Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-13 / 266. szám
12 [ Ä ‘KíkpMafiyarorszáfl hétvégi mííékfcte 1993. november 13. Szezonvég Szikra János Balatonalmádi, 1993. augusztus, szezonvégi nyár. Az élelmesebb kereskedők már csomagolják a műanyagbóvlikat, de a háztulajdonosok még nem engednek a gondosan titkolt, s méregdrága szobaárakból. Mi a vállalati üdülőben szinte fillérekért lakunk, élvezzük a felhőtlen eget, a rákkal fenyegető napsugárzást — fittyet hányunk két hétre az egész világra. — Apu! Mi az a marxizmus? — úszik közelebb a tóban tizenkét éves lányom. — A Kari Marx filozófus által hirdetett nézeteket nevezik marxizmusnak — felelem, s szándékom szerint tovább ringatóznék a gumimatracon. — És mit hirdetett? Mi a lényege a marxizmusnak? — faggat (zaklat) tovább. — Hát... Azt nehezen lehet öt mondatban összefoglalni. Hagyj már békén ezzel! — De mégis! Jó volt vagy rossz, amit hirdetett? — Volt benne jó is, meg rossz is. — Akkor mondj legalább egy jót, apu! Kérlek szépen...! — Például... Szerette volna elérni, hogy minden ember egyenlően részesüljön a világ javaiból. — És mi volt benne a rossz? — Hogy nem lehet megvalósítani. i Valami történt ebben a pillanatban. Istenem — gondoltam —, milyen távol is vagyunk a marxizmus, a „létező” agyrémek birodalmától! Milyen jó is levegőt venni, s kinyújtózni parányi létem önfeledt mikrokozmoszában. Még ha szegényen, pénztelenül is, még ha új hiénák lesnek is ránk, s köröskörül az új rend, a tőkés kapitalizmus odvas fogai merednek rám. Mégis jó, mégis különleges ez az aprócska fölszabadulás. Amikor már a régi prés nem képes kisajtolni az ember lelkét, s amikor még az új prés szorítása alól képes vagyok kisiklani — egyelőre. De meddig? Az angolnák után a cápák is megjelentek a Balatonban, s a szezonvégi nyár a cápák szezonkezdetét is fölvillantja. Öröm, ellazulás, szorongás, félelem. Ezt akartuk? Nem. Gábriel Garda Marquez mondata mintha rólunk íródott volna, e korról: „Nagy árat fizettünk ezért a mocskos függetlenségért.” Hiszen Európa a fasizmus, a kommunizmus is, Európa az önálló Szlovákia közös vízlépcsőnkkel együtt, a csonka Szerbia, Európa Ukrajna és Bosznia, Európa a világkiállítás új Bős-Nagymarosa, Európa Trianon, Európa Antall József és Tor- gyán József, Európa a munkanélküli magyar paraszt, az elbocsátott bányász és az egyházi iskolába kénysze- rített tanár — ez a mi anti- Európánk. S én, aki szerettem volna, és tudtam is igazodni sok társammal együtt mindazokhoz az okos elmékhez, akik korábban képesek voltak jövőteremtő eszméket hirdetni, én most szálegyedül lebegek Európa lassacskán leeresztő gumimatracán — egyedül vagyok könyörtelenül. Nem szólít senki, csak a nádas susog, s a tó időtlen hullámai küldik, míg küldhetik utolsó üzenetüket József Attilásan: Ne hódolj, ne hódíts, létezz a saját törvényed szerint, mások javára. Igen, a közösségi társadalmat hiányolom, amelyben az Én Mivé válhat, amelyben úgy vagyok otthon, hogy feloldódván sem feledhetem egyetlen pillanatra sem küldetésemet és múltamat. „Az emlékezőtehetség etikai kérdés” — írja Ancsel Éva. És pontosak a mi emlékeink. Soha a múltat, soha a múlt nélküli felelőtlen újat. Se itt, se ott, de mindig: Közben. Hiszen ha egy személyiség önmagává tud kristályosodni, akkor a szuverén, okos, humorral áldott személyiségek köztársasága hazát is teremthet. A régóta áhított szellemi hazát, amely majd megszüli a földközeli valóságosat is, az önmagára büszke és bölcsen befogadó Magyarországot. „Megalkottam a magam dobozait...” Izgalmas művészi cél a síkból kiemelkedő térbeli formák megteremtése festői eszközökkel Marik Sándor Párizs a művészek Mekkája — talán nincs is olyan festő, aki ne tekintené élete vágyának, hogy