Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1993-10-23 / 248. szám

12 [ ‘Kekt-'Mafliiarorszáfi hétvégi mCUkfete Az írók és a forradalom Vasy Géza (MTI-Press) — Miféle újság az, amelyiknek mind­össze négy oldala van? A mai olvasó nyilván valami helyi kezdeményezésre, egy kisvárosra, egy önkormány­zati értesítőre, vagy valame­lyik egyesület kiadványára gondolna. Ám egy lapszám terjedelmének nemcsak anyagiak — vagy a közlendő korlátozott volta — szabhat­nak határt. Vannak rend­kívüli esetek is: a világpoli­tikában, a tudományban- technikában, egy nemzet sor­sában, s ilyenkor a külön­leges helyzetnek megfelelő­en országos lapok is megje­lenhetnek szerényebb terje­delemben. így történt ez nálunk 1956 októberében, novemberének elején, ami­kor sok napilapként, hetilap­ként induló orgánum mellett megjelent egy „régi” újság­nak, az éppen 1950 novem­ber másodikén bemutatkozó Irodalmi Újság-nak az utol­só hazai száma. Azon a forró és szép őszön köztudott volt, hogy az ese­mények alakulásában meg­határozó szerepet játszanak az írók minden lehetséges fórumon: magában a lapban is, az írószövetség munkájá­ban is, a Petőfi Körben, s máshol is. Az írók hetilapja ag egyik legkeresettebb saj­tóterméknek bizonyult, s fontosabb írásai izgalmasabb beszédtémánk bizonyultak nemegyszer a legjobb foci­meccseknél is. Az a novem­ber másodikai szám nem a semmiből bukkant elő tehát, nem váratlan fordulatot je­lentett, hanem egy sokak ál­tal végzett többéves készülő­dés csattanós eredménye volt — s akkor még csak aggályai mutatkoztak az óvatosabbak- nál annak, hogy a forradalom történései negatív fordulatot is vethetnek, s nemcsak a lap szellemisége változik akkor meg ismét, hanem életve­szélybe is kerülhetnek a szer­zői. Aki nem volt soha szer­kesztőség közelében sem, az is sejtheti, hogy rendkívüli események ugyan igencsak ígéretesek tudnak lenni ép­pen egy „újság” számára, mégis ilyen alkalmakkor sokszorosan nehezebb nem­csak kinyomtatható, de jó la­pot is szerkeszteni. Persze ne a mai körülményekre, a kommunikáció mai lehető­ségeire gondoljunk, hanem a hajdani kézműves módsze­rekre. 1956 őszén még az irodalmi szerkesztés is szinte az utcán folyt, s az szerepel­hetett elsősorban a lapban, aki a szerkesztőség vagy va­lamelyik elérhető szerkesztő közelében járt. Költők em­lékezetből diktálták le régeb­bi, elrejtett verseiket, írók ablaktalan szobákban írták cikkeiket. Mégsem a véletlen szerkesztette csak az Irodal­mi Újság nevezetes számát. Sőt, szinte sérelmezheti ezt a minősítést, aki végigolvassa e négy oldalt. A szerzők puszta névsora is meggyőz­het bennünket arról, hogy az akkori irodalom színe-java részt vett benne, s nagyobb­részt friss munkákkal. Érde­mes is e névsort felidézni. Kezdődik egy klasszikussal. Petőfi Sándor, akit azon az őszön oly sok indokkal idéz­tek, meg a méltó utódok. Majd az első oldalon Né­meth László, Pálóczi Hor­váth György és Déry Tibor publicisztikája, a másodikon Kassák Lajos, Tamási Lajos, Kónya Lajos és Fodor Jó­zsef verse, Bárány Tamás és Szász Imre cikke, a har­madik Benjámin László és Illyés Gyula verse, Füst Mi­lán „emlékbeszéde” és Sza­bó Lőrinc „imája” végül, a negyedik lapon Jobbágy Ká­roly verse, Tamási Áron „magyar fohásza”, Dallos Sándor és Hubay Miklós cikke, két nyilatkozat, egy rövid tudósítás és egy hír található. Ennyi és ekkora nagysága élő irodalmunknak megle­hetősen ritkán szerepel egyetlen lapszámban: bizony ehhez 1956 októbere kellett. A századközépről a század­végig jutva el, még ma is szinte tiszteletlenségnek hat­na, ha e négy lapot irodalom­esztétikai szempontból kí­vánnánk mérlegre tenni. Mégsem kegyeletsértés ez. Messze a legnagyobb hír­névre Illyés Gyula költemé­nye tett szert, az Egy mondat a zsarnokságról. Ez a mű még 1950-ben keletkezett, az évszám az Irodalmi Újság­ban is megtalálható, s e meg­jelenés után Magyarorszá­gon még harminc évig nem volt kinyomtatható, elszaval­ható. Hasonló sors várt Ta­mási Lajos költeményére. A Piros a vér a pesti utcán 1956 októberének lobogásá- ban keletkezett, s máig őrzi azt a szent hevületet, ami a korszellemet áthatotta. '] L , 1993. október 23. Márványtábla a Babicz-házon Egy népszerű orvos emlékére • Dunakeszi díszpolgárrá választotta • Állandó félelemben Fazekas Árpád V«----------------­Nyíregyháza — A szülő­földjén 48 évet, Nyíregyhá­zától távol még 37 évet élt dr. Babicz Béla. Már életében híres volt, hiszen a Luther utca 3. sz. alatti Hauffel-há- zat (felesége Hauffel Edit) egyre inkább Babicz-háznak nevezte a rendelőjébe járó sok betege. Ezután még is­mertebb lesz, mert — törté­nelmi igazságtételként — márványtábla került egyko­ri házának a homlokzatára: „Dr. Babicz Bélának, 1956- ban Nyíregyháza város egészségügye vezetőjének emlékére.” A sors iróniája, hogy az egy­kori telepesek leszármazottja és a tirpákok szeretett orvosa nem lehetett díszpolgár a szü­lővárosában, ugjjanakkor a be­fogadó Dunakeszi városa né­hány év alatt felismerte és elis­merte a jövevény kivételes ér­tékeit. Dunakeszi városban és környékén csak csodadoktor­ként emlegették. Csupán a zsarnoksággal nem tudott megbarátkozni, s az sem ővele. Egyébként min­denkivel szót tudott érteni. Még a börtönben is. Városunk közelmúltja legnépszerűbb or­vosának kell őt tekintenünk. Betegektől én még nem hallot­tam más orvost annyira és őszintén dicsérni, mint Babicz doktort. Ismeretes, hogy apja, Ba­bicz József fűszer- és vegyes- kereskedő volt a Debreceni ut­ca 10. szám alatt, s évtizede­ken át tekintélyes elnöke a Fű­szer és Vegyes Kereskedők Egyesületének. Babicz Béla 1934-ben Deb­recenben szerezte orvosi okle­velét. De, hogy miként lett or­vos, azt idézzük fel a Keszi Valóság c. dunakeszi lapban megjelent 1990. évi nyilatko­zatából: „...eredetileg nem is orvos­nak készültem, szüleim tős­gyökeres tirpák parasztok vol­tak. Apám kereskedőnek szánt, ezért a felsőkereskedel­mi iskolát végeztem el. Érett­ségi után, 1926-ban csak úgy vettek fel a bankba, ha fél évig ingyen dolgozom. Ezen na­gyon felháborodtam és kértem szüléimét, hogy gimnáziumi különbözeti érettségit tehessek és tovább tanulhassak. így 1927-ben beiratkoztam a deb­receni egyetem orvostudomá­nyi karára. Szegény fiú lévén nagyon jól jött, hogy lakás és koszt fejében gyakornokként dolgozhattam a Gyógyszertani és Közegészségügyi Intézet­ben... Ez a gyakorlat a későb­biek során nagy hasznomra volt, hiszen itt elsajátítottam a laboratóriumi munka csínját- binját. Avatásom után fül-orr- gége képesítést szereztem és visszatérve Nyíregyházára 1957-ig ott dolgoztam... 1957 július 5-én letartóztattak a népfelkelésben való részvéte­lem miatt. Gyalázatos bírósági cirkusz után hat évi börtön- büntetésre (és vagyonelkob­zásra) ítéltek... több, mint két évet töltöttem le Márianoszt- rán, az osztályidegenek börtö­nében, onnan 1959. október 27-én amnesztiával szabadul­tam. Míg én a börtönben ül­tem, a feleségemet zaklatták, üldözték, internálni akarták. Állandó félelemben élt. Sza­badulásom előtt néhány héttel, télvíz idején 3 szobás laká­sunkból, embertelen módon kilakoltatták... A további zak­latások, üldöztetések