Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-11 / 264. szám

1993. november 11., csütörtök kelet-Magvarország 7 Gyermekeimnek 1956-ról Táguló világunk Tábla hirdeti Nyíregyhá­zán az épülő újabb üzlet- központ nevét. Univerzum. Megmagyarosítsuk? Azt je­lenti: világegyetem. Kép­zeljük el így: itt épül a vi­lágegyetem üzletközpont. Sőt, képzeljük el a készet. — Pisti, menj már el a vi­lágegyetembe fehér zokni­ért. Ügy megy majd a busz, mint a rakéta, olyan gyor­san odavész, mint a fény a napból, ide (8 perc) Höl­gyeim. A Világegyetem üzlet- központban kapható a világ legjobb mosópora, szem­ben a hagyományos mosó­porokkal, melyek szintén kaphatók. Bár ha valaki hagyományos mosóport használ, az foltot hagyhat az üzletmenetben. Na és a rengeteg turista. A többi galaxisból érkezők­nek külön ufó repteret kell építeni, mert így is alig győzi majd a Permedé 1 és a Permedé 2. Az építkezést megelő­ző gondos tervezőmunka ugyanis döbbenetes felis­merésre vezette a mérnökö­ket: a táguló Világegyetem középpontja a Tejút nevű galaxis széle felé egy kis kék bolygó Nyíregyháza nevű lakott helyén van, a piros házzal átellenben, pont ahol ők építkeznek. Számításaikat több nagy nemzet tudományos akadé­miája igazolta. Most éljük az ősrobbanás nagyszerű pillanatait. Az első izgatott ingatlanügynö­kök máris csillagászati bor­ravalókat hagynak a taxi­soknál. A tanárképzőn jö­vőre indul többek között az angol androméda szak. A környező nagyvárosok két­ségbeesetten igyekeznek világegyetemnek elnevezni saját néhány üzletközpont­jukat, de hiába, elkerül­hetetlenül Nyíregyháza kül­városi területeivé válnak. Budapest pedig elégedjen meg a Közép-Európa Egye­temmel. Nem hiszik, ugye? Hely­telen. Minden a gondolat­tal, a szóval kezdődik. Min­den azon múlik, hiszünk-e benne. És ha jó a gondo­latunk, akkor valósággá lesz. Rátkai László Miskolc Újkert 12. Olvasóink figyelmébe! A szerkesztőség fenntartja magának azt a jogot, hogy a beküldött leveleket rövi­dítve közölje. A főszer­kesztő postája az olvasók fóruma, a közölt levelek tartalmával a szerkesztő­ség nem feltétlenül ért egyet. A rádióban gyakran hallani mostanában a 37 évvel ezelőt­ti eseményekről. Pusztadobos község általános iskolája volt akkor a munkahelyem, ott is laktunk a férjemmel, aki Ma­dán tanított, édesanyámmal és az akkor közel 21 hónapos kis­lányommal. 21 éves voltam. A faluban akkor még nem volt villany. Néhány családnak volt telepes rádiója, ez volt az összes hivatalos hírforrás. Né- hányan a faluból Pestre jártak dolgozni, a szomszédunk fia egyetemista volt ott, tőlük már a nyár végén hallottuk, hogy nagy az elégedetlenség, a nyugtalanság a fővárosban. 1956. október 23-án még nem tudtunk semmiről. Taní­tottunk, mint máskor. A követ­kező napon, szerdán, gyönyö­rű napos reggelen monoton dübörgésre ébredtem kora reg­gel. A félelmetes zaj a műút felől hallatszott. Futótűzként terjedt el a faluban a hír: kitört a harmadik világháború, men­ned a szovjet tankok befelé az országba. Namény felől meg­állás nélkül, a sötétedés beáll­táig hömpölygött a tankok ára­data. A férjem felpattant a kerék­párra, át akart jutni Madára. Olvasva a Menekülés rok­kantnyugdíjba című cikküket, nem tudom szó nélkül hagyni, hogy ne ragadjak tollat. Én magamnak is sajnos fiatalon kellett rokkantnyugdíjba men­nem. Munkahelyem lenne, nem ezért kellett, mint bizony vannak elég sokan, akik amiatt folyamodnak a leszázalékolás- hoz. Nap mint nap az orvosokat járva látom, hogy tisztelet a kivételnek, de sokan nem is annyira betegek, de nincs, vagy megszűnik a munkahely és ezért kénytelenek ehhez a formához folyamodni. Ha van ismeretség, sikerül is, de ha nincs — legyen az bármilyen beteg — nem sikerül. Mindig halljuk, illetve lát­juk a tv-ben, hogy igen fontos a betegség megelőzése. Ezt is kellene már valakinek vizsgál­ni: megyénkben mi az oka, Egy órát kellett várnia a műút előtt, mire átengedték a pusz­taiakkal. Én elszaladtam az igazgatónkhoz, azt mondta, küldjük haza a gyerekeket. Valami van Pesten, a tanítás szünetel. Rohantam a Kovács- né Ducika kolléganőmhöz, ne­kik volt telepes rádiójuk. Ná­luk szorongott már az egész tantestület. Csak zene, tragi­kus, komoly zene ömlött a ké­szülékből. Időnként közle­ményt olvastak be. Megértet­tük, hogy Pesten valami na­gyon komoly dolog történt. A gyerekek csendben, fe­gyelmezetten vártak az iskolá­ban. Megrettentek a tankoktól. Mondanom kellett nekik vala­mit. Elmondtam nekik, hogy az orosz katonák nem is tudják, hová viszik őket. Valóban, hallottam, hogy leszállva a tankról Szuezt emlegették. A tisztjeik parancsolják nekik, hogy majd ellenünk harcolja­nak. , — Valahogy fel kellene okosítani őket, hogy ne bánt­sák a magyar népet! Emlékezetem szerint októ­ber 25-én csináltuk az első fel­iratokat. Ezeket már aznap este a Herman fiúk nagytest­hogy annyi sok a beteg, s eb­ből adódóan rokkant. Miért kell annyi embert műteni ge­rinccel? Nem lehetne meg­előzni? Miért kell rengeteg or­vost bejárni, ha nagy fájdalmai vannak az embernek, s a beteg saját maga kérje kartonját, vi­gye vissza, s kérje vizsgálatát, miért nem az orvosok tesznek meg minden lehető dolgot, hogy felkutassák a modem technika eszközeivel, hogy mi rejlik a nagy fájdalom mö­gött? Nemcsak a tv-ben, a rádió­ban kellene hangoztatni, hogy igen fontos a betegség meg­előzése, hanem tenni is kelle­ne érte valamit. Ezt viszont csak az orvosok nagyobb el­lenőrzésével lehetne. S lehet, akkor a rokkantnyugdíjasok száma is csökkenne. , V.J. Nyírbátor vére, a Béla segítségével elhe­lyeztük a műút mentén földbe ásott botokra erősítve, a szö­veget az út felé fordítva. A feliratok rajzlapokra ké­szültek, feltűnő, vörös ceruzá­val, vastagra húzva a betűket, hogy messziről is jól olvasha­tók legyenek. A feliratok kivi­telezését magam végeztem, a segítő gyerekek hatodikosok, hetedikesek voltak, nem lettek volna rá képesek. A felírt szö­veg rövid volt: „KATONÁK! A MAGYAR NÉP A SZA­BADSÁGÉRT HARCOL! NE LŐJETEK RÁJUK!” (fordítás oroszból). November 4. után befejez­tük az akciót. Nagyon szomo­rúak voltunk. Amikor folyta­tódott a tanítás, megköszön­tem az osztály előtt a bátran viselkedő fiúk munkáját. Nem felejtették el a dolgot az ÁVH-n. Házkutatás volt, a férjemet több ízben bevitték Baktára, kihallgatták. Zaklat­tak, fenyegettek bennünket. Ennyivel szerencsére megúsz- tuk. Talán a faluban vannak még, akik emlékeznek a mi kis „hőstettünkre”! R. A. (cím a szerkesztőségben) nos a kisebbnek) megdöbbe­nésére mégsem ez a törvény- tervezet került a Tisztelt Ház elé, hanem ama első. Lett is felzúdulás olyakkora, hogy le kellett venni a napirendről, s elfogadni azt az indítványt, miszerint e napokban az il­letékes parlamenti bizottság meg kell hogy hívja és meg­hallgassa dr. Moses Rosen fő­rabbit, és a törvénytervezet nemzetközi kihatásait mérle­gelendő, a külügyminisztéri­um képviselőjét, állásfoglalá­sát is az egyoldalú szöveggel kapcsolatban. Reméljük, a megkérdezettek a második ter­vezet mellett foglalnak állást, bölcsebbek lesznek azon hon­atyáknál, akik a szenvedés és üldöztetés fájdalmát is csak a nemzeti érzés kizárólagos, megkülönböztető mércéjével tudják adagolni. Szatmárnémeti, 1993. november 9. Máriás József Kínálják, ami nem kell Bérlakások — kedvezmény­nyel? — adja tudtára kies vá­rosunk bérlakásban élő társa­dalmának lapjuk 1993. októ­ber 29-i száma az első oldalon. A szépséghiba csak az, hogy azt a 800 lakást kínálják, rek­lámozzák, ajánlgatják odaadó- an, amit a jelek szerint bérlői nem nagyon akarnak megven­ni. Miért nem azt kínálja az önkormányzat, amit