legalább egyszer egy esztendőt eltöltsön a Szaj- na-parti város valamelyik hangulatos alkotóházában, műteremlakásában. A Nyíregyházáról indult Szikora Tamás festőművész számára ötvenévesen vált valóra az álom: rövid megszakításokkal csaknem másfél esztendeig alkothatott — és ebből egy évig folyamtosan kiállított — Párizsban. A nyáron tért haza, és azóta immár harmadik jelentős tárlata látható. Vadonatúj alkotások: Párizsban készült munkái. Szeptemberben Székesfehérváron, a Szent István Múzeumban, októberben a budapesti Francia Intézetben, november-decemberben pedig a budapesti belvárosi Haris közben lévő reprezentatív Dovin Galériában mutatkozott be. — Valóban nagyon sok művész pályázik Párizsba — emlékezik a két évvel ezelőtti időre, amikor rászánta magát a nagy terv megvalósítására. — Háromszáz, a világ minden tájáról a francia fővárosba igyekvő pályatárssal, fotós, filmes, képző- és iparművészszel, táncossal reménykedtünk, hogy eredményes lesz pályázatunk. Én az első körben sikerrel jártam, munkáim megtetszettek, és egy évre kaptam egy gyönyörű Szajna-parti műtermet, közel a Notre Dame-hoz, a hangulatos Marais negyedben. Ez először még csak elméleti lehetőség volt, hiszen nem ösztöndíjat kaptam, hanem egy műteremlakást, amelyben el is kellett tartanom magam. Ezért az amerikai Pollock Alapítványi is megpályáztam, s így tudtam megteremteni párizsi tartózkodásom anyagi feltételeit. A Cité des Arts lakója lehettem. „Kinyílt számomra a világ” — fogalmaz az érkezés utáni napokról. Az első perctől kezdve igyekezett a művészeti élet sűrűjébe: járta a várost, a kiállításokat, a filmszínházakat, nyelvet tanult — és megpróbált galériát találni, amely menedzseli, képeit eladja, tehát sorsát kissé Szikora Tamás Elek Emil felvétele jobbra fordítja. Ez utóbbi is aránylag hamar sikerült, a jó helyen — a Pompidou Központ mellett — lévő Philippe Gand Galériában előbb három másik művésszel állított ki, majd folyamatos lett a kapcsolat, érdekes munkái felkeltették a kortárs művészet iránt érdeklődők figyelmét. Hamar felfedezték, hogy Szikora Tamás „dobozai” valami újat jelentenek, alkalmanként „Kelet-Európából jött friss hang”-ként határozták meg. A művésznek nem lehetett panasza, hiszen rendkívül gyorsan követték egymást az események. Az első párizsi megjelenéssel szinte egy időben Stuttgartban önálló kiállítása volt, nem sokkal később a Párizs-környéki Issy-les-Molineaux kulturális központjában mutatkozhatott be. A mérleg végül is négy önálló kiállítás és tizenkét csoportos bemutatkozás, amelyek között voltak igazán rangosak, mint Németországban a Kunstmesse Köln, vagy a franciaországi Saint Quentinben a III. Nemzetközi Pasztell Biennálé, amelyen a város második díját is megkapta. Elismerések, további meghívások jelezték a következő hónapokat. □ Végül is hogyan lettek Szikora Tamás jellemző sajátjai a dobozok, amelyeket már 1987-ben láthattunk nyíregyházi kiállításon? — A főiskolán én is a figurális festészetet műveltem, vannak „Feleségem portréja” című munkáim is — avatott be a régi dolgokba. — Utána a lírai absztrakt festészet következett (szimbolikus jegyek, kezek, lenyomatok stb.) Kötődtem a magyar festészet hagyományaihoz, Rudnaihoz, Tornyaihoz, Nagy Istvánhoz. ’82-től tanítottam is a főiskolán, és egyszerűen nem jutott elég idő a munkaigényes festésre. így elkezdtem ceruzával rajzolni — ácsiróntól a plajbáSzikora Tamás: Két doboz (festett fa) szig, Hardtmuthig mindennel. Meg akartam tudni, hogy mire vagyok képes ceruzával. Aztán fordult a „kocka”, s elhatároztam, hogy a régi festészeti nyelvet szintézisre hozom a geometrikus ceruzarajzokkal. A motívum megmaradt: ez volt a doboz, amivel — mint szimbólummal — egyébként sokan foglalkoztak már előttem is. Gondoljuk csak meg: ha például Kafkánál, Hrabalnál a színpadon megjelenik egy szekrény, kihúzott fiókkal, annak szimbolikus értéke van. Nos, én megcsináltam a magam fiókjait. □ Egyből sikert aratott? — Nem, először meglepetés kísérte a munkámat— emlékezik —, és sokat változtattam is rajta, míg kialakult a mostani, csak rám jellemző stílus. Előbb félig kihúzott fiókokkal, dobozokkal kezdtem, meghagyva a vásznon a helyet a geometriának. Ha részletesebben vágy szakmaibban akarnám magyarázni, azt mondanám, latensen ütközött a festői nyelv a szikár geometriával. Ézeket a képeket formázott vászonra festettem. A következő fokozatban a vászon formája maga lett a perspektíva, abba festettem bele a dobozaimat. Most pedig a dobozok, amelyek különféle anyagokból készülnek, kilépnek a síkból. Végül is most az a helyzet, hogy én elfogadtattam egy stílust, amit más nem csinál. De tulajdonképpen csak ez az egyetlen ösvény van a művész számára, ha nem másokat akar utánozni... Szekeres Tibor reprodukciója zámontartom a város V zöld pillanatait. Amikor kJ e sorokat körmölöm, a Városligeti Fasorban virágoznak a gesztenyefák. Koraősz van, meglepő hát, hogy egyikmásik öreg fa virágba borult, míg a társai tüskés termésüket érlelik. Némelyik gesztenyefa maga sem tudta eldönteni a dilemmát: egyik ágán — frisszöld levelek közt— virágfűzér, a másikon — elrozsdásodott lomb tőszomszédságában — termések gömbjei hintáznak. Zöld mikrovilágokat rejt a város. A Liget mocsárciprusait, melyek a gyökérzetükön furcsa „fababákat” növesztenek. Egy budai udvar mélyén álló mamutfenyőt. A Lukácsfürdő kertjében platánóriásokat, melyek gyökerei még a török világ idejébe nyúlnak alá. A Margitsziget öreg bokrétafáját, ahol az odúból egy macskabagoly néz vissza a kíváncsiskodóra. Az Óbudaisziget vízre hajló fűzét, melynek alsó ágán egy türkiz jégmadár szokott gubbasztani. A közeli fövenyparton, ahol az őskori trilobiták mészvázai elegyülnek a rómaiakat idéző cseréptörmelékkel, billegető cankók sivalkodnak. Nyestek és sünök lopakodnak a városszéli kertek fái közt. Sarlósfecskék fészkelnek a rózsadombi házak tetőszerkezetében. A Gellért-hegy szikláin — Boldogasszony Hayában — feltűnik egy-egy borvörös tollú hajnalmadár. E zöld mikrovilágok a nagyváros időjátékai. Egy zárt, vízivárosi kőudvar, oroszlánfejű kútján a feketerigóval. Egy Gellért-hegyi barlangkürtő, sziklaszáján a napfürdőző gyíkokkal. Egy újpesti gyárkémény, melynek hiányos téglái közt egy vörösvércsepár tanyázik. Az újlaki templom tornya körül alkonyaikor keringő denevérek. A Rákos-patak torkolatánál lubickoló hattyúk. Lombok és szárnyak, melyek áthabzanak a városon, és ösz- szetörik annak mindenkori jelenidejét. Folytatódik bennük a tenyészet ősvilága, másrészt felvillannak a történelem elmerült korszakai: emlékező kövek közt a burjánzás időtlen ideje. Kipling regényhőse, Maugli kiszakad a civilizációból, és a vadonba kerül. Közismert a szép, nosztalgikus történet, a dzsungel borította, elsüllyedt városokról, a rep- kény- és iszalag lepte falakról, ahol a kegyes és emberarcú állatok élnek, maguk közé fogadva a báva csecsemőt, aki kezdeti csetlése-botlása után diadalmasan tér vissza a maga fajtájához. A regénynek egyetlen sebezhető pontja van: pszichikai gyanútlansága. Köztudott ugyanis, hogy a farkasok nevelte fiú sorsára jutott emberi lények elzüllenek. Ahogy azt kevésbé örökbecsű irodalmi művek és mindennapi híradások tanúsítják: a civilizáció holdudvarából kiszakadó ember mocsárban tengődő Hány Istókká, négykézláb járó, majomszerű teremtménnyé romlik. Sem-ember, sem-állat torzszülötté, aki makogva didereg az idegen vadonban, Szepesi Attila: Anti Maugli* Orbán Judit: Korsós lány Elek Emil felvétele^