miatt jobbnak láttam elhagyni szü­lővárosomat!” (Ekkor a Vörös Hadsereg u. 7. sz. alatt laktak.) Most már tekintsük át rövi­den Babicz Béla 1956-os for­radalmi szerepét. Tevékenysé­ge az 1956. október 30-no­Dr. Babicz Béla Szekeres Tibor reprodukciója vember 2-a közötti négy napra esett, s az értelmiségi nagy­gyűlésen, illetve a munkásta­nácsokban valósult meg, telje­sen szabályos körülmények között. Nyíregyházán az értel­miségi nagygyűlés 1956. ok­tóber 30-án (kedden) volt, mintegy 500 résztvevővel, Ba­bicz Béla Damjanovich Artur felkérésére kapcsolódott be, s felszólalásként pompás beszé­det mondott. Ekkor az elhang­zott javaslatok továbbvitele érdekében intéző bizottságot választottak, s ennek is tagja volt Babicz Béla. Tulajdon­képpen ez a beszéd rendkívül mértéktartó volt, óvott a sze­mélyes bosszútól, s így akár­melyik pártfunkcionárius is el­mondhatta volna. A baj mégis abból eredt, hogy Babicz dok­tor használta egy helyen a „nagy szabadságharc” kifeje­zést és felhívott a munkás- tanácsok választására, illetve támogatására. És ez akkor sem volt bűn! Pusztán a fiatalok kedvéért említem meg, hogy a munkás- tanácsok az 1956-os forrada­lom törvényes és igen befolyá­sos önigazgatási intézményei voltak. Nyíregyházán az egészségügy keretén belül 3 munkástanács alakult: 1. a me­gyei kórházban (1956. október 27-én az ideiglenes, s 1956. október 31-én a végleges mun­kástanács, elnöke dr. Dohnál Jenő.) 2. A szakorvosi ren­delőintézetben (1956. okt. 31., elnöke dr. Gloviczky Zoltán) és 3. a Városi Tanács Egész­ségügyi Osztályán (1956. nov. 1- jén 100 fő választott titkosan 5 tagú munkástanácsot; elnöke dr. Babicz Béla). Ezen utóbbi munkástanácsnak maga dr. Bíró Béla városi főorvos java­solta, hogy vegye fel a kapcso­latot a másik 2 munkástanács­csal. Meg is valósult dr. Major László kórházi munkástanácsi titkár szervezésében és Babicz Béla elnöklete mellett ezen egészségügyi forradalmi bi­zottsági ülés 1956. november 2- án a kórházban (bírósági ira­tokban Vegyes Forradalmi Bi­zottság néven szerepel az ösz- szejövetel). Babicz Béla rövid megnyitó után előadta, hogy a letűnt Rákosi-rendszer idején vezető szerepet betöltő és nem megfelelő emberek leváltásá­nak megbeszélésére jöttek össze. Ez így is történt. S ezt nem tudták sem Babicz Bélá­nak, sem Dohnál Jenőnek (Jó­sa András unokájának) meg­bocsátani soha. A megyei bíróság B 1111/57. aktaszámú 125 ol­dalas jegyzőkönyvében a népi demokratikus államrend meg­döntésére irányuló szervez­kedéssel vádolták dr. Babicz Béla, SZTK körzeti orvost és társait: dr. Dohnál Jenő kór­házi gyermekgyógyász főor­vost és dr. Gábriel Aurél kór­házi szülész főorvost. Jellem­ző az ilyen koncepciós perre, hogy már a helyi indulatoktól, elfogultságtól független, Bu­dapesti Legfelsőbb Bíróság is „törvénysértően aránytalanul súlyosának minősítette a Ba- bicz-perben kiszabott bün­tetéseket. Kiss Benedek: öregjeink: az öregek Öregjeink, az öregek, a vének, aggok, esendőek, öregjeink, a remegők, a bunda-mamuszos-szívűek itt topognak a ház előtt, vagy a gangon, hol süt a nap, elhányt filléreinkért ők mint kincsekért, lehajlanak, öregjeink, az öregek megbecsülik a perceket, míg mi herdáljuk napjaink, nekik minden perc visszaint, s visszaintenek mind az évek, mert szegénykék, ők olyan vének, öregjeink, az öregek, ők olyan aggok, esendőek, velük már minden megesett, csak az a végső, csak az várat, csak az a vég, csak az nem várhat, botlanak mindig közelebb, kiszolgáltatva, szívig fosztva, minden giz-gazban megbotolva, botolva mindig közelebb ahhoz a végső pillanathoz, amely majd végső nyugalmat hoz, kisebbek mint a gyerekek, mégis miattunk imádkoznak, kik helyükbe hullunk maholnap, öregjeink, az öregek. M agyar szabadságunk visszavlvása (melyhez hasonló fordulat talán csak az a régi felszabadulás lehetett, a török hódoltság alóli), a szü­lővárosomban, Miskolcon ért, egy irodalmi est után. Délelőtt itt, Budapesten, még láttam szobrát a nagy bálványnak — akivel szemben tárgyilagos ítélkezésre bizonyára csak hosszú-hosszú évtizedek múl­tán lesz képes a háborgó szív és a tiltakozó értelem — és ti­zenkét órával később, vacsora közben, már ledöntések hírét hozták az izzó telefondrótok. Két napig ott, Miskolcon, mint egy óriási ciklon közpon­ti szélcsendjében — akkor még zavartalan szélcsöndjében — éltünk, onnan nézve az öivény köröttünk forgó, fenyegető és omló falait, onnan sóvárogva, majd sietve vissza, mihelyt le­hetett, a harcoló Budapestre. Nem akarom elhallgatni, hogy ezt a relatív akkori nyugalmat s a feltámadásnak ott is elemi erővel kitörő jeleit és tetteit a bányavidék magyar munkás­ságának és három egyesített megye — politikailag tőlem idegen, de — idejekorán fel­ocsúdott magyar vezetésének köszönhette szülővárosom. Azóta naponként, óránként haladt felettük a történelem. Többnyire ingó árnyékát sej­tettük csupán. Komor képei és hangjai még a lelkűnkben. De Magyarország elérte a hihe­tetlent: felszabadult! Fel a föld és a nép, melynek erejét csak apáink vérét és véres zászlait idézve emleget­tük nemzeti imánkban! Azt a vért most a fiainkéval együtt kell ízlelnünk szabadságszom- jú ínyünkön: azoknak a zász­lóknak a csattogását lelkűnk­ben ezentúl együtt kell halla­nunk az elmúlt nyolc nap pi- ros-fehér-zöld repesésével. Magyarország felszabadult. Hadd kérdezzem azonban, ma­gamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e?! Felszabadult- e a további lidércnyomás lehe­tőségétől, felszabadult-e a megismétlődés veszélyétől?! És még valamitől! Amit a ma­gyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a föld­golyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodá­lat. Sehol a szabad világban. Sőt talán még másutt sem. Nem szabad csökkentenünk ezt a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze, és őrizze és emelje végső diadalra benne céljain­kat, az igazság, az okosság, az emberiesség, a nemes ha­gyományok és az életképes ha­ladás munkálását abban a — semmi harcnál nem kisebb — másik feladatban, ami most következik, az új, az igazi or­szágépítésben. Nem minden rossz, amit az elmúlt szerencsétlen tizenkét év a)cart. Nem csírájában min­den —, ezt ne felejtsük. De még százszorta, még ezerszer- te kevésbé felejtsük a rosszat, amit csinált és amit tervezett. A konok kegyetlenséget, a jog, igazság és a szellem bitang tiprását, az egész poklot, me­lyet halálos betegségként pró­bált az eleven élet gazdagsá­gába beépíteni az életképtelen theoretizmust. Tanulságkép­pen se felejtsük a fájdalmat, a fájdalom növelését, mint kor­mányzati eszközt! Akként is fel kell szabadulnunk, hogy meg­mentsük magunkat és jövőnket az elmúlt tizenkét év bűneinek ismétlődésétől és ismétlésétől. Sok jóvátennivaló vár még ránk, sok becsületes igazság- tétel, aminek szüksége csak ez­után fog kiderülni. S ami nél­kül nem nyugodhatnak meg igazán a lelkek. M agyarországot a fiai, a szenvedés és kétségbe­esése szabadították fel. Váltsa meg most a szent munka és va­lami hasonlata a mennyei igazságnak a földön. Szabó Lőrinc: Ima a jövőért

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents