Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1993-10-23 / 248. szám

1993. október 23. A ‘Kelet-Magyarország hétvégi melléklete 1 1 Párizsi magyar művészek „A világ feje, a szellem szabadságának, megmozdulásának, emelkedésének otthona” Rippl-Rónai József: A párizsi nő 1900 Szekeres Tibor reprodukciója Szatmári Gizella Nyíregyháza — A múlt század utolsó évtizedeitől kezdve szinte minden jelen­tős magyar alkotóművész megfordult rövidebb-hosz- szabb időre Párizsban. Madarász Viktor volt az el­ső magyar művész, aki hosz- szabb időt — 1856-tól másfél évtizedet — töltött Franciaor­szágban. A Hunyadi László si- ratása című közismert alkotá­sa, ez a romantikus hangvéte­lű, régmúlt korszakok törté­nelmi eseményeit idéző és ak­tualizáló kép, az 1860-as Sa­lon kiállításán elnyerte a fran­cia állami aranyérmet. Ugyan­ilyen sikert aratott Munkácsy 1870-ben a Siralomház című alkotásával. Mednyánszky hí­res csavargó-portréit Párizs­ban festette és ott is állította ki először azokat. Kiállításunk kezdete Rippl- Rónain keresztül kapcsolódik Munkácsy személyéhez. Rippl ugyanis a nagy romantiküs- realista mester műtermében kezdte franciaországi pálya­futását másolatok készítésé­vel. Csakhamar természetesen saját lábára állt, csatlakozott a Nabikhoz, a Prófétákhoz. Rippl többször is megfestette Bonnard képmását, valószínű­leg őt ábrázolja a kiállításon szereplő Francia férfi portréja. Maillolról készült műve a párizsi Musée de Arts Moder­nes tulajdonában van. A nyolcak művészcsoport jelentős személyisége, Orbán Dezső egészen Ausztráliába költözéséig (1939) élt Párizs­ban. Művei egyébként már 1909-ben láthatóak voltak Nyíregyházán a Nemzeti Sza­lon által szervezett kiállításon, mely a kortárs művészet ke­resztmetszetét volt hivatva be­mutatni. (Ekkor már működött itt a Nagykállóból 1899-ben átköltöztetett vármegyei mú­zeum, de az első képzőmű­vészeti alkotás csak 1920-ban került a gyűjteménybe). Perl- rótt Csaba Vilmos négy évig tanult Matisse-nál, aki rajta kí­vül Ziffer Sándorról is igen jó véleménnyel volt. Közismert Tihanyi Lajos kapcsolata a nemzetközi avantgarde-dal, Tiarával, Marinettivel (utób­biról készült portréját bemu­tatjuk, a nálunk még nem fel­fedezett Henri Guilbeaux köl­tő képmásával együtt). Szobot- ka Imre 1913-ban a Függetle­nek Szalonjában bemutatott képeire a híres költő, Apolli­naire is felfigyelt. Ami a szob­rászokat illeti: Forgács Hann Erzsébet Bourdelle tanítványa volt, Földes Lenkét egyenesen felfedezte a francia mester. Különösen jelentős a század­elő szobrászatában Csáky Jó­zsef, kubisztikus, az art-déco jegyében fogant szobraival. A dekoratív stilizálásban méltó párja Fluszár Imre, a Tam- burás lány alkotója. Czóbel Béla a Fauves cso­porttal együtt állít ki már 1905-ben, s jó barátja Duno- yer de Ségonzac. Expre£szív erejű tiszta, erős színei nagy dekoratív foltokká alakítják a látványt. Nem felejtkezhetünk el Csók Istvánról sem, aki a századfordulón hosszú éveket tölt el Párizsban. Képein ekkor még virágzik a szecesszió. A kiállítás második része a posztimpresszionizmus tovább­élését, a szürrealizmus térhó­dítását és elágazásait illuszt­rálja. A lírai-expresszív Márffy Kosztolányi sorait juttatja es­zünkbe: „A pompa ez, részvét- telen, derült, magába forduló tökéletesség”. Mellette a csaknem kaffkai méretű lét­problémákkal küszködő Far­kas István, aki Párizsban ké­sőbbi monográfusa, André Sa­lamon, a jónevű költő versei­vel adta ki Correspondances c. képsorozatát 1928-ban. Tihanyi Lajos 1933-ban — Martyn Ferenccel együtt — tagja lesz az Abstraction- Création csoportnak. Művei­ben a látvány felbontásakor még visszautal konkrét ele­mekre, szerkezetre (Kompozí­ció madárral, Látás félszem­mel). A későbbi magyar abszt­rakció gondolati esszenciája itt sűrűsödik. A valóságél­mény érzékelhető Martyn Ferenc absztrakt kompozíciói­ban is. A szürrealizmust Vajda La­jos (Figura és hold, Fekete su­garak), valamint Bálint Endre Párizsban készített fotómon- tázs-sorozatának darabjai kép­viselik. (Alom a temetőről). > A nagykállói születésű Amos Imrét a valóság jelensé­geinek és azok összefüggései­nek sajátos értelmezésére a II. világháború egyéni és társa­dalmi méretű katasztrófa él­ményei inspirálják. Végül Gyarmathy Tihamér konstruktív szürrealizmusá­ban és Lossonczy Tamás sza­bad asszociációkra épülő Kompozíciójában ér össze a különböző utakon járó, de végeredményében összetalál­kozó két ág. A magyar művész látogat­hatta az Ecole des Beaux-Art- sot, a magánakadémiákat, el­sősorban a Juliánt, majd a La Palette-e, bekapcsolódhatott a művészi közéletbe, részt vett a jelentős kiállításokon (mint pl. a Függetlenek Szalonját — a Salon des Indépendents) be­mutathatta műveit a kis ma­gángalériák tárlatain, barátsá­gokat, ismeretségeket kötött, melyek sokszor évtizedekig is fennmaradtak. A magyar, művész előtt Pá­rizsban, amely — Martyn Fe­renc szavaival élve —, meg­nyílt a kibontakozás lehetősé­ge. Felszabadulhatott az aka- démizmus kötöttségei alól, megismerhette az egymás mellett élő filozófiai-esztétikai irányzatokat és kiválaszthatta közülük azt, amelyet legin­kább testére szabottnak érzett, amely legközelebb állt élet- szemléletéhez, egyéniségéhez. Egyenrangú társ lett, részesé­vé válhatott az európai művé­szetnek. A magyar művész Párizsban két igazán erős mű­vészegyéniséggel találkozha­tott, aki nyomán el lehetett in­dulni: ezek egyfelől Cézanne, a szerkezet, a konstrukció „erős embere”, másfelől az érzelmeket, emóciókat síkok­ban és színekben kibontakoz­tatni képes, dekoratívitásra tö­rekvő Matisse. Természetesen nem szolgai utánzásukra gon­dolunk, hanem a munkássá­guk, alkotó módszereik megis­meréséből adódó olyan lehető­ségre, amely az élmények, ha­tások, benyomások feldolgo­zására, továbbgondolására ad­hatott alapot mindenekelőtt azoknak, akik tudatosan épí- tették-alakították művészetü­ket. „A magot Párizsban árul­ták, a termés jellemzően ma­gyar lett” — írta a korábban már idézett Martyn Ferenc, maga is Párizs-járó festő. Múzsák, ha találkoznak Szent Pál apostol ikon a máriapócsi kegytemplom­ból, a XVIII. század végéről Balázs Attila felvétele Léka Géza: Szent Mihály havában S. E.-nek Szent Mihály havában cselleng a Hold. Már vakfehér. Villanásunk hósármány-röpte volt, zizzent a dér. Szavunk ha volt, csak odafönt. S remény: nem hallja más. Keringőzött velünk a csönd, a fény: a vallomás. Ősz volt-e ez, csak szeptember talán? Nem is tudom. Hisz dér se volt, madár se volt. Csupán így búcsúzom. Közbeszólás Reflexek Balogh József l/CtH V alamikor március vé­gén találkoztam az asszonnyal először. Szégyenlősen jött be ismerő­sei unszolására, s kézsérü­lését is csak akkor vettem észre, amikor kezét tördelve elmondta jövetele célját. A seb — a két ujj, a fél tenyér hiánya és a középső ujj használhatatlanná válása — 1956 október 26-a nyír­egyházi eseményeihez kötő­dik. Munkahelyéről, a kór­házból indult hazafelé azon a napon, és amikor a Dam­janich laktanya közelébe ért, látta, hogy ott tömeg áll. Jó- szerint meg sem tudta mi történik, amikor eldördültek a lövések, s a 41 sebesült egyike éppen ő lett. Öccse — aki szintén vele volt — combsérülést szenvedett. A kórházi dolgozóból sé­rült, majd hónapokig ápolt lett, s ott, a kórházi ágyon tudta meg, hogy Hubicska Zoltán akkori laktanyapa­rancsnok rendelte el a sortü- zet. Előtte azt hallották, hogy Csályi Ferenc lövetett, de amikor bevittek a kórház­ba két sérült katonatisztet is, erre is fény derült. A tisztek — félvén, hogy felismerik őket — rövid időn belül el­szöktek. Több hónapig tartott a kezelés. Új, majd még újabb műtétre volt szükség, s mire a sebek begyógyultak, 1957 nyarán elfogatási parancsot adtak ki ellene. Mint kide­rült, a főnővér akarta vele úgy rendezni anyagi tarto­zását, hogy feljelentette fegyver rejtegetésért. Ezt megúszta, de azt mondja: egy-két orvos kivé­telével nyugdíjazásáig ellen- forradalmárnak nevezték, s csak kevesek jóindulatára számíthatott. Az asszony ma is minden­nap eljár sérülésének szín­helyén, hisz ott lakik a lak­tanyafalak szomszédságá­ban. És miközben azon töp­reng: miért szólaltak meg akkor a fegyverek, miért kel­lett annyi embernek megsé­rülni, miért épp őt érte a lö­vedék, aki véletlenül került oda, én arra nem találok könnyen magyarázatot: mi­ért nem meri ma sem a nevét adni esete nyilvánosságra hozatalához. Milyen refle­xek működnek ma is, több, mint három évvel a rend­szerváltozás után, amelyek visszakozót fújnak egy cso­mó emberben. Mert több­szöri beszélgetésünk alapján egyértelműen állítom: nem csak a szerénysége, inkább a benne bujkáló félelem miatt marad szívesebben a háttér­ben. Vajon meddig működ­nek még a reflexek? Váltónyargalás J ó sok idő kellett hozzá, hogy megértsük: miért is kell dollármilliókat felvenni, s belefeccölni a magyar bankrendszer kor­szerűsítésébe. A hétköznapi ember azt képzelte nagy naí- vul, hogy a bank a pénz szál­láshelye, ha kiadják, akkor is dolgozik, márminthogy ka­matozik, ha bent van, akkor befektetik valami jó nyere­séget hozó vállalkozásba. Aztán kiderült, hogy vannak vasárnapi emberek is, akik felismerték, hogy a pénz nem a bankban, hanem náluk van a legjobb helyen. E felismeréshez azért né­mi tudásra is szükség volt: fáradságos munkával meg kellett például ismerkedni a váltójogszabályokkal, aztán belelapozni a Büntető Tör­vénykönyvbe, és kiszúrni a bennük lévő lyukakat. Aki alapos munkát végzett, arra is felfigyelhetett, hogy nem is lyukak voltak ezek, hanem hatalmas kráterek, a váltó­jogszabályhoz kapcsolódó bűncselekmények ugyanis teljes mértékben hiányoznak a BTK-ból. Másutt, például nyugaton vannak olyan bűncselekmé­nyek, hogy váltónyargalás, pinceváltó, de ismerős mód­szer, amikor leírják a fejfák­ról a váltóbirtokosokat, meg amikor az egyik váltót azzal elégítik ki, hogy ugyanarra a tartozásra még egy váltót ír­nak alá, ami nem egyéb, mint a fizetés elodázása. El­lenőrizetlen, fedezetlen vál­tókat számítolnak le, mint tette például a gávavencsel- lői takarékszövetkezet el­nöke, mert már komoly lik­viditási gondjai voltak, és emiatt a végén már 40-45 százalékos kulccsal is szá­mítolt le váltót. Ez igen jó üzletnek tűnik, de csak akkor, ha van mö­götte valami. A gávaven- csellői takarékszövetkezet­nek nem volt, így nem 40-45 százalékot nyert, ha­nem 50-55 százalékot vesz­tett. És ha ezt valaki há­romszázmillióval játsza el hetente háromszor, akkor össze is jön egy bődületesen nagy összeg. Visszakanyarodva a ban­kok korszerűsítésére felvett hitelekre, és magára a kor­szerűsítés szándékára, bi­zony ránk is fér. Nemcsak azért, hogy ne lehessen pali­ra venni a bankot — mint tette azt nemrég a nyíregy­házi Mezőtrade Systems, mely nem létező vodkára 420 millió hitelhez jutott —, hanem azért is, mert a gaz­daságnak jól működő ban­kokra van elengedhetetlen szüksége. A kamatok néhány hónap­pal ezelőtti csökkenésétől lehetett várni, hogy az a beruházási kedvet növeli, de ilyen helyzetben nem elég­séges, ha alacsonyak a betéti kamatok, ha megfizethetet­lenek a hitelkamatok. Gaz­dasági növekedést pedig csak alacsony kamatokkal lehet elérni. És az is alapve­tően fontos, hogy egy bank ne üljön a pénzén, ne arra spekuláljon, hogy mosó­gépre ad hitelt, hanem szálljon be a gazdaságba. Kockázat természetesen van, ám a nagy óvatosság megbénítja a gazdaságot. A vállalkozásoknak forgó­tőkére, gyors segítségre len­ne szüksége, de ez nem mű­ködik, mert ha a húszszáza­lékos nyereség nagy is, még mindig nem fedezi a bank­kölcsön kamatát. Miből le­het akkor nyereségesen ter­melni? Ha a bankrendszer és a kamatpolitika változatlan marad, lassan, de biztosan eljutunk Föníciába, ahol ha adom az árut, kapom az el­lenértéket. Mert a pénz továbbra sem tölti be a sze­repét.

Next

/
Thumbnails
Contents