még a ta­nácsi időben kezdtünk kérni, a mai napig hiába. Nem lenne szerencsésebb azt eladásra kí­nálni, amire igény van? Persze jövőre már a kisember zsebe bánja, addig kínálgatni lehet azt, amit a jelek szerint nem nagyon akar a bérlő. Riedt László / Nyíregyháza Tamási Áron u. 12. sz. (nyolclakásos ház) Kárpótlás sajátos recept szerint A bukaresti honatyák is fel­buzdultak: kárpótoltak a né­metek, kárpótolnak a magya­rok, miért ne tenné ezt a román törvényhozás is. Rendben is volna, szép do­log beismerni a bűnöket, azt, hogy a történelem forgatagá­ban történtek olyan esemé­nyek, hoztak olyan döntése­ket, amelyek egyes polgáro­kat, tömegeket sújtottak, anya­gilag és fizikailag is hátrányba hoztak, sőt életüket is veszé­lyeztették. Igen ám, de ez a törvényter­vezet igen sajátos recept sze­rint készült: kizárólag az 1940-1944 között Észak-Er- délyben meghurcoltak, üldö­zöttek számára kíván igazsá­got tenni. A Román Nemzeti Egységpárt ilyetén kezdemé­nyezése fennakadt a demokra­tikus érzelmű — nem csupán magyar — képviselők akara­tán, akik kimondták: a háborús években s az azt követő idők­ben nem csak a Horthy-Ma­gyarország által megszállt te­rületeken történtek atrocitá­sok. Ebből kiindulva felkérték az RMDSZ-t, társuljon az egy­ségpártiakkal, s közösen al­kossanak új törvényt, amely nem feledkezik meg a Dél-Er- délyből 1940-44 között inter­nált magyarok ezreiről, a be- szarábiai, bukovinai, moldo­vai zsidók százezreiről, az el­lenük szervezett véres pogro­mokról, nem feledkezik meg az 1944 után Földvárra hurcolt magyarokról, kiknek százai nyugszanak a Brassó melletti helység jeltelen sírjaiban, nem feledkezik meg a szárazajtai bestiális tettekről, a maniu- gárdisták kegyetlenkedéseiről. És, csodák, csodája: meg­születhetett egy olyan, min­denki által elfogadható általá­nos jóvátételt hirdető törvény- tervezet, a két, egymással szö­gesen ellentétes elveket valló párt tudott együttműködni. Csakhogy, október végén a parlament egyik felének (saj­Menekülés rokkantnyugdíjba A Barzó-gyár emléke A rohanó autóst is megál­lítja a villanyrendőr a Hu­nyadi utca és a körút keresz­teződésében, nemcsak a szemlélődő gyalogost. Itt most benzinkutat építenek. Emiatt lebontották a Barzó téglagyár utolsó maradvány épületét is. Gyermekkorom emléke a bokáig sáros utcán elérhető téglagyár. Itt a déli oldalán volt a nagykapus be­járata és a telep északi oldala az Agyag utcáig ért. Nyitott színjei alatt piroslottak a kiégetett téglák, amelyeket keskeny nyomtávú hajtá- nyokkal szállítottak oda. A téglagyárat Barzó Mi­hály építőmester létesítette 1888-ban. Ő maga 1857-ben született Nyíregyházán. Is­koláit itthon és a felső iparis­kolát Budapesten végezte. Ott kezdett dolgozni is az Operaház építésén. Amint hazajött Nyíregyházára, tég­lagyárat épített, amely éven­te 3 millió tégla gyártására volt alkalmas. Társával ő építette a megyeházát, a bí­róságot a fogházzal, a görög katolikus templomot, az evangélikus elemi iskolát, a Kossuth gimnáziumot, a kórházat, a huszárlaktanyát. Nem túlzás azt állítani, hogy Nyíregyházát ő építette fel várossá. Aki már részt vett régi épület bontásánál, az tapasz­talta, hogy a 100 éve égetett nagyméretű Barzó tégla ma is újból felhasználható. Fel­ismerhető a felszínén ovális mélyedésbe rejtett B. M. monogramról. Legyenek ta­núim a kőművesek. Ez szebb dicséret a tégla számára, mint a Jósavárosban felállí­tott Barzó-téglás emlékmű. Ha rajtam állana, ezt az em­lékművet az Agyag utca ele­jén, az egykori téglagyár északi végénél állítanám fel, mert az újkori betonrenge­teghez Barzó Mihálynak semmi köze. Barzó Mihályt nem ismer­hettem, de fiait, unokáit igen. Unokája a gimnázium­ban iskola-és cserkésztársam volt. Ifjabbik fia István, apja örökét, a téglagyárat vezette. Én őt az Államépítészeti Hi­vatalban, a megyeházán is­mertem meg. Jól ismertem idősebbik fiát is, Barzó End­rét, a festőművészt. Barzó Endre 1898-ban Nyíregyhá­zán született. Az evangélikus gimnáziumban érettségizett. A család a mérnöki pálya felé irányította, de ő a képző- művészeti főiskolára ment. Nem hiába. Végzés után ott tanársegéd lett. Még alig 30 éves, amikor 1929-ben a bar­celonai világkiállításon A fa­lu vasárnapja című képével aranyérmet nyert. Rómában Aba Novák Vilmos még a műtermét is megosztotta ve­le. 1931-ben olyan nagyok­kal állított ki, mint Barcsay, Bemát, Derkovits, Kmetty. Aztán Barzó Endre haza­jött Nyíregyházára. A régi postával szemben a családi házukban lakott a Bercsényi utcában. Itt gyakran meglá­togattam. A földosztás után a Barzó tanyából megmaradt 10 hold föld jövedelméből élt. Alig 55 évesen, 1953- ban halt meg. A művész emlékét Koroknay Gyula és Soltész Albert ápolta itt Nyíregyházán. Kiállítását is láthattuk a Korona Szálló nagytermében. Barzó Endre, aki Benczúr Gyula mellett legnagyobb festőművész­szülötte városunknak, 40 éve halott, az Északi temetőben nyugszik a családi sírbolt­ban. Dr. Reményi Mihály Nyíregyháza Válasz vádaskodásokra Hosszabb idő óta tapasz­taljuk, hogy polgári tulajdon és demokrácia, illetve általá­nosabban a polgári viszo­nyok és intézmények nyílt és titkos ellenségei mindazért, ami kárpótlás címén történt az országban, a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Pártot akarják fele­lőssé tenni, mondván, hogy a kormány agrárpolitikája is a kisgazdák nyomására alakult ki, és amennyiben ma gon­dok, bajok és nehézségek vannak ekörül, azért min­denki más előtt a Kisgazda- párt felel, és hogy együk is meg, amit főztünk. Szeretném kijelenteni, hogy a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt­nak, mint egyetlen valódi, vegytisztán polgári pártnak, a polgári észjárásnak és jog­érzetnek megfelelően a re­privatizáció és a kártérítés volt az álláspontja, és ma is az(!). Alapvetően abból in­dultunk ki, hogy a rendezés­nél az 1947-re kialakult ál­láspontokat kell tekintetbe venni, és ennek alapján kell visszaadni a javakat, ha ké­rik, mégpedig lehetőség sze­rint ott, ahol eredetileg volt, ha nincs rá lehetőség, az ere­detinek léptékben és érték­ben, illetve más vonatkozás­ban is minden tekintetben megfelelő cserét kell felaján­lani, és ha ez sem menne, csak ezután jöhet a kárté­rítés. Mindazokat, akik újra ön­állósulni és magángazda­ságot akarnak kiépíteni, soha vissza nem térítendő segély­lyel, továbbá olcsó (azaz hosszú lejáratú) hitellel kell támogatni, mindezek bonyo­lítására kell visszahozni és országos szervezetté kiépíte­ni a Földhitelintézetet. A ter­melőszövetkezeteket szol­gáltató vállalatokká kell ala­kítani. A mezőgazdasági ter­mékek árát úgy kell kialakí­tani, hogy a mezőgazdaság műveléséből jól lehessen megélni és a külföld verse­nyétől protekcionista poli­tikával kell védeni a magyar termelőt. Mindaddig, míg létre nem jönnek a piaci viszonyok és azzal együtt az agrárnépes­ség érdekvédelmi szerveze­tei, az állam segítségével és leghatékonyabb közreműkö­désével kell gondoskodni a mezőgazdasági termékek ha­zai és külföldi piacáról. így véltük lehetségesnek, hogy az agrárnépesség nálunk is elindulhat, hogy elérje az osztrák, a bajor, a dán, hol­land, norvég stb. mezőgaz­daság színvonalát. Nem kisgazdatalálmány hát a kárpótlás, a licit és a többi (nem nagy elmeéles­ségről tanúskodó) intézke­dés. A koalícióból is azért lép­tünk ki, mert nem voltunk hajlandók egy eleve kudarc­ra ítélt politika mellett asz- szisztálni, azon túl, hogy nem tudtuk elfogadni, hogy formailag részesei vagyunk a hatalomnak, a valóságban azonban szavunk se lehet. Dr. Kávássy Sándor képviselő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents