adott lapunknak. □ Miniszter úr! A kormány gazdaságpolitikáját leggyakrabban két dolog miatt éri kritika. Egyik a ritkára szőtt szociális háló, másik az állam- háztartás reformjának elmaradása. Mi a pénzügyi kormányzat válasza ezekre a kritikákra? — Elismerem, hogy az államháztartás reformja valóban nem következett be olyan mértékben, ahogy szerettük és kellett volna, de tudomásul kell venni mindnyájunknak, hogy ez a társadalom egy rétegének igen kemény érdekütközésével találkozott volna. Az államháztartási reform kiadáscsökkentést, megszerzett és régóta gyakorolt jogok megnyirbálását jelenti, például szociális ellátásban, nyugdíjrendszerben, önkormányzati támogatásokban, és így tovább. Egyidejűleg azt mondani tehát, hogy nem elég sűrű a háló, s hogy nincs államháztartási reform, nem lehet. A parlamenti felszólalásokban is hallani a képviselőktől: csökkenteni kell a kiadásokat, aztán egyenként tesznek javaslatokat arra, mire adjon többet a költségvetés. Talán az az elmúlt 3 és fél év egyik legkeményebb felismerése, hogy Magyarországon a múlt századig visszamenően szerzett jogoknak a jelentős része nem söpörhető be a szőnyeg alá. Más megoldást kell keresnünk, mert bizonyos kiadások fennmaradását meg kell őriznünk. Mi a gazdaság strukturális átalakítására tettük a legfőbb hangsúlyt. Sokkterápia helyett — Környezetünkben többen választották a sokkterápiát, amelynek az a filozófiája, hogy essünk túl a kemény változásokon, hozzunk radikális reformokat, amely ugyan nagyobb áldozatokkal jár, de hamarabb megtérül. Ez egy járható út, de sem az MDF, sem koalíciós partnerei nem vallották ezt már a választás előtti vitákban, párbeszédekben sem. Látjuk ennek az útnak a végét, látjuk a különbségeket, csak körül kell nézni például Lengyelországban. A magyar gazdaságpolitika inkább a szerkezeti változásokra tette a főhangsúlyt és arra, hogy amit meg lehet őrizni — adott esetben még az államadósság növelése árán is — őrizze meg. Utána az egyetlen esélyünk és lehetőségünk, a serpenyő másik oldalába többet rakni, mert egy növekvő gazdaságból többet lehet az újrafi- naszírozásba bevonni, s ezt a mélypontot bizony egy hiányfinanszírozással kellett megoldani, és kell 1994-ben is. Esélyt az induláshoz □ Milyen módszerekkel lehet elérni Ön szerint, hogy valami elinduljon? — Azt hiszem, egy esélyünk van: ha a reális piaci viszonyokra telepített gazdaságnövekedést ütemezzük be. Nem arról van szó, hogy szubvencionálunk olyan termelést, amelynek nincs piaca és a termelést megfinanszírozzuk, s utána ott áll raktáron. 1994-re elmentünk addig a deficithatárig, amíg el lehetett menni, és ennek a finanszírozásához nem az adóprést próbáljuk működtetni, hanem a gazdasági növekedésre alapozunk. Ehhez jelentős terhet veszünk le a termelők válláról azzal, hogy 40 százalékról 36-ra levittük a társasági adót. Korábban sok szó érte a ház elejét amiatt, hogy a magyar adószabályok csak a külföldiek magyarországi befektetéseihez adtak meghatározott normatív támogatásokat, s ezeknek nagyon kis része jutott csak magyar befektetőknek. Most a parlament előtt az a törvény- javaslat, amelyik kiterjeszti a nagyobb befektetők számára adható kedvezményeket függetlenül attól, hogy magyar vagy külföldi. Ettől az esély- egyenlőségtől új munkahelyeket várhatunk. Esélyt kívánunk adni azoknak is, akiknek nincs elégséges tőkéjük az induláshoz, vagy vagyonuk az induló tőke garantálására. □ Kedvezményekről beszél, Orbán Viktor pedig a napokban a vállalkozók fórumán arról szólt itt, hogy a Fidesz ellenzi a minimáladó bevezetését. Megéri a kormánynak azért a néhány millió forintért az ellenzéki pártok és a vállalkozók haragját kivívni? — A minimáladó a többi adócsökkentésnek egy megalapozása. Akik adót fizetnek, bevallják a jövedelmüket, azok most tíz százalék társasági adókedvezményt kapnak. Az a két százalék minimáladó, amiről szó van, az a költség- vetésnek hét és fél, nyolcmil- liárd adóbevételt jelent. A tíz százalék adócsökkentés is ennyi, csak más zónában jelenik meg. Arról van szó, hogy egy vállalkozó vagy egy társaság a maga éves mérlegét minden megerőltetés nélkül nullára be tudja állítani. Az a tőkebefektető, aki azért fektet be, hogy ne kapjon osztalékot, az papírforma szerint őrült, mert tőkejövedelemért szoktak befektetni. A mai magyar gazdaság azonban még nem gondolkodik igazán piacgazdasági módon, és munkajövedelemként szívesebben kiszívja, és nem hagy tőkejövedelmet, ami önmagában a piacgazdaság legnagyobb ellentmondása. Világos tehát, hogy valahogy kimenekíti ezt a jövedelmet más formában. Ezért javasoljuk, hogy szabunk egy minimális mértéket, ez lenne az éves forgalom két százaléka, amit vélelmezett jövedelemnek tekintünk. Nem ennyi az adó, mert a két százalékra jön rá a 36 százalékos társasági adó. Ez hihetetlenül kis pénz, de mégis a láthatatlan jövedelemképződésnek egy akadálya. Dél-Ameriká- ban akkor kezdték ezt bevezetni, amikor szinte már adót senki sem fizetett. □ A bank és adóskonszolidációról az utca emberének fejében az jelenik meg, hogy most az állami költségvetésből egészítik ki azokat a milliár- dokat, amelyeket csalók, szélhámosok Szabó Iván kaptak különböző furfan- gokkal. — A hitelkonszolidáció nem azt jelenti, hogy újra szabad a gazda, az adóskonszolidáció pedig, hogy akik elkótyavetyélték a pénzt, azok most visszakapják. Arról van szó, hogy a magyar hiteléletet rendbe kell hozni. Nem az a húszmilliárd itt az érdekes, amit csalárd módon, fedezet nélkül vettek fel. Arról van szó, hogy az elmúlt évek során bebizonyosodott, körülbelül 300 milliárd olyan hitel szaladt ki a gazdasági szférába, amit a gazdaság nem tud visszafizetni. Egy sor mező- gazdasági és ipari intézmény képes termelni és el is tudja adni termékeit a piacon, de képtelen kifizetni a 2-3-5 évvel ezelőtt keletkezett hiteleit, mert nincsenek is összefüggésben a mai termelésével. Ha ezeket nem tesszük rendbe, akkor összeroppannak a bankok, összeroppannak a termelők, és elindul egy millión fölüli munkanélküliség az országban. Tehát nem arról van szó, hogy valakiket meg akarunk menteni. A magyar gazdaságot szeretnénk rendbe rakni. Ehhez hozzátartozik ez a konszolidáció. Nem széfbe zárva □ Néhány évvel ezelőtt nem volt ötmilliárd dollár tartaléka az államnak, de nem volt ennyi külföldi és belföldi adóssága sem. Vajon szükség van arra, hogy ezzel büszkélkedjünk, és közben fizessük érte a hatalmas kamatokat? — Nem fizetünk, ennek egy jelentős része nem ilyen természetű, mert vagy az a helyzet, hogy ez a joint-venture (külföldi érdekeltségű) vállalatokban tőkeként jelenik meg, és tartós lekötésű betétként van itt, vagy egész egyszerűen itt helyezték el a pénzüket bizonyos külföldi cégek. A devizatartalékok egy része korábban is ebből állt, és a lakosság devizában elhelyezett betétállományából. Persze ezért kamatot fizetünk, de a bankár azért van, hogy a pénzét forgassa. Ennek a pénznek egy része a külkereskedelmi forgalomban folyamatosan forog és mozog, tehát ez nem egy széfbe bezárt pénz, amiért fizetjük a kamatot. De ez a tartalék rendkívül fontos az ország szempontjából, tudniillik világos, hogy egy ilyen összeggel Harasztosi Pál felvétele hány hónapra képes működőképes helyzetben tartani az országot, akkor is, ha — mint ebben az évben — a recesszió visszavágta körülbelül 25 százalékkal a magyar exportlehetőségeket. □ Miniszter úr egy ötéves évforduló megünneplésén is részt vesz, miközben saját évfordulójának napja is közeleg: két gve kapott tárcát ebben a kormányban. Ha mérlegre tenné várakozásait és amit sikerült azokból megvalósítani, merre billenne a mérleg nyelve? — Nagyon nehéz ezt megszabni, mert előtte majdnem másfél évig a gazdasági bizottság elnöke voltam. Azt mondhatom, hogy akkor a törvényalkotás oldaláról láttam azt, amit most a végrehajtás oldaláról nézek. Anélkül, hogy saját szerepemet túlértékelném, ipari miniszter koromban elkezdtem tizenkét nagyvállalat rendbetételét, és ott kezdtük el kipucolni a teljesíthetetlen nagy kamatokat, amivel azt hiszem jelentős munkanélküliség elleni lépést sikerült elérni. — Ezzel a megtisztító folyamattal, és azzal az iparpolitikával, ami egy évig ment, nem mondom, hogy ha én meg se születtem volna, a magyar ipar nem támad f$l, de valahol az ott megtett intézkedéseknek a visszaköszönését látom az idei ipari növekedésben. Érdemes volt ezt a tisztító folyamatot elkezdeni, mert azok az üzemek ma már termelnek és jövedelmet hoznak. Ez a folyamat megerősített abban, hogy amit az Ipari Minisztériumban a nagyvállalati körben indítottunk el, azt össztársadalmi mértékben érdemes visszajátszani, mert már egy év távlatábam is lehetnek hasznos eredményei. Komolyan hiszek abban, hogy sikerült tendenciájában megtömi és visszájára fordítani egy hosszú idő óta folyamatosan nominálértékben és százalékos kulcsban állandóan emelt és steigerolt adórendszert, s minden területen adó- csökkentéssel élni. Lehet ezt kritizálni, lehet ke- veselni, hisz valóban lehetne több is, de a tendenciát sikerült megfordítani. Ha soha semmi más nem fűződik a nevemhez, minthogy ezt elindítottam ebben az országban, akkor annak nagyon fogok örülni. □ Köszönjük az interjút! Közbeszólás Hó, ami korán jött Kovács Éva j J allgatom a híreket, fill gyelem a hóhelyzetet. Bár semmi olyan nem történt, mint ami minden télen történni szokott, az illetékesek némelyikét az első idei hó mégis váratlanul érte. Nehezen mozdultak a hóekék, sokáig takarítatlanok, síkosak maradtak az utak, még az M3-as autópályának is csak a budapesti néhány kilométeres bevezető szakaszán takarították el a korán jött égi áldást. A fővárosban pedig rendkívüli hómunkásokat kerestek, nem sok eredménnyel. Éppen ez az, ami közbeszólásra késztet. Az ismétlődő felhívásokat hallgatva azóta se nagyon tudok napirendre térni a dolog felett. Tudjuk mennyi most hazánkban a munkanélküli, milyen szegényen, sanyarú körülmények között élnek egyesek. A naív honpolgár azt gondolná, az ilyenek direkt örülnek a hónak, hiszen lapátolásával egy éjszaka hétszáz forintot kereshetnek meg. Élismerem, hétszáz forint a mai árak mellett nem túl sok, de mégis több a semminél. Pár nap alatt összejöhet belőle a villanyszámla díja, egy pár cipőrevaló, vagy a heti kosztpénz. De ha nem alapvető dolgokra kell az ily módon szerzett csekély jövedelem, előteremthető belőle az, amiről a nehezebb időkben némely családok kénytelenek voltak lemondani: egy-egy színházjegy, egy régóta áhított hanglemez, vagy éppen egy régen kinézett értékes, izgalmas könyv. Hétszáz forint? — hallom a riportalany cinikus hangját a rádióban. Annyiért nem érdemes felkelni se... Kár lenne persze azt hinni, csak fővárosi jelenség ez. Özvegyen maradt szomszéd- asszonyom panaszolta nemrég, nem kap egy embert, aki felásná a kertjét. A férfimunkát nem bírja, embert meg nem talál, bármennyit ígérjen is. Maga is szerényen él, sokat adni nem tud, de úgy gondolta, ötszáz forintot megérne neki a dolog. Hiába járt azonban végig az utcában, csengetett be olyanokhoz, akikről tudta, nincs munkája, az ásást senki nem vállalta. Kár lenne most mindezekből magvas következtetéseket levonni, s arra utalni, milyen gondokkal küzdenek manapság az önkormányzatok: bármelyiküket kérdezi az ember, egyöntetűen állítják, nincs az a pénz, amit segélyek címén ki ne lehetne osztani, az igények fényévnyivel haladják meg a lehetőségeket. Annyi azonban biztos: az államkassza állapotát ismerve megjósolható, ilyen nagyvonalúak, ennyire meg- értőek már nem sokáig lehetünk. Bár ki tudja? Lehet, hogy ránk, magyarokra érvényes igazán a mondás: „csak" az ország szegény, a polgárai azonban gazdagok... r íil vagyunk a vasutas- sztrájk első felvonásán, s csak remélhetjük, a cselekmény végső kifejletét illetően szereplők és rendezők kellő időben kiegyeznek, a szünet után nem megy fel ismét a függöny, a második felvonásra nem hogy az előre megígért napon, de már egyáltalán nem kerül sor. Jó ideig csak a tankönyvek lapjairól, a kapitalizmus történelmi sajátosságainak megismerése kapcsán hallhattunk a sztrájkról, s joggal gondolhattuk, számunkra a téma megmarad mint tananyag, minket a dolog közvetlenül nem érint. Ennek a tévhitnek lett a rendszerváltás után vége. Kár lenne most a taxisblokádig visszamenni, s az elmúlt három év sztrájktörténetét megírni, a lényeg úgyis csak annyi, a szervezett dolgozók e formában igyekeznek elégedetlenségüknek hangot adni. Ebbéli jogukat pedig ma már nem vitatja senki. A vasutasok, pontosabban a mozdonyvezetők munkabeszüntetése miatt Magyarországon a hét első napján két órára megbénult a forgalom. Azt persze mindenki tudja, hogy a két óra nem csak két óra kiesést jelentett, hanem sokkal többet annál. A sztrájk következményeit egész nap érezhették az emberek, az ország kasszája pedig ki tudja meddig még érezni fogja. A mérhető kár több mint negyvenmillió, a „mérhetetlen" erkölcsi és anyagi kárról a legmerészebbek sem mernek jóslatot mondani... Ahogyan az már nálunk lenni szokott, az esemény nem csak a vasutasokat, a teljes magyar közvéleményt is megosztotta. Volt aki helyeselte, s volt, aki ellenezte a kezdeményezést. A sztrájk előtt néhány nappal maga az illetékes miniszter is úgy nyilatkozott, a vasút körüli bonyodalmaknak nagyobb a füstje, mint a lángja, s e véleménnyel egyetértve állították sokan, vasútügyben alig néhány ember csinálja a pánikot. A fentiekből következik, hogy a felelősök megnevezése körül sem volt egyöntetű vélemény. Bárhogy is legyen, a történtek fölött munkáltatónak és munkavállalónak egyaránt hasznos eltöprengenie. Kevés a fizetés, ez tény. Fizetni csak akkor lehet, ha van miből. S van miből? Sajnos, egyre inkább nincs. A vasútnál azért csekély a bevétel, mert nincs fuvar. S miért nincs fuvar? Mert nincs mit fuvarozni. Megyénkben így ősz táján valamikor alig győzték vagonokba rakni és útjára indítani az almát, a krumplit és egyebet, ma azonban alig adnak megrendelést bármire. Ha ezt vesszük, akkor nem csak a vasutasoknak, a mezőgazdaságban dolgozóknak is lenne oka a sztrájra, hogy az iparban dolgozókról, pontosabban onnan elbocsátottak ezreiről ne is beszéljünk. De mikor lesz jobb nekünk? Ha elindul egy sztrájklánc, s a kevesebbnél is kevesebb elosztható marad, vagy ha elfogadva és megértve a nemcsak hazánkban, de világszerte nehezülő helyzetet, próbálunk együtt a bajból kilábalni?! Ha elindul a vonat...
